Pivárcsi István

Váradi legendárium

Minden ősi település történetéhez számtalan legenda fűződik. Nincs ez másképp az Alföld keleti peremének fontos kereskedelmi útvonalán elterülő Nagyvárad esetében sem. A Sebes-Körös partján fekvő város már az Árpád-házi királyok korától kezdve Magyarország egyik igen fontos egyházi, kulturális és közigazgatási központja volt. Ezeknek köszönhetően sok olyan történelmi esemény színhelye lett, amelyeket a krónikaírók érdemesnek tartottak feljegyezni az utókor számára. Várad a középkorban sem elsősorban méreteivel, természeti adottságaival vagy különleges építészeti örökségével tűnt ki a magyar városok sorából, hanem mindenekelőtt szellemiségével volt képes hatni, illetve központi szerepet játszani.

A Váradi legendárium jellegénél fogva nem lineáris eseménytörténet, hanem a város életében lezajlott legfontosabb vagy legérdekesebb események bemutatása, illetve többféle szemszögből való felvillantása. Éppen ezért ebben a kötetben elsősorban Várad középkorának legizgalmasabb eseményeit, illetve kultúrtörténeti vonatkozásait próbáltam meg összegyűjteni.

A korai események legnagyobb részét szájhagyomány útján őrizte meg az emberi emlékezet. Ennek persze az lett a következménye, hogy az egyes történeteket továbbszőtte a képzelet, kiszínezte és kipótolta az eseményeket ott, ahol hiányosnak vagy nem elég meggyőzőnek tartotta. Később már ezekkel a kiegészítésekkel foglalták írásba őket, így ma már nagyon nehéz bizonyos esetekben kibogozni a valóságot, vagyis azt, hogy mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, ami már a képzelet szülötte. Nagyvárad korai történetében is sok olyan eseményről van tudomásunk, amelyeket a későbbi krónikákban megörökítettek, de némelyik esetében valódiságukat illetően kételkednünk kell. Ugyanakkor ezek a legendák is nagymértékben hozzájárultak a mai Nagyvárad szellemi arculatának kialakulásához, a város semmivel össze nem hasonlítható egyedi varázsához. Bár e legendáknak nem sok emléke maradt fenn a mai Nagyváradon, az emlékezet mégis igyekszik fenntartani egy hallatlanul gazdag múlt hagyományait és gazdag szellemi örökségét.

Az alábbiakban az ősszel megjelenő kötet két részletét olvashatják.

ZOLTA

Mint Ménmarót történetében olvashattuk, leányát Zolta vette feleségül, és a bihari vezér rövidesen bekövetkező halála után megörökölte annak egész országrészét. Zoltáról - akit Anonymus Árpád fiának mondott - más információkat is olvashatunk még a gesztában:

"Eztán az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból… Örökébe lépett a fia, Zolta; apjához hasonló erkölcsére, azonban elütő természetére nézve. Zolta vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha és szőke hajú, középtermetű, harcias vezér, bátor szívű, ám alattvalói iránt kegyes, nyájas beszédű, de hatalomra törő, akit Magyarország valamennyi főembere csodamód szeretett." (Anonymus: Gesta Hungarorum)

Zolta neve már egy Anonymusénál jóval korábbi forrásban is felbukkan, mégpedig Bíborbanszületett Konstantin (913- 959) bizánci császárnak a 940-es évek végén írott művében. Ezt a művet Konstantin tanulságul készítette fia és későbbi utóda, II. Romanosz császár számára. Ez az írás - amely a magyarokat a türkök névvel illeti - tekinthető a honfoglaló magyarságra vonatkozó művek közül az egyik leghitelesebbnek és éppen ezért az egyik legbecsesebbnek: "… ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz [ez talán a mai Béga folyó elnevezése lehetett], harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza…Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltát. Tudnivaló, hogy Árpád első fia nemzette fiát, Tevelit, a második nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Fajszot, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú nemzette fiát, Taksonyt. Tudnivaló, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fajsz, Tas és Taksony életben vannak." (Konsztantinosz Porfirogenetosz: A birodalom kormányzása)

A két forrás összevetéséből annyi mindenesetre biztosan kihámozható, hogy Zolta szoros rokonságban állott Árpád fejedelemmel, talán valóban az egyik fia lehetett. Személyével és életével kapcsolatban ugyanakkor mindmáig még elég sok a bizonytalanság. Mint láttuk, Anonymus azzal a képtelennek tűnő megállapítással állt elő, hogy Zolta Ménmarót leányát vette el feleségül, ráadásul - a korban szokatlannak mondható - leírást is közölt erről az esküvőről, amelynek során a magyar vezérek vad táncra perdültek, "tomboltak" örömükben. A szöveg későbbi fejezeteiben Anonymus még további ellentmondásokba bonyolódik, Zolta esetében például azzal a kijelentésével, hogy a házasságát korábban fényesen megtartott Zolta igencsak fiatalon, mindössze 13 esztendősen követte Árpádot a fejedelmi székben.

Ezekkel az állítással kapcsolatban több, egyelőre - további források hiányában - még kibogozhatatlannak tűnő probléma is adódik. Az természetesen elképzelhető, hogy Árpád közeli rokonaként Zolta olyan stratégiai fontosságú - mert az erdélyi területek felé átjárást és ezzel ellenőrzést biztosító - területet igazgatott, mint amilyennek Bihar ebben az időben számított. Bihar vidékének birtoklásához ugyanakkor természetesen egyáltalán nem volt szükség a Ménmarót lányával kötött házasságra, mert ehhez éppen elegendő volt Árpád fejedelmi akarata, de ezzel együtt mégiscsak eléggé nehezen hihető el, hogy egy ilyen fontos vidék kormányzását a fejedelem egy gyermekre bízta volna, főként, hogy - amint az Konstantin művéből egyértelműen kiderülni látszik - számos felnőtt rokonnal rendelkezett: "Bizonyos idő elteltével, mikor Zolta vezér tizenhárom esztendős volt, országának főemberei valamennyien egyértelemmel és közakarattal egyeseket országbírákul rendeltek a vezér alá, hogy ezek a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit. Továbbá másokat - mégpedig Tas fia Lehelt, Bogát fia Bulcsút, a vér emberét, valamint Kölpény fia Botondot - a sereg vezetőivé tették avégre, hogy különböző országokat feldúljanak velük." (Anonymus i. m.)

A nomád nemzetségi örökösödés szerint Árpádot nemzetségének legidősebb férfi tagja kellett hogy kövesse a fejedelmi trónon, így ha elfogadjuk, hogy Árpád életében már Zolta birtokolta Bihar területét, majd ő örökölte a fejedelmi címet is, akkor viszont nem tekinthető valószínűnek az, hogy annyira fiatal lett volna, mint azt Anonymus állítja, legfőképpen azért nem, mert egy fejedelemtől ekkoriban elsősorban a hadak eredményes vezetését várták el. A IX. század elején megszaporodó források arról tanúskodnak, hogy Zolta fejedelemsége alatt indultak meg a kalandozó, zsákmányszerző hadjáratok, amelyek kezdetben rendkívül sikeresen folytak. Anonymus leírása szerint Zolta megérte a németekkel szembeni első komolyabb fegyveres vereségeket is, sőt Fajsz fejedelemségéről (933--955-) teljességgel megfeledkezve kijelentette, hogy Zoltát fia, Taksony követte az uralkodásban: "Zolta vezér pedig vitézei [német földről való] visszatérte után kitűzte Magyarország határait: a görögök felé egészen Vaszil kapujáig és a Rácföldig, nyugat felé egészen a tengerig, ahol Spalato városa van; a németek felé pedig egészen Göncöl hídjáig. Hogy a legutóbbi vidéken várat emeljenek, az oroszok feladatául szabta, akik a nagyapjával, Álmos vezérrel Pannóniába jöttek… Midőn Zolta vezér meg vitézei így mindenfelé gyökeret vertek Magyarországon, akkor Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről. Majd még életében megeskette nemeseit, és a fiát, Taksonyt vezérré meg uralkodóvá tette az egész Magyarország felett. Maga Zolta vezér pedig fia uralkodásának harmadik esztendejében a test börtönéből minden húsnak útjára költözött."

Bihar vidéke - mint urának - megőrizte Zolta jó emlékezetét. A később keletkezett legendák és mesék soha nem mulasztották el hangsúlyozni azt, hogy Zolta Bihar kormányzása során sajátította el a kellő vitézséget és bátorságot, amelyre később az egész ország kormányzása során szüksége volt. Az, hogy ez tényleg így volt-e, ma már nem tudhatjuk.

CZIBAK IMRE

VÁRADI PÜSPÖK MEGGYILKOLÁSA

Az 1526. augusztus 19-én lezajlott mohácsi csatában meghalt II. Lajos (1516- 1526), Magyarország utolsó Jagelló uralkodója. A katasztrófát túlélő magyar főurak a korábbi évszázad sikeres török elleni harcainak fényében nem tudták vagy nem akarták a csúfos vereség igencsak súlyos következményeit felmérni, és az összefogás helyett újabb belső meghasonlásra került sor az új király személyét illetően. Még 1505-ben az úgynevezett rákosi végzésben a II. Jagelló Ulászló (1490- 1516) király politikájával elégedetlen nemesek kinyilvánították, hogy fiú utód hiányában csak magyar királyt fognak megválasztani. Ez a végzés Lajos 1506-ban történt megszületésével hatálytalanná vált, minthogy azonban a mindössze húsz évesen elpusztult királynak nem voltak utódai, a rákosi végzés ismét értelmet nyert, és erre hivatkozva nyújtotta be trónigényét Szapolyai János erdélyi vajda. Fegyvereseivel rövid időn belül elfoglalta Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt, majd 1526. november 11-én Fehérváron a szokásoknak megfelelően koronáztatta meg magát: "János vajda Fejérvárra ment, az Lajos király testét meghozatá az mohácsi mezőről a sárból, kinek testét a halászok sárba nyomták, hogy az török meg ne találná. János vajda szent Imre napban magát Székesfejérváratt megkoronáztatá és magát királynak nevezteté." (Verancsics-évkönyv)

II. Lajos király özvegye, a Pozsonyba menekült Mária királyné azonban bátyjának, Habsburg Ferdinándnak a trónigényét támogatta, és arra bíztatta őt, hogy minél előbb jelenjen meg fegyvereseivel az országban. Ferdinánd számíthatott a magyar főurak egy részének támogatására is, akik a fenyegető török veszélyre való hivatkozással látták volna szívesen őt, mint V. Károly német-római császár és spanyol király öccsét a magyar trónon. A Ferdinándot támogató magyar főurak ezért Pozsonyba hívtak össze országgyűlést, ahol Ferdinándot 1526. december 17-én megválasztották magyar királynak, így a fenyegető török hódítás árnyékában már két királya is volt az országnak. Az ország ezzel két pártra és két részre szakadt, amelynek természetes következménye egy polgárháború kirobbanása lett. 1527-ben Ferdinánd hadjáratot indított azzal a céllal, hogy az egész országot birtokba vegye: "Ezen esztendőben igen készül az Ferdinánd király nagy haddal János király ellen az magyari királyságra. Ferdinánd király pénzt küld Vörösmartra az naszádosoknak. Az naszádosok feljövének nagy sok vajdákkal János király ellen Buda és Pest között, kik Ferdinánd mellé menének. Ferdinánd nagy néppel indul ágyúkkal és egyéb hadhoz való szerszámmal János király ellen." (Verancsics-évkönyv)

Ferdinánd hadai gyors ütemben foglalták el Szapolyai János várait, és rövidesen Buda is a kezére került. A főváros elvesztése után János király Váradra menekült, ahol az egyik legkövetkezetesebb híve, Czibak Imre volt a püspök. Czibak Imre egy Bihar megyei nagybirtokos családban született, és már gyermekkorában Szapolyai János - akkor még erdélyi vajda - udvarába került. Katonai pályafutását Fogaras várában kezdte. 1506-ban részt vett Szapolyai oldalán a székely felkelés leverésében, és ott volt 1514-ben a Dózsa-féle parasztfelkelés elleni küzdelmekben is. A mohácsi csatában Tomori Pál kalocsai érsek seregében harcolt, miután pedig 1526 tavaszán belépett a papi rendbe, kolozsmonostori apát lett. A mohácsi csatát követően Szapolyai híveként megkapta a délvidéki Temes vármegye főispánságát, majd nem sokkal később temesvári kapitánnyá is kinevezték. 1526 végén Szapolyai János, élve főkegyúri jogával, Czibakra ruházta eddigi címei mellé a váradi püspöki méltóságot is, mert annyira bizonyos volt hűségében. Mindezek miatt természetes volt tehát, hogy Ferdinánd támadásakor János Imre püspök seregének védelme alá menekült.

Amíg Szapolyai Váradon tartózkodott, addig Ferdinánd Budára egy országgyűlést hívatott össze, ahol megsemmisítette János király összes rendelkezését, megkezdte a Szapolyai-birtokok eladományozását. A budai országgyűlés után nem sokkal Székesfehérvárra ment, ahol ő is a szokásoknak megfelelően koronáztatta királlyá magát. Az így szinte teljesen kilátástalan helyzetbe került János király kénytelen volt Lengyelországba menekülni, és kétségbeesésében Szulejmán török szultánhoz fordult segítségért, felajánlva neki, hogy a katonai segítség fejében hajlandó elfogadni a török védnökséget. Az Isztambulba küldött követség vezetője, Laki Jeromos a városban élő Alvisio Gritti segítségére támaszkodva kötötte meg a szövetséget a Portával. Gritti a velencei dózse természetes fia volt, de fiatalkora óta Isztambulban élt, ahol gazdag kereskedő vált belőle. Hatalmas vagyonából kölcsönöket folyósított a török udvarnak, aminek köszönhetően előbb Ibrahim nagyvezír, majd Szulejmán szultán bizalmas tanácsadója vált belőle.

1528-ban Lengyelországból katonai segítséggel visszatérve János király ellentámadást indított Ferdinánd király ellen. A hadjárat eredményeként visszafoglalta Erdélyt és a Tiszántúlt, így újjá tudta szervezni szétzilálódott táborát. A János királlyal kötött egyezségnek megfelelően a szultán hadai 1529-ben hadjáratot indítottak a Ferdinánd király kezén maradt területek ellen, és a Duna mentén észak felé haladva rövid ostrom után elfoglalták Budát, amit aztán átadtak János királynak. Innen a török csapatok Bécs ellen indultak, amelyet azonban hiába ostromoltak. E hadjárat során jött először török szolgálatban Magyarországra Gritti, és szinte azonnal sikerült elnyernie János király bizalmát. Az osztrák csapatok kiűzése után az ország egész területét János király kezére adták a törökök, majd kivonultak Magyarországról.

Ferdinánd király a törökök kivonulását természetesen kihasználta, és 1530-ban újabb hadjáratba kezdett János király ellen. Hadai ismét elfoglalták a Dunántúlt, majd Buda ostromába fogtak. A török porta Grittit küldte Magyarországra azzal a céllal, hogy Ferdinándot rávegye az országból való kivonulásra, de küldetése sikertelen maradt, ezért átvette Buda védelmének irányítását. Grittinek időközben sikerült annyira János király bizalmába férkőznie, hogy Szapolyai kegyének kinyilvánításaként kincstartójának nevezte ki. Buda sikeres megvédése Grittit elég népszerűvé tette János király udvarában, és sokra kezdték tartani hadvezéri képességeit. A kormányzásban egyre tehetetlenebbnek bizonyuló király 1531-ben az ország kormányzójává nevezte ki Grittit. Kinevezéséhez a szultán is hozzájárult, így János hatalma egyre inkább névlegessé vált. Szapolyai híveinek többsége tudomásul vette az idegen földről érkezett Gritti uralmát, de akadtak olyanok is, akik őt elsősorban kalandornak, és éppen ezért az ország elveszejtőjének tekintették. Ez utóbbiak egyik szószólója Czibak Imre váradi püspök lett, akinek Gritti iránti ellenszenvében nyilván szerepe lehetett annak is, hogy a kormányzóság bevezetésével jelentősen csökkent politikai befolyása és szerepe János király udvarában. Azt pedig különösen sértőnek találhatta, hogy egy olyan idegen lett egyik napról a másikra Magyarország kormányzója, akiben egyértelműen a török érdekek képviselőjét látta: "Gritti eljött a királyhoz; csak ketten tárgyaltak beszélgetve. A kormányzó úr megint visszament Törökországba, de személyében egy olasz törököt küldött Budára más törökökkel. Hogy Czibak Imre megtudta, hogy Gritti urat a király elküldte, megint eljött János királyhoz. Én a király előtt álltam. Czibak úr nagyon mondta a királynak, miért választotta ezt a pogányt kormányzóvá." (Szerémi György: Magyarország romlásáról)

Mindeközben a két uralkodó között katonai erőegyensúly jött létre, aminek az lett a következménye, hogy mindketten berendezkedtek az általuk birtokolt országrészekben, és így az ország gyakorlatilag kettészakadt. Ennek köszönhetően a mohácsi csata óta immáron több mint öt esztendeje tartó belháború egy újabb szakaszához érkezett. Az ország erőinek teljes szétforgácsolódása ugyanis gyakorlatilag lehetetlenné tette az egyre erősödő török befolyástól való megszabadulást, és ez már előrevetítette a török megszállás lehetőségét. Ebben a helyzetben különösen nagy jelentősége volt annak, hogy Gritti és Czibak ellentéte egyre mélyebben osztotta meg a tehetetlen János király udvarát: "Azután Czibak Imre fújta fel magát bosszúságában mintegy a király ellen, hogy Gritti kormányzó úrnak oly hosszú ideig tartott az út Budára. És ezek a latrok szították a hírt, hogy a törökök császára Grittit kirabolta és felkoncolta; szinte már a király is aggódott, hogy oly sokáig tart a kormányzó úr útja. Czibak úr pedig igen vádolta a királyt, hogy kormányzóvá választotta Grittit, emiatt a Magyarországon ismeretlen dolog miatt mindig vádolta János királyt. A kormányzó úr megtudta Czibak e szavait, mert Dóczy János és Batthyány Orbán nagyon gyűlölték azt az Imrét gyalázatos mulattató szavai miatt." (Szerémi i. m.)

Czibak Imre tekintélyét nem csak váradi püspöki mivolta, hanem az is növelte, hogy jelentős várak és az ezekkel együtt járó elég nagy létszámú erők voltak a kezén. 1533-ban Ferdinánd király egyezkedni kezdett a török portával abból a célból, hogy Szapolyait a szultáni udvarnál sikerüljön kedvezőtlen színben feltüntetnie. Ennek ellensúlyozására János király Grittit Isztambulba küldte. Gritti távollétét kihasználva Czibak Imre nyíltan szervezkedni kezdett a kormányzó ellen. A szervezkedés hírére az olasz mintegy négyezer fős seregével váratlanul megjelent Erdélyben, ahol magához rendelte a nemeseket. Czibak természetesen nem engedelmeskedett, ezért Gritti seregei váratlanul rárontottak a táborára, foglyul ejtették és azonnal lefejezték. "Eközben fülünkbe jutott nekünk, udvari embereknek, hogy a kormányzó úr Erdélyben van. Megtudta, hogy kormányzósága ellen Czibak úr felkelt, tisztségére tör, hogy felkapaszkodott, hogy sok kastélyt és várat hódoltatott maga alá birtokaival együtt. Dóczy János mindig fülébe adta Gritti úrnak, s növelte a maga rossz feltevéseit, hogy méltóságos uraságod ellen merészel közeledni nagyságod hivatalához… Kolozsvár mellett ütött tábort a kormányzó úr, Czibak Imre pedig Szeben városa mellett… Amikor Czibak úr sátrához közeledtek, korán reggel volt, napkelte előtt. És mondta Batthyány Orbán: Czibak úr, kelj fel és jöjj a kormányzó úrhoz. Maga Czibak még ingben volt, mezítelen lábbal és fővel… Látta Batthyány Orbán, hogy szava semmit sem ér, hogy szabad akarattal jöjjön. Megparancsolta a janicsár gyalogosoknak, rontsanak rá, hogy elfogják… Akik beléptek sátrába, mindjárt a földre estek; sokakat megölt… Amint látták, hogy ő nem jelenik meg előttük, mindjárt körülvették őt a gonosz férfiak s kezdték sátrának köteleit elvagdosni, mert másképpen nem tudtak neki ártani; sátrát fejére döntötték, s így a sátor takarója alatt átszúrták… És hogy a fejét levágta Batthyány Orbán, letette a kormányzó elé az asztalra… Dóczy János kivágatta fejéből nyelvét, s mindig előtte volt egy vesszőre szúrva." - olvashatjuk Szerémi György idézett művében.

Czibak Imre kegyetlen meggyilkolása és holttestének megcsonkítása miatt nyílt nemesi ellenállás robbant ki Gritti ellen, akinek serege kevésnek bizonyult a felkelők hadaival szemben, ezért aztán Medgyes várába volt kénytelen menekülni. János király a számára leginkább biztonságosnak számító Váradról figyelte az eseményeket, de vagy tehetetlenségében, vagy azért, mert meg akart szabadulni túl nagy hatalomra szert tett kegyencétől, nem avatkozott az eseményekbe. Ugyanakkor nem szolgáltatott igazságot Czibak Imrének sem, aki pedig a múltban oly sok szolgálatot tett neki, hiszen megölése miatt a király senkit nem ítéltetett el. Gritti pedig végül alulmaradt a nemesi felkelőkkel szemben, ellenfelei kezére került, akik azon nyomban kivégezték. Ezzel ismét teljessé vált az országban az anarchia.

Pivárcsi István történész, szakíró (Budapest, 1962).  A szegedi JATE történelem-földrajz szakán végzett. A budapesti Kölcsey-gimnázium tanára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem külső vezetőtanára. Két történelmi ismeretterjesztő munkája (Magyar világjárók kalandjai, 1999; Magyar tudósok kalandjai, 2001, Horányi Gáborral) a Palatinus kiadónál jelent meg.