Szilágyi Aladár

"Ez lesz az új világosság,

az új nap, amely felragyog"

Az olasz költészet kezdeteitől Dante Isteni színjátékáig

II. Frigyes német-római császár, szicíliai király palermói udvarában járunk, 1230 táján. Immár harmadik napja költői verseny zajlik az Itália minden tájáról és külországokból egybesereglett verselők között. Egyikük-másikuk méltóságán alulinak tartja, hogy ő maga adja elő szerzeményeit, hiszen arra valók a fizetett giulliárok, jokulátorok, kik sokadalmak alkalmával egy-egy bohóctréfa és bűvészmutatvány között a városok piacterein a köznép számára is kínálnak efféle műélvezeteket. Most éppen Frigyes kedvelt canzoneszerzője, Vincenzo d’Alcamo - parnasszusi belkörök számára: Ciullo mester - legújabb contrastója hallható. A műnemet magát, melyben polémikus párbeszéd keretében a lovag szerelmét ajánlja fel szíve hölgyének, akinek csak hosszas érvelés, győzködés után nyerheti el, nem, nem kegyeit: a jóindulatát, Provence-ból szétrajzott trubadúrok terjesztették el, s Ciullo elsők közt kísérelte meg Itáliában is meghonosítani azt, méghozzá szicíliai nyelvjárásban. A népnyelv udvari használatában nincs semmi meglepő, hiszen a "sváb" Hohenstaufen-ivadék, a normann ősökkel is dicsekvő Frigyes inkább a Frederico névre hallgat szívesebben, örökös székhelyévé a hideg-rideg német városok helyett előbb a verőfényes Palermót, majd Nápolyt tette, s udvarában olyannyira a szicíliai dialektus vált a vulgáris latin gubójából kiigyekvő olasz nyelv poétikai eszközévé, hogy a szicíliai a "költő" szinonímája lett. A jelenetünkben hallható contrasto nyelvezete még nem teljesen "olasz" - a kialakulóban lévő idiómáknak nincs még mindenre szavuk -, latin, olykor spanyol és francia, de főleg provanszál elemek keverednek soraiba:

- Molto sono le femine

  Che hanno dura la testa,

  E l’uomo con parabole

  Le dimina e ammonesta;

  Tanto intorno percacciale

  Sinché l’ha in sua podesta.

  Femina d’uomo non si puó

tenere

  Guárdati bella, pur di

ripentere!

- Ch’eo me ne pentesse-

  Davanti foss’io auccisa,

  Ca nulla buona femina

  Per me fosse riprisa.

  Er sera ei passasti

  Correnno alla distisa.

  Acquistiti riposo, canzoneri:

  Le tue parole a me non

piaccion gueri! 1

A formai tökélyre jutott provanszál minta rímképletének (a-b-c-b-d-b-e-e) alkalmazása sikeres, a hatszor hét és kétszer tizenegy ütemű verssorokba öntés kevésbé. Megítélését (magyarra ültetését is! - Sz. A.) bonyolítja az ősi görög paroxiton, olasz változatban: a sdrucciolo2 esetenkénti használata. A Kazinczyék korában "harmadéles"-ként magyarított ritmusképlet lényege: a verssor hátulról harmadik szótagja válik hangsúlyossá, s megnyújtja a verslábat, amit magyar nyelven képtelenség visszaadni. Mindennek ellenére az eredeti figyelembe vételével, a Nina Façon által készített román nyelvű nyersfordítások segítségével Ciullo versezetét (a továbbiakban másokét is - Sz. A.) megkísérlem forma- és lehetőleg szöveghűen magyarul is tolmácsolni:

- Sokan vannak oly asszonyok,

   Makacskodók, dacoskodók,

   Kik megtörnek a férfi szón,

   Szavakkal meghódíthatók.

   Amíg őket környékezi,

   Ajkán nem fogyhat el a bók.

   Nő férfi ellen nem védheti magát,

   Megbánnád, szépem, ha elszalasztanád!

- Hogy én megbánjak bármit is-

   Inkább halál, mit áhítok!

   Egyetlen nőt se érje vád,

   Ne sújtsa értem szószitok.

   Az este, lám, itt jártam én,

   S hogy elfutottam, nem titok.

   Ne fáradj, lovag, mókáztál eleget,

   Hamis beszéded szívem nem nyerte meg!

Hogy tematikailag, formailag és nyelvileg is a születő itáliai írásbeliségre oly nagy mértékben hatott Provence kultúrája, az okcitán trubadúrok költészete, az e korban természetes volt nemcsak olasz, hanem francia, illetve spanyol területen is, hiszen éppen ez az újlatin nyelv alakult ki először a latin és néhány "barbár" nyelv keveredéséből, legrégibb szövegei a 10. századból maradtak fenn, s már a 12. században megszületett a Donat provencal, egy modern európai nyelv első grammatikája, s váltak az okcitán nyelv leghíresebb követeivé a trubadúrok. A franciák által évszázadok múltán máiglan ható érvénnyel primitív paraszti nyelvjárásnak, patois-nak minősített langue d’oc fejlődése egy-két évszázaddal megelőzte a germán (frank) hatásnak kitett Île-de-France nyelvét, az első művelt dialektussá vált az új évezred Európájában, melyen irodalom mellett tudományokat és filozófiát is lehetett művelni. A francia királyság 13. századi erőszakos terjeszkedése, az albigensek eretneknek minősített mozgalmának leverése következtében a lovagi erényeket hirdető, a lovagi költészetet művelő trubadúrok szétszóródtak a Földközi-tenger szomszédos országaiba, s Provence kultúrája termékenyítőleg hatott ezeken a közeli rokonnyelveket beszélő népek lakta területeken.3

A Frigyes körül kialakult "szicíliai iskola" tagjai, köztük Pier delle Vigne, Guido és Odo delle Colonne, valamint Jacopo da Lentino, akit a máiglan használatos szonett-forma kiötlőjének tartanak, voltaképpen kevés kivétellel a provence-i lovagi költészet utánzói voltak. Megtanulták e rafinált poézis minden csínját-bínját, de annyira ragaszkodtak a már bejáratott kánonokhoz, hogy személytelen lírájuk termékei öszszetéveszthetőek voltak, ritkán ütközött ki a sablonok mögül az egyéni hang, az egyéni érzelem. Maga az egyféle felvilágosult abszolutizmust meghonosító, epikureista uralkodó is művelte ezeket az "importált" műfajokat. A "szicíliaiak" legfőbb érdeme a szigetországi nyelvjárásból kialakított elsődleges, művelt, irodalmi igényű nyelv kialakítása volt.4 Mivel a lovagi életforma nem vert mély gyökereket Itáliában, Frigyes halála (1250) után - bár hatása még a következő évszázadban kimutatható - néhány évtized alatt kihalt a trubadúrköltészet, s ehhez az éppen Frigyes birodalmi politikáját támogató ghibbelinek pártja ellen egymással szövetkező, pápaságpárti guelf kisállamok, városköztársaságok megerősödése, a polgárság előretörése is jelentős mértékben hozzájárult.

Spontaneitásában, természetességében, az érzelmek őszinteségében - bár ő maga is a szicíliai iskolába tartozott -, üde kivételt képez Rinaldo d’Aquino költészete. Hatvannégy versszakos poémája a Lamento dell’amante del crociato (A keresztes vitéz kedvesének kesergése) formailag csaknem tökéletes, és nyelvezetének olaszos zeneisége fejlettebb az udvari költészet egyéb korabeli próbálkozásainál:

Giammai non mi conforto,

Né mi voglio allegrare.

Le navi sono al porto

E vogliono collare.

Vassene la piú gente

In terra d’oltremare,

Ed io, oimé lassa dolente!

Come degg’io fare-

Vassene in altra contrata,

E nol mi manda a dire:

Ed io rimango ingannata.

Tanti son li sospire

Che mi fanno gran guerra

La notte con la dia;

Né in cielo né in terra

Non mi pare ch’io sia.

- - - - - - - - - - - - - - - -

Peró ti prego, Dolcetto,

Che sai la pena mia,

E mandilo in Soria:

Ch’io non posso abentare

Notte, né dia.

In terra d’oltremare

Ita e la vita mia.5

A kialakulóban lévő, fejlődő, magára találó olasz nyelv, a köznyelv maga mintha egymással feleselő, egymásra rímelő szavak gyűjteménye volna. A beszéd zeneisége többek között ennek a kifogyhatatlan, eleven "rímszótárnak" köszönhető. Oszip Mandelstam, az orosz irodalom nagy italianistája imigyen lelkesedik e nyelv "vele született" adottságai iránt: "Óhajtotok megismerkedni az olasz rímszótárral- Vegyétek kezetekbe az egész olasz szótárt, és lapozgassátok, ahogy akarjátok… Itt minden rímel egymással. Minden szó concordanzába kívánkozik. Csodálatos az itt házasulandó szóvégződések gazdagsága. Az olasz ige egyre erősödik a vége felé, és csak a végződésében él igazán. Minden szó siet felrobbanni, elrepülni az ajkakról, elmenni, hogy szabaddá tegye a helyet a többieknek."6 Más nyelven, pl. magyarul hasonlóképpen érzékeltetni mindezt, a tartalmi hűséghez is ragaszkodva, nem könnyű, mondhatni teljesíthetetlen mutatvány. Valamiféle megközelítő nyelvi archaizmus becsempészése a fordításba dőre és meddő kísérlet volna, hiszen felvetődne a megválaszolhatatlan kérdés: meddig lehetne nyelvileg "magyarul" visszautazni az időben, hiszen a fentebbi sorok akkoriban születtek, amikor a mi Ómagyar Mária-siralmunk íródott…

Vigaszban semmi részem,

Nincs okom vigalomra,

A hajó útra készen,

Feszül minden vitorla,

Sok embert hív a tenger

Távoli földre menni.

Én telve gyötrelemmel

Mi tévő tudnék lenni-

Messze hajóznak, honnan

Már senki sem üzenhet,

Csak várok csalódottan,

Sóhajok árja ellep.

Kínoz kimondhatatlan,

Csak gyötrelemben élek,

Éj-nappal szakadatlan

Ég-föld közt kóbor lélek.

- - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezért megkérlek, Drága,

Fájdalmam ismerője,

A messzi Szíriába

Szonettet írj belőle.

Mert nincsen nyugovásom,

Se nappalon, se éjen,

Tengeren túlról várom,

Életem visszatérjen.

A költői verseny véget ért, a Ciullo mester tollából származó contrasto sikert aratott. Frigyes busásan megjutalmazta a szerzőt: egy várat adományozott birtokostól a különben is előkelő származású, jómódú szerzőnek. Az udvarbeli hölgyek is elhalmozták rajongó szavaikkal, elismerésükkel őt. Nem, nem az uralkodó babérkoszorú-osztó gesztusa késztette őket erre, ugyanis Szicília-szerte a dámák valóban értettek a szerelmi költészethez, hiszen részint egy szintén Provence-ból átszármazott módi szerint birodalomszerte működtek az úgynevezett corti di amore (szerelmi ítélőszékek), ahol a trubadúr szerelmi kódex 31 paragrafusa (!) előírásainak betartása ügyében döntöttek, másrészt már ekkor, a talján költészet hajnalán jelentkeztek az első költőnők is. Egyiküknek-másikuknak a neve és néhány műve is fennmaradt. Nina Siciliana legendákba illő alakja sokáig képezte vita tárgyát, de végül bebizonyosodott, hogy élő, érző hús-vér személyiség volt, akinek szonettjei ékesen bizonyítják, hogy két-három évtized alatt mennyit fejlődött a "vulgáris" nyelv Szicíliában:

Tapina me, che amava uno sparviero,

Amaval tanto, ch’io me ne moria:

A lo richiamo ben m’era maniero,

Ed unque troppo pascer nol dovia.

Or é montato e salito si altero,

Assai piú altero che far non solia;

Ed é assiso dentro a un verziero,

E un’ altra donna l’averá in balía.

Isparvier mio, ch’io t’avea nodrito;

Sonaglio d’oro ti facea portare,

Perché nell’uccellar fossi piú

ardito;

Or sei salito siccome lo

mare,

Ed hai rotto li geti e sei

fuggito,

Quando eri fermo nel tuo

uccellare.7

Az úrnőjét cserben hagyó, egy másik asszony által befogadott sólyom elsiratása egyértelmű, metaforikus üzenet a hűtelen Kedves számára:

Ja, én szegény, egy sólymot

Hogy képes lettem volna meg

is halni érte,

Ki szómra szelíden a karomra

rebben,

Néhány jó falattal, azzal is

beérte.

Hirtelen felröppent, keringett

felettem,

Két szárnya az eget mind

büszkébben mérte,

S már ott fenn, az ágon,

gőgjébe meredten

Úrnőjének azt a másik

asszonyt vélte.

Sólyommadaram, te! Kit

magam tápláltam,

Aranycsengettyűt is aggattam

nyakadba,

Bátrak bátra voltál, míg véled

vadásztam.

Most magasra szárnyalsz,

a leget szaggatva,

Szökevényem, téped,

amit rádszálaztam.

Hűnek hitt vadászom,

várlak elhagyatva.

Mialatt Szicíliában a műveltség eljutott fejlődése csúcsára, Közép- és Észak-Itália városai is kialakították a maguk önálló kultúráját. Bologna és főleg Firenze vonzáskörébe olyan alkotók kerültek, akiknek munkásságának köszönhetően újabb változások következtek be az irodalmi nyelvben, s a szicíliai helyett a toszkán nyelvjárás vált uralkodóvá. "Ha megtekinted ezeket a régesrégi verseket, nem fedezed fel bennük a déli élénkséget és gyöngédséget - állapítja meg Francesco de Sanctis, a nagytekintélyű irodalomtörténész -, stílusuk egészséges és egyszerű, mentes minden dagályosságtól vagy túlzó finomkodástól; ez a minden népnyelvi jellege mellett kecses és elegáns nyelvjárás éppen a szókincse tulajdonságai miatt vált választékos nyelvvé."8 A flórenci Ciacco dall’Anguillara, kiben Dante egyik elődjét tiszteli, s mégis kárhozatra "juttatja őt", a Pokol 6. énekében jelenül meg: "Ó te, ki végigjárod ezt a poklot, / előbb kezdtél, mint én végeztem élni: / megismered-e, lábad kibe botlott-"9. Ciacco cantinelája tematikailag egyezik ugyan Ciullo szerelmesek párbeszédére épülő canzonéjával, csakhogy szóhasználata sokkal egyénibb a szicíliaiak egymástól körbekölcsönzött fordulatainál, nyelvi magabiztosságával pedig a legelegánsabb, legcsiszoltabb dél-itáliai dalok sem vetekedhetnek. A versbeli dialógus természetességének titka abban rejlik, hogy a beszélt nyelvre épít. A költő ösztönös tisztánlátással érzi meg, hogy mit, miként kell versbe foglalnia, őszinteségéhez nem férhet kétség, viszont az ilyen jellegű hozzáállás még ritka kivétel. A fokozatosan magára találó toszkán szellemiség csupán akkor képes eredetit produkálni, amikor sikerül megszabadulnia a hagyományos tartalomtól, hiszen nemcsak Szicíliában, hanem Toszkanában is a versifikátorok többsége egy készen kapott költői világban mozog, melynek pontosan meg- és kiszabott jellegzetességei vannak, melynek nemcsak a poétikai szabályrendszere, hanem a szóhasználata is azonos. Minden frivolitássá válik és konvencióvá merevedik.

Toszkanában viszont a nyelv maga már "készen áll" az új költői világ kialakítására-befogadására. A kor legjelentősebb egyetemi központjában, Bolognában kezdődően, majd a polgári városköztársaságban, Firenzében folytatólag a "magas kultúra": a görög és latin klasszikusok, a római jog, a Szent Tamás-i teológia, a skolasztika, az arabok közvetítette természettudományok s a csillagászat emlőjén nevelkedettek számára a trubadúrköltészet kellékei el- és megvetendő kacatokká válnak. A 13. század hatvanas-hetvenes éveiben (Dante Alighieri születése táján!…) jelentkező új olasz költészet "szülőanyja" a tudomány volt, s ennek az új szemléletnek a meghonosítója, Guido Guinicelli lett, a bolognai egyetem irodalomtanára, akit az Isteni színjáték szerzője  mestereként tisztelt, s maga és a dolce stil nuovo többi poétája atyjának nevezett: " atyámat, s annyi jobbak atyját / nevezni hallám, akik a szerelmet / édes és könnyű rímekkel siratják".10

A már idézett Francesco de Sanctis szerint Guinicellinél a "képzelőerő újjászületik, a költészet immár nem a lovagregényekből, hanem a fizikából, a csillagászatból, a természet szépségeiből meríti képeit, azzal a kedvteléssel, gyönyörrel és gazdagsággal, amellyel a tudomány művelője értelmezi felfedezéseit. A hasonlatok egymásra torlódnak, s úgy tűnik, hogy egy elvarázsolt világban  járunk, ahol egyik csoda a másikat követi. (…) A tartalom még nem alakul át teljesen, még nem a költészet, nem az élet és nem a valóság; de tudományos tény, melyet a megismerésre vágyó szellem kutat, a tudomány kérdéseinek mélyére hatoló komolyságával és alaposságával, akinek képzeletét nem az érzelem tüze hevíti, hanem a gondolat mélysége maga. Guido nem érzi a szerelmet, nem éli át, hanem filozófikus pillantással szemléli a szépséggel egyetemben; aki megjelenül, az nem egy eszményi emberi lény, hanem maga a tiszta idea, amelyet ugyanazzal a szerelemmel szeret, mint a filozófus az általa megérzett és szemlélt igazságot. Platon is ilyen szerelemmel viszonyult a maga ideáihoz".11

Amiként a lovagkor irodalma - bár jelentős mértékben hozzájárult a köznyelv fejlődéséhez - egy mesterséges és felületes világot hozott létre, hasonmódúlag később a tudomány térítette el Itália költészetét a természetes kibontakozás útjáról. Guido minden költői erénye mellett gyakran finomkodóvá, okoskodóvá, retorikussá, mesterkéltté vált. A nép nyelvét használta ugyan, és emelte be az irodalomba, de a népi spontaneitás és természetes érzelmi világ gazdagsága nélkül. Gyakran megittasult önnön szerelemmel kapcsolatos gondolataitól, s azokba "szeretett belé". A következő nemzedék, az "édes új stílust" művelő Brunetto Latini, Guido Cavalcanti, Cino da Pistoia - akár tanítvány-kortársuk, Dante Alighieri - lírájának sem sikerült teljes egészében megszabadulnia a trubadúrköltészet utánzásának nyűgeitől.

Dante szerelmi viszonya Beatricével "jellegzetesen provanszál" viszony. Érzelmeiben megvan a trubadúrszerelem egzaltációja és platonizmusa. Viszont tehetsége átsüt, lépten-nyomon átvérzik ezen a kifakult bársonyon-selymen, spontán ihletettsége ötvöződik a tudatos alkotó komolyságával, túllépve a konvenciókon, minden hamisságtól mentesül. Immár nem allegória ez, nem a tudományos idea versbeni megtestesülése, hiszen egy létező, hús-vér teremtés képezi érzelmei tárgyát. A mennyországból alászálló álomalak ugyan, látomás, de a költői világ valóságában megtestesülő lény:

Io mi son pargoletta belle e nova.

Che son venuta per mostrare altrui,

Delle bellezze del loco ond’io fui.

Io fui del cielo, e tornerovvi ancora

Per dar della mia luce altrui diletto;

E chi mi vede e non se ne innamora,

D’amor non averá mai intelletto,

Ciascuna stella negli occhi mi piove

Del lume suo e della sua virtute;

Le mie bellezze sono al mondo nove,

Perocché di lassú mi son venute.12

Oly szép leányka volnék, kiben zsendül az élet,

S a hon megannyi ékét, melynek lakója voltam,

Hogy véletek megosszam, ímé, alászállottam.

Az égből jöttem én, hová majd visszatérek,

Másoknak örömmel adom át fényemet.

Kiben egy pillantásra irántam

érzelem nem éled,

Az igazi szerelmet soha sem

érti meg.

Az ég csillagai szememből

szikráznak,

Minden csillag fénye, minden

jó erény,

Új szépséget nyújtok az egész

Mindent, mi onnan fentről

szállt belém.

Első méltatója, gyermekként kortársa, az ugyancsak firenzei Giovanni Boccaccio szerint "a költészetet elsőnek ő magasztosította fel, és vitte diadalra közöttünk, olaszok közt, csakúgy, mint Homérosz a magáét a görögök és Vergilius a latinok idején".13 Maga Dante elsőként jutott el addig a felismerésig, mely szerint az új olasz irodalmi nyelv kialakításához minden nyelvjárásnak hozzá kell járulnia. Nem véletlenül vált az "egyetemes olaszság" első hirdetőjévé. Hitt a tudomány, a művészet, a költészet embert formáló erejében. "Ez lesz az új világosság, az új nap, amely felragyog ott, ahol a régi lenyugoszik, és világolni fog mindazoknak, akik sötétségben és tudatlanságban vannak."14 Dante, "a költészet szerszámkészítő mestere" (Oszip Mandelstam kifejezése), nem pedig képek gyártója. A külső, magyarázó képiség összeegyezthetetlen az eszközszerűséggel. Sem előtte, sem utána nem képzeltek el, nem találtak ki egy ennyire tágas, ennyire kézzelfogható, személyes, formailag ennyire harmonikus lírai világot, mint az övé. Ennek a filozófikus-vallásos világnak a titka a "nemes Halál", az átlépés az árnyékból a fénybe, a képzelgésből a valóságba, a "tragédiából" a "komédiába", vagy ahogy Dante mondja: a béke birodalmába. A Beatrice halálát elsirató, a világegyetem elmúlását előre vetítő költő már a Commedia magasában jár:

Ed esser mi parea non so in qual loco,

E veder donne andar per via disciolte,

Qual lagrimando e qual traendo guai,

Che di tristizia saettavan foco.

Poi mi parve vedere a poco a poco

Turbar lo sole ed apparir la stella,

E pianger egli ed ella:

Cader gli angelli volando per l’áre

E la terra tremare;

E uom m’appar e scolorito e fioco,

Dicendomi: - Che fai- non sai novella-

Morta é la donna tua ch’era si bella. 15

Mintha idegenbe keveredtem volna,

Hol nők tébolyogtak szélbontotta hajjal,

Ki zokogva járkált, ki ajkán sóhajjal,

Mintha fájdalmukba tűz nyila hatolna.

Mintha már a Nap is elsötétült volna,

Láttam felragyogni az égi csillagot,

Mely könnytől csillogott.

Madarak estükben szántották az eget,

A föld megremegett.

Vértelen férfiarc kérdé rámhajolva:

- Nem tudod, mi történt- Kit siratnak amott,

A hírt nem hallottad- Szép Úrnőd a halott!

1. Francesco de Sanctis: Storia della letteratura italiana. Einandi, Torino, 1962, 36. o.

2. Francesco de Sanctis: Istoria literaturii italiene. Editura Pentru Literatură Universală, Bucureşti, 1965. Nina Façon lábjegyzete, 49. o.

3. Marya DuMont: Sociolingvistica minoritara in Europa. Altera, 14. szám 2000, Marosvásárhely, 33-61. o.

4. De Sanctis: Storia… 37. o.

5. De Sanctis i. m., 39. o.

6. Oszip Mandelstam: Beszélgetés Dantéről. Írók írókról, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970, 392. o.

7. De Sanctis i. m., 47.o.

8. De Sanctis i. m., 60. o.

9. Babits Mihály: Dante, Isteni színjáték. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986, 105. oldal

10. Babits i. m., 361. o.

11. De Sanctis i. m., 67. o.

12. De Sanctis i. m., 107. o.

13. Boccaccio: Dante élete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986, 71. o.

14. Dante Alighieri összes művei. Vendégségben, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965, 182. o.

15. De Sanctis i. m., 114. o.

Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő (Pankota, 1943). Kolozsvárott tanult filozófiát. Publicista, a Kelet-Nyugat egyik alapítója, később főszerkesztője. Elbeszélései, kritikái, tanulmányai különböző hazai és magyarországi lapokban jelentek meg. A Bihari Napló publicistája.