Geiger György

Elfogult írás borról, trombitáról,

avagy csendes kötekedés

egy Márai-félmondattal

Tisztelettel jelentem, szeretem a bort. Az ízét s színét, a hangulatát. Meg trombitálni is szeretek. Nem is tudom, miért.

Mostanában viszonylagos rendszerességgel iszogatom a különböző minőségű, sűrűségű, de inkább világosabb árnyalatú borokat. Mint ahogy rendszeresen étkezem is, és ezt nem véletlenül tettem hozzá, ugyanis a két dolog szorosan összefügg. Viszont a fennmaradó időben úgyszólván teljes rendszerességgel hallgatom - egyéb hangok mellett - a különböző korú, tehetségű és változó felkészültségű trombitások hangjait. Iszogatás, hallgatgatás közben egyre jobban felerősödik bennem az érzés, hogy a boroknak és a trombitahangoknak, illetőleg az érésük folyamatának közös jellemzői vannak. Mondhatnám egy tőről fakadnak. A szép trombitahang úgy érik, mint a bor.

Itt egy pillanatra megállok, mert ez a megállapítás sokaknak érthetetlen, de legalábbis meghökkentő lehet. Ezért mielőtt megkezdeném ennek taglalását, hadd ajánljak egy Torelli-trombitaszonátát, természetesen megfelelő minőségű előadásban, és mellé egy pohár négy-öt éves tokaji hárslevelűt. Ezek egyidejű élvezete, tudom, megkönnyíti a dolgomat. Amíg hang és ital egymásra találva összeérik, és eléri az általam remélt hatást, addig hadd tegyek fel egy célirányos kérdést: vajon mi szól szebben egy trombitánál- Elárulom: természetesen két trombita. S ha mellé még egy kis bor is jut, az már szinte túlzás a jóból.

Úgy érzem, most már tényleg belekezdhetek érvelésembe, melynek keretét két szálon futó eseményjáték adja.

A kipréselt szőlő - zavaros színű lé - hordóba zárva lekerül a pincébe.

Leendő trombitásunk kézbe kapja első hangszerét, egy sok április negyedikébe, szovjet himnuszokba belefáradt trombitát, és fogást keres rajta.

A must - méltó neve a zavaros lének - megmozdul, és ettől még jobban összekavarodik.

Emberünk megtalálja a fogást, és a szájához préseli a hangszerét.

A folyadék dolgozni kezd, hangot ad és gázokat bocsát ki.

Ifjú emberünk úgyszintén.

A gazda reménykedik, de fél a találkozástól, csak gázálarccal merészkedik le a pincébe.

A család a konyhába menekül, a szomszédok válságstábot alakítanak, a környező patikákban hiánycikké válik a füldugó.

A mustból murci lesz, s tovább dolgozik, tisztul. Fényesedik a teste.

Hősünk névváltoztatás nélkül fújja, fújja hangszerét. Fényesedik a trombitája és tisztulnak a hangjai.

A gazda álarc és tanúk nélkül megközelíti a hordót és belekóstol. Opálos színű, édeskés, karcos, harmónia nélküli ital. Névtelen. Már nem murci, még nem bor. De a legfontosabb íz, tónus, a kesernyés manduláé már beleérezhető. A gazda a még szegényes jelenben is megérzi a szomszéd borház majdani irigykedését.

A család kimerészkedik a konyhából, meglazítják füldugóikat, és - micsoda meglepetés - a még kaparósan érces hangok ismerős dallammá állnak össze: az Aida bevonulási indulóját vélik felismerni. Örömük merész látomásba csap át. A gyermek talpig frakkban, a Zeneakadémia nagyterme zsúfolt, vezényel Ferencsik János.

A gazda tiszta fehér vászoninget vesz magára, és levonul a pincébe. Megszívja az üveglopót, és a pompás vértezetében felbukkanó újbor hancúrozva kelleti magát a gyertyafénynek, melyet átszűrve magán továbbvetít a pince falára. A meg-megcsillanó nemes penész békésen tűri a fény vakítását, s a jól végzett munka tudatában tenyészik tovább a durvára faragott köveken... A diófa alá már jó előre odakészített szomszéd gazdának csak a keserédes gratuláció marad.

A trombitás fellépő ruhát ölt, és belép a nagyterem pódiumára. Megfújja hangszerét és a karcsú hangok fényesen, tisztán csillognak, mint az üveglopóba frissen felszívott ó-furmint. A freskók díszítette koncertterem falai vígan játszadoznak a hanggyöngyökkel, hogy végül a legnemesebb formájukban kínálják oda a szomjas füleknek. A füldugók ünnepélyes temetést kapnak.

Hát körülbelül ez az, amit - részletenként - borról, trombitáról gondolni, álmodni szoktam, de leírni nem volt szándékom. Nemrég azonban kezembe került egy Márai-írás Magyar borok címmel. Ez nemcsak egy írás, hanem imádság, szent írás a borhoz, meg mindahhoz, ami a bort születésétől körülveszi, a cseperedő szőlőszemtől a diófa alatti csendes poharazgatás közben elszenderedett borvendég kihűlt pipaparazsáig.

Már az első mondatával jelzi Márai: itt nem akármiről lesz szó. "A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla." Azután talán túlságosan is elveti a sulykot, mikor súlytalanná téve eddigi munkásságát kifejti, hogy az egész élete, cselekedetei csak felkészülés arra a felkent pillanatra, mikor egy félreeső, lankás vidéken megbúvó borpince tulajdonosa lesz. A folytatást személyes kedveskedésnek is vehetném: "...a tiszta borhoz egyszerű, tiszta harapnivaló szükséges. Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek".

Nincs az a nemes konyak, amiről szebben és igazabban írtak volna, mint Márai a fröccsről. "Csodálatos, bölcs és óvatos vegyülék, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkallja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyanakkor eléggé szelídített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek." Most tudva tudom - amit eddig is sejtettem -, hogy koncertnapokon mi az ebédhez járó ideális ital.

Van azonban a későbbiekben egy félmondat, és emiatt születik ez a kelekótya írás: "...szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt..." Hát ez az, amit mint borkedvelő zenész - s ráadásul én is szoktam hallgatni a diófa alatt - kellő tisztelettel, de meg kell kérdőjeleznem. Vagy mégsem- Visszaolvasva utolsó mondatomat, hogy a szokásos ékezethibákat kijavítsam, rádöbbenek: nem kell nekem megkérdőjeleznem semmit - hála a magyar nyelv idegenek számára bizonyára gyötrő, de gyönyörű kiismerhetetlenségének -, csak be kell fejeznem Márai mondatát. "...szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához s tudnak hallgatni a diófa alatt aranyaszú színű, lágy trombitahangokat.

Hát ennyi. És akkor egy kis idő elteltével úgyis kideríthetetlen lesz, hogy a trombita hangját isszák, vagy a bort hallgatják.

Szóval Márai és az én óhajom szerint is: hallgatnak - és hallgatnak.

Geiger György trombitaművész (1944, Homokmégy). Már húszévesen elsőtrombitás a Magyar Állami Operaházban, 1969 óta szólótrombitás az MRT szimfonikus zenekarában. Több lemeze, CD-je jelent meg, számos szakmai díjjal tüntették ki, így 1980-ban Liszt Ferenc-díjjal, Dohnányi-díjjal, 2000-ben pedig Érdemes művész lett. Soroksáron él.