Gondolat-diffrakciók*

A vágy tengerpartján vallomások, a legrejtettebb érzelmek kimutatását selymes homokdűnék lábánál ingerlasszó pányvázza ki.

Heves földrengés, ünnep, őrület követi egymást. Kiszámíthatatlanba való bonyolódás, energiát elporlasztó, futó istenségek oltárán áldozunk. Ennek árán szerzett szabadságunk vagy kibírja, vagy nem.

Vörös villámvonal szalad cikázva. Szabadság-kilengését törvényszerűségek szabályozzák, a lengés fokozatos elhalását fizikai képletek börtönei fogják be, csak a gondolat száll, tágul, ezüstösen tör elő, mint a higany a maga fémöntudatával.

A fény a csapda. Fényes felületű szobrok fordulnak a felkelő Nap felé, a mozgás megeleveníti a képeket, a fénytükröződés segítségével tudnak tájékozódni míg nyeldesik a rájuk spriccelő világosságot. A visszaverődés a sokszorozódással arányosan veszít az élességéből, bizsergő izgalmak az emlékekről, az emlékek pedig az útról verődnek vissza.

Az életkor változásaival állandóan mást csodálunk meg. Nézeteink lassan túlontúl kristályosokká válnak.

Kozmikus zene, kettős tükrözés, dupla fénytörés, csillagzene... Elidőzni a szépségnél, elmerülni a pillanat ihletében. Végre nem gázolni át mindenen valami homályos cél érdekében. "Van időnk élni" - ez lenne az új szépség, amit a posztmodern keres.

Írás és elnémulás mint élet és halál. Az irodalomnak nevezett tágas játéktér elsősorban írás, olvasás sokak részéről, vagy nem olvasás még többekéről. Az irodalom közös tapasztalata, hogy élünk: írunk, olvasunk, nem olvasunk... majd meghalunk (elnémulunk, letesszük a lantot...)

Belátás és alkalmazás, világszemlélet és szépirodalom, lényeg és megjelenítés... A szerző önmaga szövegbirodalmát építi elrontott napjainak törmelékeiből.

*

Csontig fázom, sötét csomagban geológiai gondolatok s plátói ideák. Tenyerem megváltása, lámpák csattogásai, lecsúszó helyettesítések a térkitöltés mesterművei. Élő zsigerek, piros tüzek kusza rendjei hevernek szerteszét.

Gondolat-nyakak a gravitációs térben felfelé zuhannak, szállnak és lesznek csillapíthatatlanul cselekvők a lét ködös lélegzetében.

Telelni vonultak a halandók. Csend lakja a csontjaimat. Az éj emlékein gondolat ébred. A Nap akár az átok, apró szemű eső, ázott meztelenség. A fényben folttalan, szelíd fáradtság. Titkokat rejtő délután. Árnyas helyeken térdre borulva, rákvörös válaszok hullámai gyötrődnek. A hús forró elmémet borítja. A közöny világítótornyain hullámok suhannak, s életemre törő vizek partjain pihenek. Dalom sincs. Hallgatom őrületeimet, önmagáról szól létezésem.

A gondolatok mindig az érzelmek árnyékai is. A legmélyebb boldogság szomorúságát ismerni, a magány hangjának csengése. Elejtett ezüst peng a forró kövezeten, üst csörömpölése, finom nesz, durva beszéd. Pörsenéses mosoly, idegeket tompító élvezet, óvatosságot kikezdő szükség, lassan erjedő nyugalom, távoli vidékek gyümölcsét, kétségek utolsó szikráját áhítatnak álcázott alázat védtelenségével védi. Cselekvés rejtelmei bonyolódnak. Hiszékenység mákonyát az értelem kikezdi.

Ha emlékeink építik öntudatunkat, mindig a jelen pillanat írja a múltját, interpretálja újra vagy felejti el a múlt egyes darabjait. A nyelv pedig eltávolít a valóságtól és megteremti a beszélő szubjektumot.

Korkép

A szél sima teste

mint számok törvénye

a végzés visszhangja

pengeéles fogak

Apám és őseim

súlytalan halottak

a sötét felhőkből

pelyhes vizek folynak

.................................

s túlélhető e kor.

A költészetben az alkotó tevékenység intellektuális princípiuma szervezi egységgé az adott tárgyi világ és  nehezen megragadható belső élet kétpólusú szerkezetét. A gondolati redőzöttséget a tárgyszerűség és a metaforikus beszédmód egymásba fonódása teremti meg, mely a trópusba kódolt energia segítségével bontakozik ki. Ez az energia reprezentációs erővonalakat képez és a filozófiai hangoltságot érzékeny, bölcs szövegbe integrálja. A reprezentáció erővonalai alázatra intik a gondolkodót és a továbbgondolkodót. A gondolati dinamizmust a temporalitás kiiktathatatlansága kelti életre és a tárgyszerű valóság, maga a léthelyzet lassú folyammá válik a reflexió számára.

A tárgyak jelenlétének hírértéke van, információval képesek behálózni a körülöttünk lévő világot, az író-gondolkodó a pillanatnyi szituációba szövi bele magát. Ez az alkotói magatartás a mitikus időben, a nyelv történésében koncentrálódik, és a szavak sűrű szöveteként jelenik meg. Maga a nyelv történése a legmélyebb redő, melynek kibontása utat nyithat a dolgok lényegének megragadásához.

A szemlélő rejtőzködő helyzetéből számot ad a külső világ felvillanó és a belső világ rejtett dimenzióiról. A szavakkal űzött szövevényes játékot a hermetikus jelhasználat és a folyamatos szemlélődés képlékeny egymásba játszásának tekinthetjük.

*

A por furcsa szubsztancia, megérdemli a figyelmet. A piszok lenne, mely e világrész belső lényegét alkotja, vagy maga a föld, mely fel akarna emelkedni a levegőbe-

A por lényegét az eső teszi láthatóvá. Barnás-fekete szubsztancia erecskéi talpunk alatt kígyóznak, kerekekről fröccsennek szét, sárcseppek, melyek az élet hangzavarában az eltávozottakra emlékeztetnek.

Folyik az egydimenziós idő, múltból jelenen keresztül a jövő felé. Diszkrét szerkezetében energia sűrűsödik, majd közömbös folytonosságában halad tova. Kétdimenziós időben élni lenne jó! Kapaszkodni függőleges, felfele törő időkbe, elheverni, megnyugodni vízszintes jelenekben. A szellemi élet többpólusú és rétegződése is több szinten történik. Az idő és a tér viszonyainak alakulása közepette változik viszonyulásunk a világhoz. Sejthető a kegyetlenül titokzatos, a létet átható varázslat, szimmetria, körforgás, tükör. A sajnálatosan felemelő tény, hogy minden megfejtés, képlet, megoldás, érvényes sugallat újabb kérdéseket vet fel. Valamit lezár és kinyit, felépít és összetör, mert a teremtés folytatódó mű, melyet senki sem minősíthet végleg befejezettnek.

Ha ismételjük a már elhangzottakat, árnyékká fakulunk. Az igazi költő hiába rejtőzik el, versei mindig rátalálnak. A Múzsa azt keresi meg, aki retteg tőle, aki bújócskázik vele, a poézis pedig befelé mélyülő, külső tere lehet kopár és szegényes, befelé tárul végtelenné.

Hogy egy tér tágas-e vagy egyetlen pillantással áttekinthető, teljesen mindegy. Hiszen a véges tér részesedik a teljes tér tulajdonságaiból. A fájdalmasan fragmentális térben a barangolás ugyanazt a motívumot, arcot, sorsot fürkészi újra és újra. Sorsunk mégis egymás függvénye és visszfénye. A lét paradigmájában végül is választás, egyéni döntés dolga, ki hova áll.

Lipcsei Márta

*diffrakció - fényelhajlás, a fény hullámjellegét bizonyító jelenség. A fény bizonyos mértékben behatol az útjába kerülő akadály mögé. A megvilágított részen váltakozva fényintenzitás-maximumok és minimumok alakulnak ki.

Lipcsei Márta költő, tanár (Nagyvárad, 1943). A kolozsvári BBTE fizika-kémia szakán végzett, 1965-tól fizika szakos tanárként dolgozott. Verseskötetei: Csillagközi utazás (1999), Vertikális álomterek (1999) (mindkettő Pallas-Akadémia), Virtuális világ (2000).