A szürrealizmus mélylelki víziói

Szabados Árpád képei a Váradban

1996 tavaszán a Kelet-Nyugat grafikai szerkesztője Budapesten járt, többek között azzal a céllal, hogy képanyagot kérjen az akkor havi rendszerességgel megjelenő lapba Szabados Árpád képzőművésztől, a magyar Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető egyetemi tanárától, későbbi rektorától. Amikor a kapott albummal Ujvárossy László visszatér Nagyváradra, az a hír fogadja, hogy a Kelet-Nyugat következő száma már nem jelenik meg, az 1990 februárjában alapított lap megszűnik.

2002 áprilisában megjelenik a Várad, s e mostani, második számban lehetőség van a hat esztendővel ezelőtt meghiúsult elképzelést gyakorlatba ültetni. A Munkácsy-díjas budapesti festő és grafikus művei illusztrálják folyóiratunkat.

Szabados Árpád művészetéről az 1994-ben kiadott albumában néhány neves szaktekintély értekezett. A művek értelmezésének, befogadásának mintegy kiegészítő elemeiként ezekből idézünk az alábbiakban néhány részletet.

Azt szeretném most - más lehetőségem nem lévén, - ha a mondatoknak és beszéd-fabrikációknak akármilyen eszelős sorozata eljuttathatna oda, hogy Szabados Árpád grand art "művészetét" nézve legalább a magam számára hitelesen kiejthessem ezeket a szavakat: dráma és szintézis.

De ha már kimondódtak ezek a szók, lebegjenek itt továbbra is, s köthessem ide-oda őket - újabb szavakkal. Szópárból egy - ez már a dráma, ha a drámaiság minimuma is. Két különböző hang egymás után leütve a zongorán vagy öröm, vagy bánat, tudjuk. Több szópár fejlődjék ki a képekből, ezekről az új, bekerített és megerőszakolt vásznakról és végteleníthető papírhengerektől, sugalmazódjék így az a szó, hogy szintézis, összefoglalás. Összegeződés, egybeszervezés. Ennek a művészetnek a formarendje egyszerre

nyitott és szigorúan személyes,

egyszerre közvetlen, érzéki és

közvetített, mentálisan felügyelt,

teremtő és tükröző

amorfan kavargó és jelekre tisztuló,

szekuláris tapasztalatokra épülő

és spirituális súgásokban bizakodó

tanult és kitalált,

konceptuális és kultikus,

moralizáló és artisztikus,

esetlegesség és törvényszerkesztés,

napi feljegyzés és míves, szonettes

szigor,

atonalitás és slágeridézet

macskakörmök között,

leírás és ráfirkálás,

beírás és átrajzolás (...)

végtelenített szimfónia és dadogó

gyermekmondóka,

káosz és rend.

És így tovább, nem befejezve, csak

abbahagyva. (...)

Egyszer régen egy kiállítása megnyitásakor olyasmit találtam mondani, hogy nem mi nézzük a képeit, hanem Szabados Árpád képei figyelnek bennünket. Most úgy mondanám: szembenéz egymással a kép és a szemlélője. A képek drámája mint egyetlen perszóna nézi nézőjét, s befogadja annak tekintetét.

(Alexa Károly, 1991)

A Szabados-figurák egyszer fallikus pisztolynak, máskor genitáliára utaló rakétának tetszenek, a polgárnak inkább nem tetszenek. Jelentésük szándékosan provokatív, kissé civilizáció- és észellenes ez az ábrasorozat. Válasz: negatív tétel, tudatos visszafordulás, amelyet "a szüzességben viszkető és terméketlenségben szenvedő racionalizmus" (Szerb Antal) váltott ki, s amely impotenciájában mégis elvezetett a század immár nem is egyetlen holokausztjáig. (...)

Az a férfierő, amelyet a Szabados által rajzban megnevezett nemi szervek árasztanak, nem képes varázserejével távol tartani a vetélytárs világpolitikai feketemisék kollektív indulatait, noha a mágia feltehetően erre irányul.

(Szegő György, 1993)

Volt, amikor teremtőre és alkalmazóra osztottam fel a művészeket. Kortársaim közül Szabados munkássága mutatta meg először, hogy a kategorizálásnak és a mögötte meghúzódó művészetfilozófiának nincs kitüntetett haszna. Kizárólag a műből lehet következtetéseket levonni. A mű az alkotó életének a része, de maga az élet is. Szabados Árpád egyszerre műveket készítő ember és maga a mű: viszonyok, térbeli, biológiai, szociológiai, pszichológiai, képi alakzatok, formák, színek elrendezője, létrehozója és természetesen lakója. (...)

Szabadosra jellemző a mérték tudása is. Láthatólag ő szabja meg a dolgok menetét. A tárgyakról-jelekről lefosztja a hétköznapi üzenetet, megrontja, esetlegessé teszi, egyéníti őket, majd sajátos rendet teremt köztük.

(Géczi János, 1993)

Munkáinak nyers és időnként primitív expresszionizmusa is tartalmaz bizonyos önmérsékletet, kétértelműséget és puritánságot. (...) Mint minden művésznél, akinek munkája érinti a tudatalattit, Árpád rajzain és festményein is uralkodik a szex témája. De nála a szex ritkán érzéki vagy hedonisztikus, inkább az életerő helyettesítésére használja, olyan erőnek a kifejezésére, melyben az energia és az erőszak közötti különbség ritkán érzékelhető.

(Michael Jacobs, 1993)

Eleget láttam Szabados Árpád képeit ahhoz, hogy ne értsem őket. Zavarban is vagyok folyvást emiatt Mert hiszen azt mégsem lehet értésnek nevezni, ha az ember lassacskán hozzászokik a jelekhez, s ettől úgy véli, eligazodik ebben a világban. (...)

Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a század művészeti nagy irányzatai közül Szabados nem a konstruktív fajtákkal tart szorosabb rokonságot. Az expresszionizmus rémületének, a katasztrofizmus látomásainak, a szürrealizmus mélylelki vízióinak föltétlenül több nyoma van festészetében és a rajzain, mint a fogalmaira és szerkezeteire bontott valóság célzatos újraformálásán szorgoskodó ideologikus logikának.

(Mányoki Endre, 1993)

Szabados Árpád képzőművész, főiskolai tanár (Szeged, 1944). A budapesti Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1967-ben, majd elvégezte az Akadémia mesterkurzusát. 1970-től 1984-ig a Mozgó Világ képzőművészeti szerkesztője. Számos díjjal tüntették ki Magyarországon és külföldön.