Nikolits Árpád

Hajnali vetítés

Felejtsétek el mindazt, amit a világról és az emberi szívről tanultatok, szarjatok Horatiusra, jusson eszetekbe, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, és a legőrjöngőbb, a legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.

(Szabadon G. G. Marquez nyomán)

Az Idő partján állt a város. Kiterített lepedőtestét - madártávlatból láttam - öblök cakkozták, akár az Északi-tenger bármelyik városának kikötőjét, ahol apálykor megszállják a partot a sirályok és a fövenyre vetődött medúzák testéből falatoznak. A város vízszintesen kiterített és olykor mégis csak függőlegesen lógó lepedőteste a legkisebb szélfuvallatra, sőt a huzatra is megmozdult, részeg imbolygással óriás amőba alakját vette fel, olyanná vált, mint egy rosszul megfestett színházi díszlet. A háttérben gyűrődött zenefoszlányok kíséretében felhők úsztak el. Felismertem Albinoni, Adagióját, amiről később kiderült, hogy nem is az, hanem Bach zenekari szvitjének egyik tétele. Közben felülről láttam, hogy Oostende egyik sikátorában kódorgok. Amott, a sarok mögött, ismeretlen dallamot nyekergett egy verkli, és nem láttam a hajlott hátú alázatos verklist, akivel évekkel ezelőtt ezen a helyen találkoztam, nem láthattam, mert eltakarta előlem az Idő. Az elhaló dallamok azonban mind az enyéim voltak.

Az Idő partján állt AZ a város. Kiemelendő: a meghatározó AZ szócska, mert nem is volt igazi város, csupán egy kórház műtőasztalának zöld lepedője alatt széttöredező álom-látomás, melyben alázatosan térdre rogytak a házak, időcserzett halszálka-tetőgerendák meredtek az égre, súlyos léptek alatt kettőbe roppantak a földön heverő ép cserepek, valódinak tűnt a pusztulás látványa, és az is elképzelhető utólag, hogy egy filmgyár itt felejtett kellékei voltak valamikor, de ugyanúgy délibáb is lehetett volna, vagy hosszú álmatlan éjszakák utáni beteges álomtobzódás.

Rongyokba bugyolált gyerekek ültek a levágott házsarkok közelében, mert valaki, vagy valakik egy óriás késsel minden épületnek leszelték az utca felé néző sarkát; kilátszottak a nappalik, a konyhák... Olyan volt az egész, mintha meseországban járnék, ahol a gonosz varázsló intésére megmerevedett minden mozdulat, a felemelt simogató kéz félúton maradt, a kiáltás megállt a levegőben, és nem jutott el a címzettig. A hálószobák bevetetlen ágyai még melegnek tűntek, kóbor kutyák szaglásztak a romok között, ennivaló után kutattak.

Határozottan fáztam, ólomnehéz volt minden mozdulatom, eszembe jutott, hogy le kellene feküdnöm, hiszen ott vannak a megvetett ágyak. Különösen az egyik franciaágy nyerte el a tetszésemet annak ellenére, hogy soha nem feküdtem hasonlóban. Az oszlopokat aranyliliom díszítette, a paplan huzata fekete és lila volt, a kicsi fehér párnán benyomódva ott maradt egy fej lenyomata.

Egy ideig még a házak között vánszorogtam, minden felesleges mozdulat a nehezemre esett, tudtam, hogy nincs annyi erőm, hogy átmásszak valamelyik kerítésen, pedig pihenni, aludni szerettem volna.

Aztán egy motoron ültem. Az úttesten felgyűlt szemetet és törmeléket kerülgetve lassan az emelkedő felé gurultam.

A járdára lavórokat dobáltak ki hajdanán, horpadásaikban zöldes-mohás öregsár repedezett, korok, évtizedek üledéke lehetett; lepattogzott zománcú, oldalára fordult bádog-fürdőkádak úgy néztek ki, mint valami felborított koporsók, melyekből eltűntek, vagy szándékosan eltüntették a halottakat, és nem tudom miért asszociáltam azonnal egy feldúlt temetőre, talán azért, mert amikor Eszéken és környékén jártam, ugyanezt a megmagyarázhatatlan érzést éreztem.

Akkor ott, háború volt... 

Különben az ember élete és hétköznapjai is csatákból áll. Harcolunk egymás ellen, a létért, a nőért, az érvényesülésért, elveinkért, tisztességtelenül a tisztességért, s mire nyertesnek véljük magunkat kiderül, hogy minden csatát és háborút nem mi, hanem az elmúlás nyeri meg, a Halál.

Ezen még gondolkoznom kell, ha valaha lesz még értelme.

Alapgázzal, lassan motoroztam a házak között, kerestem valamit, tudom, hogy kerestem, csak nem tudtam mit. Úgy tűnt, hogy valaha jártam ezen a vidéken. Állandóan változtak a képek, a helyszínek, megálltam a középkori kút mellett, a tátott csőrű kakasfejben végződő bronzkifolyóból sokáig ittam. Sivatagi szomjúság gyötört, és nem múlt akármennyit ittam. E kút párkányán ülhettem valamikor a középkorban, a vásárosokat bámultam, előttem haladt el a postakocsi, a sarok mögött volt a városháza, arrább a büszke Lorenz-kirche.  

Indultam. Egy jelzőtábla jobbra mutatta a kötelező irányt, holott én balra szerettem volna fordulni, a part felé, le az öbölbe, oda, ahol a hajókat láttam. Nem gondolkoztam azon, hogyan kerültek a hajók a Lorenz-kirche közelébe, csak furcsállottam, mert a tenger nem itt volt.

Tudtam, ha balra fordulok, megszegem a törvényt, és a szembejövőkkel találkozhatom, ütközöm...

De nekem itt balra, mindenképpen balra kell fordulnom!...

Elmosódva - mint amikor könny ül az ember szeme sarkában -, lent az öbölben hajókat és csónakokat láttam... A tengerbe fúródó hosszú hullámtörő betongátakon ismeretlen madarak pihentek, nem hasonlítottak a sirályokhoz, talán dögkeselyűk voltak, és egy ködbevesző alak állt a móló végén, úgy nézett ki, mintha a vízen járna, s közben a zöld tenger moszatos sziklái között elenyésztek a hullámok.

Dögkeselyűk... Méltatlan volna a madarakhoz, ha az emberekhez hasonlítanám őket. Egyszer a pusztán keresztül mentem kocsival, s messziről láttam, hogy egy elgázolt tetemen termetes madár falatozik. Réti sas volt. Rá se tekintett az elhaladó gépkocsira. Megálltam az útpadkán. Elővettem a fényképezőgépemet. Feléje közelítettem. Nyugodtan falatozott, addig a percig, amíg felemeltem a teleobjektívet. Mire élesre állítottam volna, felrepült. Addig körözött fölöttem, míg visszaültem a kocsiba és azonnal leszállt. Az autót elviselte, az ember közelségét nem.

Az álomképek és a realitás... A vízen járó ember ködbe vesző alakja kísért még mindig, és nem tudom ki ő, nem tudom mit keresett a moszatok méregzöldjével festett sziklák között, miért integetett, hogy kövessem, hiszen én nem tudok a vízen járni. Igaz, soha nem is próbáltam.

A belső kikötő békéjére vágytam. Tudtam, hogy egy zsilipes csatornarendszeren át lehet bejutni a kikötő belső, zárt öblébe. A város felőli parton hosszan nyújtóztak el a kivilágított, forgó ajtajú szállodák, a keskeny bejáratú panziók, ahol este tíz után a szobakulcsoddal te magad nyithatod ki a kaput; egymást váltakozva sorakoznak az ismeretlen ízeket kínáló nemzetközi vendéglők, melyeknek kirakatában ráérősen vacsoráznak a vendégek, homár, languszta, vagy fekete-kagyló van  a terítéken, francia vörösbor áll az asztalon, s a kötelező gyertyafényben talán szerelmek is köttetnek olykor, nem csak üzletek.

- ...  akkor a templom mögül értél ki a partra, valahol ott lehetett, a közelben... - hallottam a segítő súgást. - Tudod, hiszen láttad, le is fényképezted azt a tűzfalra festett emeletes házat.

- Micsodát- Emeletes házat- Mi lehetett ott- - kérdeztem a hangot, mely valószínű csak bennem szólalt meg.

- Hát a vágyaid álma, a kikötő. A partról be lehetett látni a sikátorba, és ahol ez a ház állt, az volt a bordély! - mondta ugyanaz a hang és elhalt, mint a hullám a fövenyen.

Rémlik. Halványan emlékszem a képre.

- Én nem tudtam, hogy az bordély...

...de miért nem tudtam-...

A bordélyban is születhetnek szerelmek, jutott eszembe, különben ki a megmondhatója, hogy hol tanyázik a szerelem. Akkor nem azt kerestem.

Én határozottan tudtam, hogy az öböl és a tenger közti földnyúlványon volt a vasút- és a hajóállomás, mellette egy hatalmas áruház, melynek a tetején parkoltam a kocsimmal. A földnyúlványt átszelő csatornák mellett parkolók sokasága terült el. A szabályos, festett téglalapokban furcsa formájú, ez eddig soha nem látott autócsodák álltak.

Én csak a belső kikötő békéjére vágytam... Egy lehorgonyzott hajó fedélzetéről hanyatt fekve bámulni a vitorlarúd-erdőket, a szürkés eget, a víz felületén elcsúszó, megtörő beszédes fényeket és néma árnyékokat.

Oda vágytam, mert itt fogott el először az az érzés, hogy megérkeztem! Azt nem tudtam, hogy haza, mert életem során sokszor hittem és csalódtam az itt és ott, a haza és a hon fogalmában, de most megérkeztem. Itt van, itt kell legyen az áhított végállomás, mert minden eddigi más hely, ahol életemben megfordultam, csak átutazás és átszállás volt, idősíkot cserélve egyik diktatúrából a másikba, egyik rendszerből a következőbe.

Még mindig az irányjelző tábla előtt álltam, és úgy határoztam: lemegyek, a kikötőbe!

Balra döntöttem a motorbiciklit, csúsztatott kuplunggal indultam, több gázt adtam, s az emelkedő tetejére érve láttam, hogy időközben az út szélén felsorakozott gyerekek egytől-egyig némák. Jobb kezük mutatóujjával a Honda első kerekére mutattak, mert addigra már ismertem a gép márkáját is, hiszen annak idején, vagy valamikor a múlt időben én csempésztem be az országba.

- De melyik ez az ország- - kérdezte valaki a háttérből, mondom, hogy valaki, mert nem ismertem fel a hangját, de tudtam, hogy vannak fizetett emberek, akik kimutatásokat, összegzéseket készítenek mindenről, amiből újabb és nem létező titkokat fedeznek fel.

Nem jutott eszembe.

- És hol van ez az ország- - kérdezte egy másik hang.

Arra sem emlékszem már.

- Eltűnt- - kérdeztem a felsorakozott zöld vászonruhás hallgatag gyerekeket, akik bal tenyerüket alamizsnakérőn egyszerre nyújtották felém.

Milyen furcsa koreográfia ez- - gondoltam. - És ki rendelte őket ide az út szélére- Ki tudta, hogy erre jövök.

Én mindig adtam a szegényeknek...

Adok, ha van... 

Apróért a zsebembe nyúltam. Akkor vettem észre, hogy meztelen vagyok, de a jobb lábamat valami erősen szorította. Az ezüstszínű kerék olvadásnak indult, a gumi füstölögve csorgott a fehér felezővonalra és hiába mentem volna tovább, utamat állta egy nyitott ajtajú hűtőszekrény, melyben összecsukható széken egy férfi ült. Őszülő-zöldes szakálla a Lehel-téri piac délutánig el nem adott, fonnyadt kapor csomóira emlékeztetett. Tiltón emelte fel egyik kezét, megállást parancsolt, s a másikkal az ellenkező irányba, a hátam mögé mutatott. Megfordultam volna, de elolvadt alattam a motorbicikli, nehézkes járgánnyá, vasúti kézihajtánnyá változott.

Leszálltam. A törmelékek között botladozva indultam el a mutatott irányba, s a kopott útjelző táblán értelmetlennek tűnt számomra az E 61 jelzése. Az égett gumiszag beleivódott szaglósejtjeimbe.

Halk neszekre, furcsa szörcsögő-csöpögő zajokra figyeltem fel, mintha esne, a kilyukadt csatornából alácsorduló áldás zajára emlékeztetett, jobb karomon azonban szabályos időközökként automatikusan felfúvódott egy vérnyomásmérő gumiszalagja, elmosódó szófoszlányok érthetővé váltak; egy női hang a fiújáról mesélt, a férfi és a nő örök problémájáról: mert a tegnap sem jött el! Panaszait hallva mosolyra fakadtam volna, de a számban csövek cövekeltek.

Már tudtam hol vagyok, sőt azt is tudtam, hogy nem létezik az az álomváros, melyben jól érezhetném magam, újra nem fényeskedhet nekem az örök világosság, melyet egyszer már messziről láttam, és azt is tudtam, hogy a műtő melletti őrzőben életre ítélve ébredésre várok.

Nem tudtam, akarok-e igazán felébredni-

Nem érezném-e magamat jobban abban a látott álomvárosban-

És ki volt az a kaporszakállú, aki határozottan az E 61-re parancsolt-

Mennyi megválaszolhatatlan kérdés...

Az irányjelző tábla ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik más, megszokott, amelyen Európa-jelzésű főutat tüntetnek fel... hiszen eleget csavarogtam már a világban, hogy felismerjem.

Kérdések, kérdésekre halmozódtak. Lassú folyamatként élhettem át az újonnan alakuló, és a múltból még megmaradt kérdőjeleimet, melyeket egyszer és mindenkorra mégsem tekinthettem lezártnak a műtét előtti estén, mert csalódás érhet: az ébredés.

Az álomból ébredés, mindig csalódás! Mert az ébrenlét tudatosítja benned, hogy nem tudsz megszabadulni sem a múltadtól, sem a jelenedtől.

A műtét előtti estén ágyszomszédommal a folyósón ültünk. Kérdezte, holnap hányadiknak kerülök sorra. Másodiknak, mondtam, s akkor kinyílt a lift ajtaja és két hullaszállító kiemelt egy fedeles bádog tepsit. Az oldalára hegesztett fogantyúk miatt csak állva fért el a liftbe, így szállították fel a negyedikre. A szemközti őrzőbe mentek. Tudtam, hogy ott fekszik az a lyukas szívű férfi, aki holnap reggel az első lenne. Őt vitték le a hullaházba. A Halál már órákkal ezelőtt itt osont el közöttünk, és a lyukas szíven keresztül távozott, magával vitt egy életet.

Most már az első leszek, jegyeztem meg ágyszomszédomnak, s a tepsire mutattam. Ő lett volna...

Ágyszomszédom elsápadt, keze remegett, a közeli halál tudata megrémítette. 

Én az egész műtétet - helytől és személyektől függetlenül - elejétől fogva egy ismeretlen országban lejátszódó kalandnak tekintettem, csak a felfedezés lehetősége izgatott.

Valamikor, évekkel ezelőtt nagy jelentőséget tulajdonítottam a feltett és a megválaszolatlan kérdéseknek, a kérdőjeleknek, különösen, amikor az ember még mindent tudni akar, vagy legalább is hiszi, hogy vágyik az ismeretlen megismerésére.

Sokáig tanakodtam, kinyissam-e a szemem- Megmozdítottam pillámat. Halk tónusú, kedves leányhang szólított:

- Jól van, tessék ébredezni... Ha érti a bácsi, amit mondok, pislogjon a szemével -, mondta. Nehezen, de pislogtam. - Azért nem tud beszélni - folytatta -, mert gépre van kapcsolva, de nemsokára kivesszük a csöveket...

A minden-mindegy állapota borult rám, olyan volt mint egy hatalmas harang, visszhangzott, az ablak felől a hajnal fénye derengett és én továbbra is csak álmodni szerettem volna, távolabbra kerülni a hétköznapok valóságától, mert ez sem érdekelt jobban, mint a jövendő, akár az elkövetkezendő hetek, hónapok sivársága. Néha meg-megébredtem, félálom és ébrenlét állapotában hol jelen voltam az őrzőben, hol emlékeimben keresgéltem valami biztatót, kapaszkodót, ami egyértelműen igazolhatná számomra döntésem helyességét.

Élni-!... Élni mindenáron-

Nikolits Árpád író (1937, Bukarest). Nagyváradon érettségizett, 1961-től nyomdász, 1988-tól Magyarországon él. Nagyváradon szamizdat kiadót alapított (Kecsmetion) a nyolcvanas években, mely jelenleg kecsmetionPress néven Budapesten működik. Számos próza- és riportkötete jelent meg.