Bogdán László

A NYULAK MIATYÁNKJA

Páskándi Géza emlékének

Egymásba karolva andalognak az ösvényen, a levegőben szinte áll a meleg, nézik a virágzó rétet, a margaréta-tengert, a kanyarban már feltűnik az állomás aprócska épülete is, már a kerekes kút is látszik és ő, maga számára is váratlanul kezdi el a verset, amelyet kiszabadulása után néhány nappal, egy volt tanítványa juttatott el hozzá, egy magas szőke fiú, akit az ő pere után kirúgtak az egyetemről és jelenleg a város mellett, egy kicsiny faluban állategészségügyi technikusként dolgozik, s már nem is álmodhat arról, hogy valaha is visszaveszik az egyetemre, amelynek őt az orvoslástól eltanácsoló professzorai, a "néhai" pártkorifeusok szintén távoztak, ha nem is egy közeli faluba, hanem napnyugatra… Érdekes lenne tudni hogyan gondolnak Stockholmban, Münchenben, Torontóban vagy New Yorkban átagitált éveikre- Tanítványa mindenesetre itt van, nincs is túlságosan kiborulva; ťnem leszek orvos, na és, tárja szét a kezét, a lovakat gyógyítom, a teheneket, a kecskéket, ha már embertársaimat nem lehet. Több is veszett Mohácsnál doki, minden ott veszett. Nekünk már semmi elvesztegetnivalónk nem maradt, a nagy lelkünkön kívül!…Ť Amikor megrendülten olvasta a kitudja hányadik, géppel írott másolatot - egy-egy betű, de teljes szavak is elmosódtak, s ezért az egész szöveg nehezen volt kisilabizálható -, rögtön elragadta a versben bujkáló őrület, s nem tudott nem Irénre gondolni, amikor egymás után sokadszor olvasta el az előzőleg egy fehér lapra gondosan átmásolt küldeményt, hogy memorizálja. Időnként természetesen Natasa Ivanovna arca is megképződött előtte, annál is inkább, mert a versben megjelenő Zsuzsa nevű nő is feltételezhetően szőke volt, a szél vagy az eltévedő történelmi huzat a tétova, alig olvasható verssorok közé sodorta el-elszabaduló, rakoncátlan, szőke hajszálait, de ahogy jobban odafigyelt mégis inkább Irén nézett vissza rá az egymásba hajló mondatok mögül, az ő vörös hajzuhataga takarta el Natasa Ivanovna szőke fürtjeit, arca is eltakarta az orosz szerelme arcát, s ahogy eljátszott vele képzelete, a szeretett nők arca egymásra csúszott, mint fotók az előhívó vízében; hirtelen kezdett el sírni, felszakadt belőle minden fájdalom, dac, sértés, amit az évek során fegyelmezetten igyekezett elfojtani, már csak ép esze megőrzése érdekében is.

"Cellám falán akasztófákat látok
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,
nem bír le bennem félelem, halál,
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt
ahogy rovom sétámat fel s alá
s a verset mondom, melyből mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben ízes barackmagként számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa."1

Igen, ez a vers hozzásegítette őt ahhoz, hogy végre kisírhassa magát, hét baljós elsüllyedt s körbeforgó esztendő után, de ahhoz is, hogy eldöntse, nem várhatnak tovább, el kell ragadnia Irént Emiltől, már nincsen sok idejük s emlékszik arculcsapásként érte akkor este, amikor először adta elő határozottan mindezt, Irén válasza, Ťnem, nem lehet, még nem…ť, mondotta akkor talányosan és meztelenül, sudáran magasodott föléje a heverőn, ťmég nem lehet, de majd, egyszer majd!…Ť, s ő elszédült, már-már elkezdte a verset, de magába fojtotta mégis, kíváncsian nézte a nő kipirosodó arcát, aztán tétován hunyta le a szemét, s egy ideig nem is hozta szóba a dolgot, nem beszélt róla, belenyugodott abba, hogy továbbra is titokban találkoznak majd, mint a törvénytelen szeretők, hogy Irén néha szeretkezés közben is óvatosan karórájára pislant, futólag, hogy ő lehetőleg ne is vegye észre, de észlelte mégis, dühítette, hogy utált osztálytársa állandóan közéjük furakodik, a meghittség óráiban is, s úgy érezte feladja, fel kell adnia, egyszerűen tehetetlen, foglya annak a szövevényes csapdahelyzetnek, ami hármuk között kialakult s noha érezte-tudta, hogy az asszony őt szereti, azt is sejtette, hogy nehéz lesz végérvényesen elragadnia utált és beteg férjétől, aki naplójával, történeteivel, őrületével, üldözési mániájával s ragályos rögeszméivel végképp beköltözött az álmaikba, már emlékezni se, képzelegni se tudtak nélküle, egyszerűen kihagyhatatlan volt s ez önmagában is haraggal töltötte el, természetesen saját tehetetlensége is idegesítette, hát mondta a csodálatosan indázó verssorokat és a két női arc, a Natasáé és az Iréné darab időre el-elvált egymástól, hogy a felzendülő sorok tükrében olvadjanak egymásba megint, aztán Natasa arca eltűnt, már csak az Irén arcát látta és mögötte ott folyt a Duna, és sejtette, valahol itt kell lennie Emilnek is. Igen, deréktól bénán, sunyin és mozdulatlanul várakozik egykori osztálytársa, későbbi hóhéra egy-egy jelzős szerkezet mögött, hogy alkalmas időben botját rántva, átkozódva bukkanjon elő s fejtse ki nézeteit a rendszerről, amelynek ő is pontosan olyan áldozata, mint ő… Mondta a verset rendületlenül, a női arc, az Iréné el-eltűnt, de az Emilé egyre fenyegetőbben, egyre akaratosabban bukkant fel a sorok mögött. A Duna partján állott, mellette Nyekuláj, zuhogott, nézték az esőben örvénylő sárgás-haragos habokat, újra meg újra felrémlett a vers néhány sora, és akkor döntötte el, hogy ha túléli ezt a napot, az eszelős és értelmetlen, mert sehova nem vezető visszatérés napját, tisztázza a helyzetet és kikényszeríti Irén válását, már csak azért is, mert már nincsen idejük, telik az idő, öregszenek, bármelyik pillanatban kitűnhetnek a képből és azért is, mert mellette akar ébredni reggelente, amikor kócosan, szemét dörzsölve nyúl Krúdy álmoskönyve után s megpróbálja felidézni álmát…Igen, erre gondolt akkor a Duna partján, az erősödő esőben a saját közeledő halála is úgy jelent meg előtte, mint egy elkerülhetetlen, de éppen ezért nem is túlságosan félelmetes és megrettentő lehetőség, de érezte, még nem lehet vége, talán még marad valamennyi ideje, ötven éves, ha nem üti el egy autó, nem betegedik meg rákban, még lehet néhány boldog évük, a vers egy másik szakasza is felbukkant akkor váratlanul, csak néhány sor, a többi, bárhogyan is erőltette, most nem jutott az eszébe, hát csak a töredéket motyogta már-már eszelős kíváncsisággal maga elé, és nézte a zuhogó esőben örvénylő vizet, amely végigfolyt az arcán, összevegyült a könnyeivel, mert ott akkor, szemérmesen be kell vallania, újra elsírta magát, talán a hely hívta elő, talán a vers, talán saját szomorú, zátonyra futó életének maradék tanulságai, talán a tény, hogy végre, maga számára is váratlanul eldöntötte, hogy ha hazajut innen, rendezi közös életüket, haladék nélkül meglátogatja Emilt, föladva amúgy is hamis, magára erőszakolt aszkézisét, igenis, elmegy volt osztálytársához és hóhérjához, és beszélni fog vele Irénről, magáról és arról, hogy már nem várhat többé, sajnálja, de elég volt, az asszony hozzátartozik, tehát magával viszi, s tehet a volt főügyész bármit, aligha tudja majd meggátolni, hogy eljöjjön vele, hogy vele éljen, hogy vele kezdjen, ki tudja, hányadszor ebben az elcseszett életükben - valami újat. Motyogta maga elé a verssorokat, hogy Nyekuláj is zokog mellette, rázkódik a válla, de már nem volt ereje megkérdezni, hogy mi van- egyre a vers néhány, az egészből vádlón kimeredő sora járt vissza benne, s az volt a legidegesítőbb az egészben, hogy nem tudta folytatni:

"Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz - madárárny a ködben -,
suhanok át a csipkefüggönyön,
s holt zörejek lomtárából hangod
szegődik mellém…"

Háromszor is elismételte, konokan, eszelősen, de hiába erőlködött, nem tudta folytatni, képtelen volt felidézni a következő sorokat, aztán megdöbbenve vette észre, hogy Nyekuláj sietősen vetkőzni kezd, leveti ronggyá ázott dokknadrágját, ingét, alsónadrágját is, és a meglehetősen meredek, több mint hat méter magas partról sikerült fejessel veti magát a habzó Dunába; vetkőzni kezdett tehát ő is, gondolkodás nélkül követte, a víz - és ez volt a legfeltűnőbb egyelőre az egészben - a meglehetősen hideg esőhöz viszonyítva majdnem melegnek tűnt; ott tempóztak egymás mellett, s akkor Nyekuláj váratlanul elcsukló hangon mondta ki, hogy ťez volt a legutolsó, kedves Styepán, a legutolsó!…Ť, és ő nem kérdezte meg, hogy mire gondol, hiszen tudta, hogy a látogatásokra, ťmost már mindnyájan itt voltatok, most már jöhet bárkiŤ - morogta még és elúszott mellőle, a többit felesleges is lett volna kifejtenie, rájött magától is, hogy ez a látogatás, vagy barátja és volt rabtársa esetében a visszatérő látogatások teljesen feleslegesek, nem vezetnek sehová, a múltat nem lehet visszahozni, de eltörölni sem, egyszerűen el kell felejteni, itt már amúgy sem emlékeztet semmi az egykori lágerre, de minden viszontlátás új meg új, már elfelejtettnek hitt élményeket hív elő, s ahelyett, hogy sikerülne végképp mindent elfelejteniük, állandóan szembesülnek életük legkiszolgáltatottabb és legnyomorúságosabb szakaszával, talán ezért nem tud ő aludni, talán ezért kínozzák, nyugtalanítják rendszeresen visszatérő rémálmai, talán ezért nem képes aludni Nyekuláj sem, s talán ezért tör rá állandóan ama megmagyarázhatatlan és elviselhetetlen viszketés, ami nem bőrbajra utal, bár meg kellene alaposan vizsgálnia, laboratóriumi vizsgálatok is kellenének, hiszen az  eredmények nem hazudnak, de akkor is, valószínűleg nem bőrbaja, hanem allergiája, múlt-allergiája van! Az emlékek, a kínos, nyomasztó, megalázó emlékek allergiájáról lehet szó. A napokat, hónapokat, éveket kellene elfelejteni, amit itt töltöttek, nézett tétován a part felé, száműzni végképpen a feledés romjai közé, az elfelejtett dolgok zugaiba, s akkor talán tudnának már, szabadulásuk után négy esztendőkkel, aludni is; nem forgolódna Nyekuláj végtelen éjszakákon át elveszetten érte aggódó és némán szenvedő felesége mellett, s nem kínoznák éjszakáról éjszakára félálomban különféle szadista, elmebeteg barmok kegyetlenkedéseinek visszatérő képei, s ha nem nyugtalanítaná mindez, talán képes lenne leválni múltjának eme szakaszáról is, amennyire ez egyáltalán lehetséges, és akkor, igen, egyik pillanatról a másikra talán a viszketései is megszűnnének…

Úsztak egymás mellett, az eső, ha lehet, még erősödött is, már a szemét is alig bírta nyitva tartani, egyre a vers különböző sorai bukkantak fel, külön-külön önállósulva röpködtek körülötte, mint a madarak, s akkor elképzelte önmagát is madárként, madárárnya materializálódott is, látta amint nagy fekete bagolyként az ablak előtt körözve figyeli a széken ülő, olvasó, varrogató, kötögető, elmélázó és talán éppen rágondoló szerelmét, hogy azután elszánva magát, borzolt tollal, váratlanul és vijjogva, kőként vágódjon át a becsukott ablak üvegén, s ne csak suhanjon át a csipkefüggönyön, ahogy a gyönyörű verssorok sejtetik, hogy megtalálja és többé ne engedje el soha maga mellől Irént, még akkor sem, ha ennek, mondjuk az lenne az ára, hogy el kellene ragadnia őt a másvilágra…

Tempózott a vízben, s akkor határozta el azt is, hogy már nem megy vissza Nyekulájjal a faluba, valahogy se Nyekuláj szótlan, szomorú feleségével, se vidám bőbeszédű fiával, se a kezét csókoló, őt áldó öregasszonyokkal nem akart találkozni, nem akarta viszontlátni újra ezeket az embereket, akik valamifajta megváltót láttak benne, önfejűen s alaptalanul; Miával sem akart találkozni, idegesítette rámenősége, döntött: elmegy a tengerpartra s meglátogatja Hisztriát, ahol kamaszkorában járt egyszer az édesapjával, s onnan, vagy az első postahivatalból, amelyik útjába akad, táviratozik Irénnek, jöjjön azonnal utána, majd valamelyik mamaiai szálló előtt várja, másnap vagy harmadnap!… Jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet! Életbevágóan fontos dologról van szó: az életükről. Nyekuláj újra melléje úszott, s prüszkölve, köpködve, dadogva kezdte el, hogy tulajdonképpen már az első visszatérés csődje meggyőzhette volna őt arról - ha nem lenne annyira eszelős és annyira makacs -, hogy ennek semmi értelme sincsen, de ha önnön magát nem tudta volna meggyőzni, Frîncu atya szavai végképp meggyőzhették volna… Hazatérésük után egészen váratlanul kért egy üveg vodkát, noha addig mindég visszautasította a felkínált italt, ezt se itta meg rögtön, csak forgatta tömpe ujjai között a poharat, sóhajtott, s arcát a vodka kevély tükrében hosszan elnézegetve, zaklatottan, mondatait be sem fejezve kezdte el, hogy ennek, higgyem el, végeredményben semmi értelme nincsen, nem kell visszafordulni soha, menni kell, menni előre, a nekünk kijelölt úton, s visszanézni se lenne szabad, nemhogy visszafordulni, hiszen már Lót sóbálvánnyá meredt, amikor visszanézett, és ő a maga részéről nem is tudja, hogy mit remélt - itt merőn ránézett s kortyolt italából -, hogy mit reméltek - javította ki azonnal önmagát - a viszontlátástól, attól, hogy meglátják a volt láger lepusztult helyét, ahol már semmi nem emlékeztet a szögesdrótokra, a barakkokra. A fű (s ez azért vigasztaló is) újra kinő, a vért beissza a föld, akár a vizet, eltakarja a halottakat, hát nem tudja, van-e, volt-e értelme egyáltalán annak, hogy visszajöttek most, amikor szerencsésen túlélték a megpróbáltatásokat, amelyeket a kimondhatatlanul kegyelmes fennvaló rótt rájuk, vagy próba lett volna ez is, az utolsó, az utolsó előtti… De ki tudja- Ki tudhatja- Parányi értelmünk a magasságos szándékait megérteni amúgy is képtelen. Ennek ő, ne feledjem - meredt megint rám -, immáron hetvenhárom éves, tudatában is volt, de egy éjszaka, amikor csak forgolódott s nem jött az álom, az enyhet adó, egy vakító pillanatra azt hitte, nem is éli túl, megképződött előtte Isten angyala, sugárzó fényözönben tűnt fel és félreérthetetlenül hívta őt magával, de ő megrázta a fejét és nem mozdult, még nem mehetek! - nyögte és nyájára gondolt, a szerencsétlen, megkeseredett, magányos öregasszonyokra, akiknek az életében ő az egyetlen társ, ha ő nem lenne, beszélgetniük se lenne kivel, akiknek az életében ő a vigasz és a remény, ilyen roskatagon is, s ebből megint és újult erővel erőt merített, és nem ment Gabriellel, de a jövőre vonatkozólag mégis azt tanácsolja szeretett barátjának, Nyekulájnak, akire úgy tekint mint vérére, mint testvérére, mint tulajdon édes fiára, hogy ne kísértse az Istent, ne játsszon a végzettel és többé ne térjen ide vissza, igyekezzen mindent a helyére tenni magában, s azután lehetőleg mindent elfelejteni…

Igen, így beszélt Frîncu atya (prüszkölt a halász a csendesedő esőben), s kiitta poharát, letette az asztalra, bogos mutatóujjával keresztet rajzolt a levegőbe, majd váratlanul, kipirosodva az italtól - amelyhez nem lehetett hozzászokva, hiszen saját bevallása szerint ritkán élt vele -, felélénkülve Lukács evangéliumából idézett egy passzust, abból a részből, amelyet benn is éjszakákon át vitattak meg egy Bartha nevű öreg református pappal, aki nem élte túl az utolsó tífuszjárványt, sírja itt van valahol a parton - mutatott kifele Nyekuláj és arca újra eltorzult.

Igen, Lukács evangéliumából idézett az atya, valami olyasmit, hogy aki egyik arcodat megüti, fordítsd feléje a másikat is, hadd üthesse meg azt is, hogy annak, aki felső ruhádat kéri, ajánld fel kéretlenül az alsót is, mert - idézi Lukács Jézust, az Isten egyszülött fiát - az emberek veletek is pontosan úgy cselekednek, ahogyan ti cselekedtek majd velük, ebből következően szeressétek az ellenségeiteket is, végső szükségetekben, és jót, csakis jót tegyetek velük, és adjatok kölcsönt nekik, érette semmit sem várva, és sok lesz majdan a ti jutalmatok, és a magasságos úr fiai lesztek, hiszen ő a jótevő, a háládatlanokkal és a gonoszokkal. Igen, valami ilyesmiket mondott eléggé összefüggéstelenül az öreg pap, azután elbocsátotta őt magától és buzgó imádkozásba merült, és amíg ő elképedve és megrendülve nézte az öregember hunyt szemű, átszellemült, valósággal megnemesedő arcát, rájött, hogy igaza van, nincsen bosszú, feleslegesen tölti ki a múlt a képzeletünket, a megalázó helyzeteket, a kellemetlenségeket, az egész szörnyűséget el kell felejteni és élni kell, függetlenedni mindentől, amennyire lehet, bár az egész tanításban volt azért valami végtelenül elképesztő is. Ennyi alázatot el sem tudott volna képzelni. Elkísérve másnap Frîncu atyát a kikötővárosba, meglátogatta antikvárius ismerősét, ikrát vitt neki, halat, s viszonzásul nem pénzt kért tőle, hanem egy Bibliát, különösen az apostolok cselekedeteire vonatkozó passzusokat, meglelte ama sorokat is, amelyeket az öreg idézett, s amennyire lehet, fogyatékos értelmével, legalábbis úgy hiszi, valamennyire fel is fogta a tanítást, a lényegét, bár a végső tanulság, miszerint szeretni kell az ellenségeinket is - akik közé ugye az ő esetükben elhanyagolhatatlanul beletartoznak a hóhérok is, a smasszerek, a kihallgató tisztek, de a börtönőrök is, ezek a sunyi, elvetemült szadista férgek -, elég nehezen tudta megemészteni, de talán már eme nevezetes sorok jártak benne akkor is, amikor azt a férget, aki annyiszor megalázta és kínozta és verte őket, akitől visszakapta János barátja fekete köves gyűrűjét is - nem ütötte meg.

Igen, türelme kétségtelenül Lukács apostol szavainak is köszönhető, aki igyekezett, amennyire lehet, pontosan felidézni és megörökíteni a Megváltó szavait. Mert ugyanannak a passzusnak a végén zendül fel az örök igazság is: legyetek irgalmasak, mert irgalmas a ti Atyátok is.

Lassan rájött, mégiscsak ez a legtöbb, amit ember ezen a földön, bukdácsolásai közben egyáltalán elérhet, de mégis és talán éppen ezért! Még háromszor járta meg ezt az utat, most utoljára vele, de esküszik az élő Istenre, ez lesz az utolsó, folytatás már nem lesz, most már úgy érzi, kellően megtisztult és kellően el tud távolodni mindattól, ami az ő elbaszott életükben ez a hely volt, attól, amit ez a hat és fél esztendő jelentett, a karcer, a hülye és sunyi és szadista őrök, a kutyák, a reflektorok… Csendesedni kezdett az eső, kimásztak a partra, elnyúltak a vizes fűben. És itten, ebben a részben mondja el a példázatot az apostol - idézi hanyatt fekve Nyekuláj Lukácsot -, vagy idézi fel, hiszen készséges és tanulni vágyó tanítvány, a Mester szavait arról, hogy amikor vak vezeti a világtalant, fel és alá támolyogva, beleeshetnek-e esetleg egy ott tátongó gödörbe-!- Mindez attól függ, hogy ottan, ahol támolyognak, éppen van-e gödör! Egyáltalán hogy van ez- Ha mégis van s ha mégis kikerülik-! És egyáltalán feljebb van-e a tanítvány az ő bálványozott Mesterénél, hiheti-e, ahogyan az irgalomban is bízik, hogy amikor tökéletes lészen ő is, olyanná válhat teljesen, mint az ő Mestere-! De mindez akkor, amikor csak a szálkát vesszük észre a mi atyánk szemében s a gerendát a sajátunkban nem, hogyan lehetséges-… Mert ő nem érti jól mindezt - sóhajtott Nyekuláj -, de meg kell mondania, legalább mélyen elgondolkozott rajta, s ha abban, hogy őt bezárták nagy emberekkel, papokkal, tanárokkal, katonatisztekkel, költőkkel, doktorokkal, mérnökökkel együtt, nincsen is semmi különös, sorsáért nem vádolhatja önmagát, hiszen minden valószínűség szerint akkor is ide kerül - mutat tétován félkörbe -, ha másként cselekszik, akkor is, ha nem csinál semmit.

Igen, őt mindenféleképpen holmi, csak lázálmaikban, beteg agyukban élő kitalált összeesküvésekbe keverték volna bele hóhéraik, hiszen fenn valahol eldöntötték, hogy a lipovánok el akarnak szakadni, s mivel kijelentették, mások összetákolták a mesét, az összeesküvés történetét, s azután csak delikvenseket kellett keresni, akik ha megverték őket, úgyis mindent bevallottak előbb-utóbb. Ismétli, nem az izgatta, hogy a sorsa így alakult, ez volt kimérve rá, nem is tehetett volna másként, azt ellenben a gyertya pislákoló fényében, a biblia lapjain szaladgáló fekete betűket nézegetve sokszor megkérdezte magától, hogy valóban olyan tökéletes volt-e ő jámborságában és szeretetében, amennyire hitte a börtön fullasztó éjjeli magányában-! Valóban megtett-e mindent azért, hogy az aszszony, hogy a fiai-…

Nyekuláj elhallgatott, teli szájjal szedte a levegőt, legyintett. Már nem hiszi, mondta még, hogy vannak, lehetnek az érzéseit kifejezni egyáltalán szavak. S ha igen, ha mégis, azokat már elmondta a költő, többen lefordították már akkor, ott, talicskázás közben neki, hiszen ő akkor még egyáltalán nem tudott magyarul.

Melyik versre gondol - nézett rá.

Nyekuláj elmosolyodott. - A nyulakra - mondta. - A nyulak miatyánkjára.

És ő elkezdte:

"A nyúl miatyánkja rövid:

az ámen előtt lelövik:

Bokrot ugrom Miatyánk

Nincsen időm nagy imára

Jön a vadász Miatyánk."2

Nyekuláj sóhajtott, felállt, kicsavarta és magára vette ruháit. Megyünk, nézett rá, és ő a szemébe nézve közölte vele, hogy a faluig még együtt mennek, isznak egy sört még a kocsmában, eddig a kislány bizonyára már kiolvasta a regényt, s talán lesz ideje velük is beszélgetni.

És azután- - kérdezte Nyekuláj.

Ő onnét a tengernek veszi az irányt, a tengert akarja látni, s észlelve a halász meghökkenését, forrón buggyant ki belőle a vallomás, és mindent elmondott Irénről és magáról és arról az észveszejtő csapdahelyzetről, amelybe került, megvallotta, hogy a nő, akit szeret és aki szintén szereti őt, azért, hogy megmenthesse, egykori osztálytársához és árulójához és az ügyében súlyos ítéletet követelő ügyészhez ment feleségül; azt is elmondta, hogy ne értse félre, Irén nem él ezzel a hernyóval, de tragikus balesete óta - mert az Isten ám lám nem ver bottal s Emil is karrierje csúcsán karambolozott - deréktól béna férjét holmi vallásos alapon is magyarázható könyörületből nem akarja elhagyni, és ezért azután csak titokban, bujkálva találkozhatnak. És megvallotta azt is, hogy ennek a helyzetnek ő most véget akar vetni, hiszen nincs már sok idejük.

Ültek a falusi kocsmában, az egyik asztalnál néhány félrészeg helybéli verte a blattot, a másik asztalnál egy fiatal legény szorongatta egy pironkodó kislány kezét és nagy hangon fogadkozott, hogy nem hagyja el soha. A fiatal kiszolgálónő kedvesen mosolyogva, régi ismerősökként köszöntve őket kéretlenül tette eléjük a hideg, párás sörösüvegeket.

Tegye azt, amit a szíve parancsol és vigye dűlőre a dolgot, mondotta a halász a kocsma előtt, amikor elváltak és megölelték s pravoszláv szokás szerint háromszor, szertartásosan arcul csókolták egymást. Szeretné, ha jövőre már ezzel az asszonnyal látogatna el hozzájuk, nem is kell bejelenteni a látogatást, jöhetnek, amikor csak akarnak, hiszen tudja, hogyan érez irányában, s most már azt is látja, mit érez a felesége, mit a fiai. Miát pedig sürgősen felejtse el, ő csak egy rossz álom volt, a megváltáson pedig töprengjen, hátha rájön valamire azért magától is éles elméjével. A fekete tyúkot is felejtse el, csak a falut és a benne bízó, az ő eljövetelétől azért mégiscsak sorsuk jobbra fordulását remélő, szerencsétlen falus feleit őrizze meg az emlékezetében…

Nyekuláj megfordult és ruganyos léptekkel indult el a buszmegálló felé, ő pedig ellenkező irányba  ment, az út szélén, a viskókat, az udvaron fához kötött disznókat, a pocsolyában hempergő, pucér gyerekeket figyelve és eltöprengett azon, hogy mit is jelentett ebben a végtelen nyomorúságban ama néhány vérveresre pingált esztendő, amikor a hatalom, fennen hirdetve magáról, hogy a megalázottak és a megszomorítottak ügyét tűzi zászlajára, Nyekulájt és őt és sorstársaikat mint " osztályellenséget" zárta börtönbe-!- De ezen nem tudott sokáig töprengeni, mert felvette az első billenőkocsis teherautó. Az öreg, borostásarcú sofőr kedvesen köszöntötte, s ő hátradőlve az ülésen még egy darabig elnézegethette a roskadozó, földbesüppedő házacskákat, majd kiérve a faluból ismét a végtelen mező fáraszthatta a szemét, az örökegyforma katángok és a hullámzó és végtelen ürömfűtenger s a szamárkórók, megrendülni is csak akkor rendült meg, amikor a sofőr közölte, hogy Fehérkapuhoz megy, oda szállít követ, Fehérkapu, Fehérkapu, töprengett s hirtelen rájött, hogy igen, hát ott is van egy hírhedett börtön, s bizonyára építenek is a rabok. Vajon mit építenek- Kíváncsi lett volna, de mégsem ezt kérdezte meg, hanem afelől érdeklődött illedelmesen, hogy onnan vajon hogyan jut tovább- Attól függ, hogy hova megy az elvtárs, nevetett az öreg sofőr. Elöl hiányzott egy foga, s ez meghittebbé, már-már kópéssá varázsolta az arcát. Hisztriára, mondta ő. A romvárosba- - kérdezte a sofőr. Ne búsuljon, mondta gyorsan, még napszállta előtt megérkeznek Fehérkapura, s egészen biztosan lesz lehetősége azonnal továbbmenni a tengerpartra, de ha nem, az se baj, ne féljen, nem fog az utcán maradni, ott is aludhat, ha minden kötél szakad, ahol ő, egy ottani öregasszonynál, aki tíz lejért bort és tojásrántottát is ad nekik, s a szállásért mindössze öt lejt kér, ő a maga részéről ígérheti mindezt, hiszen gyakori vendég ennél az anyókánál…

Hátradőlt az ülésen, rágyújtott, megkínálta a sofőrt is. Köröskörül gőzölögtek a mezők az erősödő napfényben, már csak néhány pocsolya emlékeztetett a záporra, s tudta, ebben a fullasztó melegben hamarosan eltűnnek a pocsolyák is, lehunyta a szemét, már-már elszenderedett, amikor váratlanul eszébe jutott a versszak utolsó része is:

"s holt zörejek lomtárából hangod

szegődik mellém utamon, ahol

zokogásod láthatatlan patakja

kísér pincékből s gyökerek alól."

Elképzelte Irén arcát, amint megkapja és idegesen bontja ki a táviratot, és elnehezedett a szíve. Mit fog gondolni- - kérdezte magától. Örülni fog, meglepődik- Vagy valami ürüggyel tér ki a meghívás elől- A női arc ott vibrált előtte, kerekre tágultak a zöld szemek, egy pillanatra felvillant a napfényben kitárulkozó mező is, az ürömfű, a katángkórók és bogáncsok között, mintegy testet öltött a különös vers egy másik fragmentuma is:

"Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:

úgy, mint mi, más nem érti azt talán.

Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan

szerelmünk alig terült asztalán."

Újra elnehezedett a szíve, átjárta, mint egy lassú, száraz zokogás a dobrudzsai mező mélakóros hangulata, s fellélegzett, amikor a sofőr váratlanul fékezett, hogy felvegyen egy, az út szélén állingáló, mezítlábas cigánylányt. Ő előzékenyen lépett ki a kocsiból, a sofőr mellé ültetve a leányzót, aztán visszaült és megindultak megint, s akkor váratlanul derült ki, hogy milyen kicsi a világ, a sofőr (úgy tűnt, tényleg gyakori vendég lehet ezen a kopár, álmosító kihalt vidéken, amely egyre inkább Eliot puszta országára emlékeztette őt) ismeri ezt  lányt, aki még el sem helyezkedett, máris elkezdte teregetni nyomorúságát. Az apja újra sitten, a bátyját körözik, a húga terhes s azt se tudja kitől, na vajon, ha össze-vissza baszik mindenkivel, az anyja fél szemére megvakult egy családi perpatvar során, amikor a sógorasszony nekiesett a piszkafával…

Ahogy próbálta maga elé képzelni a félvak anyát, akinek a sógornője verte ki a fél szemét, ki tudja, miért, úgy hadart a kis csaj, hogy nem értette, a börtönben lévő apát, ez azért már sikeresebb volt, az ország börtönviszonyairól már volt némi fogalma, a bujdosó fivért, amint egy nádasban lopakodik előre s a milicisták három oldalról is rágyújtják a nádat, végül a nagy hasát pihegve nézegető húgot, akinek fogalma sincsen arról, ki a születendő gyermek apja, aztán újra meg újra Irént és Natasa Ivanovnát látta a káprázatok közé tűnve, a beláthatatlan mezőn. Játszott vele a képzelete vagy a dobrudzsai délibáb-

Ezt már akkor sem tudta eldönteni.

Talán már nem is akarta.

A két nő, a szőke és a vörös, ott kergetőztek a fényben átlátszó tüllruhában, ami alatt nem viseltek semmit, szeméremszőrzetük, mellbimbóik átsötétlettek az átlátszó tüllön, de mindez láthatóan nem izgatta őket. El voltak telve egymással vagy önmagukkal. Nevettek. Hajukat lobogtatta a feltámadó szél.

Ő elmélázva figyelte lassú, álomszép mozgásukat, gyönyörködött kigyúló arcukban s nem figyelt a beszélgetőkre, ezért teljesen váratlanul érte és meg is lepte kissé, amikor váratlanul motozó kezet érzett a combján. A cigánylány kezdett kedves játékai egyikébe és szorosan hozzábújva, ki tudja hányadszor ismételte meg ajánlatát, miszerint ő már húsz-huszonöt lejért is teljesíti óhajait, ahogyan akarja, úgy csinálhatják, de jól értse meg, ha akarja, kezdjenek máris neki, Marin bácsi, nézett a sofőrre, aki úgy tett, mintha nem hallana semmit, meg is áll, ahol akarja, csinálhatják állva, ülve, fekve, a szájába is veszi, ha akarja, de siessenek, már nincsen sok idő estig és neki szüksége van minden pénzre…

Ő idegesen lökte el magától s a fülke szélére húzódva sziszegte, ad pénzt, megérti a sanyarú helyzetét, családja minden nyomorúságát, s noha ő nem a Dobrudzsában kóválygó, unatkozó magyar isten és nem is jótékonykodó külföldi, nem is tagja az üdvhadseregnek, mégis fizet, csak hagyja már békén és a száját fogja be, mert ha nem, ő nem áll jót magáért, elege van az ilyen rámenős, kis cafkákból, akik egy néptelen mezőn idegenekre vadásznak, hogy kizsebelhessék vagy…

Most ő nem fejezte be a mondatot.

Na jó, ha fiúkra vágyik , csak szóljon - röhögött durván a lány -, ezt is le tudja rendezni! Itt, ha pénzed van, minden vágyad teljesül, ez itten a földi mennyország, még ha nem is látszik.

A sofőr váratlanul sietett segítségére és szárazon mondta, fogd be a lepcsest, te lány és húzd meg magad, mert úgy kiváglak a kocsiból, hogy a lábad se éri a földet!…

A lány elhallgatott, elpirosodva nézegette őt a szeme sarkából, kétszer is úgy látszott, megszólal, de aztán magába fojtotta mégis a közlendőit, tényleg ismerhette a sofőrt, s komolyan tartott arról, hogy ha újra beszélni kezd, kirakja a mezőre, s akkor ki tudja meddig várakozhat a következő kocsira-…

Hallgattak.

Benne váratlanul ébredt fel a szánalom, hát tehet róla ez a szerencsétlen kislány, hogy ilyen helyzetbe került, lehunyta a szemét, a káprázatok nem tűntek el, minden ott folytatódott, ahol az előbb abbamaradt, Irén és Natasa ott hajladoztak előtte a fényben, nyújtózkodtak, nevetgéltek, majd váratlanul kibújva átlátszó tüllruháikból, meztelenül kezdtek dobálni egymásnak egy láthatatlan labdát. Hiába próbálta magát is odaképzelni közéjük, nem sikerült…

Később váratlanul álltak meg, a poros út mezők között kanyargott, a jelekből ítélve itt nem volt eső, áttekinthetetlennek tűnt minden, a késő délutáni forróságban alig kapott levegőt, az árokszélre roskadt le, a lány eltávolodott tőlük s kissé távolabb szemérmetlenül, lábát szétvetve vizelt, az öreg pedig aggodalmaskodva nyitotta fel a motorháztetőt, s a gőzölgő motort figyelve, foga közt szűrve a szót, halkan és önfeledten káromkodott, s először nem is értette a kérdést. Ő idegesen arról érdeklődött, hogy van-e postahivatal abban a börtönéről méltán elhíresült faluban, ahová már régen meg kellett volna érkezniük- De aztán megértette mégis, mélán rábámult, mit akar az úr- - kérdezte leereszkedően.

Táviratozni - válaszolta ő reflexszerűen. Táviratot akar küldeni valakinek.

A sofőr nem válaszolt azonnal, elmerülten vizsgálta a motort egy csavarkulccsal a kezében, vanni van, mondta később, s ránézett, csak érjünk oda, higgye el, megígérem, egyenesen a postahivatal elé viszem, táviratot akkor is felvesz az öreg postás, ha nincsen nyitva a posta, ott lakik ugyanis az épületben, egy hátulsó szobában, de most ha megkérhetném, foglalja le magát az úr, baj van, s ha állandóan beszél, nem tudok a motorra koncentrálni.

Ő elfordult, elmerülten figyelt egy bogáncsot, majd sétálni kezdett a mezőn, nézegette a lába körül görgő ördögszekereket, a bogáncsok leírhatatlanul gyönyörű rajzolatát és elképesztő bordás-lilás szirmait. A cigánylány eszelősen körözött körülötte, de nem mert újra ajánlatot tenni.

Igen, gondolta ő, ahogy megérkeznek, azonnal táviratozik Irénnek, elhívja, valószínűleg nem utasítja el, idejön s a tengerparton megbeszélik az életüket, mindent ától cettig, s aztán elmegy Emilhez is és közli vele a döntést. Eddig és ne tovább!…

1 Faludy György: Zsuzsának - a tömlöcből

2 Páskándi Géza verse

Bogdán László író, költő, újságíró (Sepsiszentgyörgy, 1948). A Megyei Tükör, a Művelődés, A Hét, majd a Háromszék munkatársa. Verseskötetei, regényei, elbeszélései a hetvenes évek óta jelennek meg, az egyik legtermékenyebb erdélyi író. 1992-ben Füst Milán-díjat kapott.