Tenyéren a világ

Épp mert tömörek, a címszavak mindig a lényeget hordozzák. KÁRPÁT-MEDENCE. A kis hazák összege: Otthon. Ahol mi, a benne élők úgy értünk szót, hogy esetleg más nyelven ejtjük. Mert a gondok és gondolatok egyformák. STÚDIÓSZÍNHÁZ. A legszínesebb mikrokozmosz. Cseppben az óceán. Egy, két, több ember mágiája: felfogják tenyerükbe a világot, s miután művészetükkel  felmelegítették, átnyújtják mindazoknak, akik megnyílnak a befogadásra. FESZTIVÁL. Sok ember, sok munka, foglalt telefonok, berregő faxok, a technika szárnyain suhanó üzenetek, egyeztetés, újraegyeztetés, lemondás, bejelentkezés, külső baj, belső baj. Álmatlan éjszakák. Szállásgond, vacsora. De a gongütés után már csak a produkció van. Összeolvasva pedig: Kárpát-medencei Stúdiószínházak Fesztiválja. Nagyváradon, 2002. május 15. és 18. között. A KISS STÚDIÓ magánszínház rendezésében. Immár másodjára.

Gyarló tulajdonságunk, hogy leggyakrabban másoktól várjuk el azt, hogy tegyenek valamit. Különösen kilencven óta türelmetlenkedünk, követelünk, mutogatunk, s majdnem mindig továbbgördítjük magunk elől a feladatbálát. De csak majdnem mindig. Mert szerencsére vannak, akik felemelik és meg is tartják, ha sokszor úgy érzik is, hogy beleszakadnak. KISS TÖRÉK ILDIKÓ és VARGA VILMOS nyolc éve egyensúlyozza vállán ezt a miniglóbuszt. Úgy, hogy nincs állami támogatás, hiszen magánszínházról van szó - az egyetlen magyar nyelvűről Romániában. ("Eredeti demokráciánk" sajátossága: támogatandó, mert állami, nem támogatandó, mert magán. A minőségről egy szót se.) Úgy, hogy a pályázatok nehézkesen működnek, s megeshet, hogy a fővezetéket "útközben" meg-megcsapolja valami briganti. Úgy, hogy a díszletet-kelléket meg kell venni, a vendégművésznek jár a gázsi, s a minimális műszakot is fizetni kell. A pénz pedig nagyon is fogyóeszköz. Csak a munkakedv, a lelkierő marad töretlen, táplálkozván újra és újra - önmagából. A középkorban csodát szimatoltak volna e mögött a kitartás mögött. Mi, racionális modernek viszont hajlunk arra a magyarázatra, hogy csinálják, mert ŐK ILYENEK. Ez a csoda, még ha hétköznapi csoda is.

Bármennyire is tudjuk, hogy közhely a "míg élünk, remélünk", közhely az, hogy ha minden elveszett, a remény él, tudjuk, és mégis ezzel csitítgatjuk naponta magunkat és egymást. Hisszük a buta közhelyeket-! Hisszük, mert itt, most, a Kárpát-medencei Otthon kis hazáiban talán leginkább a reményre van szükség. Ez a közös gond fűzhette fel a dum spiro spero vezérfonalára a fesztivál előadásainak gyöngyszemeit. Ez hozta közös nevezőre Moliére, Jászberényi Sándor, Sean O’Casey, Samuel Beckett, Bernard-Marie Koltés, Kocsis István,Teodor Mazilu és Tennessee Williams gondolatait közvetítő nagyváradi magyar és román művészeket, az Esztergomi Várszínházat, a temesvári német és magyar truppot, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat és a Szatmári Északi Színház Harag György Társulatának két nagy művészét. Négy napon át megteltek reménynyel a stúdiótermek: felcsillant Júdás reménye, hogy a megváltás tragikumát beteljesítő árulásnak ő az igazi kiválasztottja, Vladimir és Estragon reménye, hogy egyszer végül csak eljön Godot, Bolyai János reménye, hogy az utókor érteni fogja zsenijét, a szavak nélkül világgá "kiáltott" remény, hogy a szeretet legyőzi az ítélkezéseket, és az idős házaspár reménye, hogy a rég elveszett közös hang helyett legalább a fizikai közellét segít életben maradni.

Strandidő és népünnepéllyé dagasztott majális ellenére is minden előadásnak táblás háza volt. Ha pedig így rezonált a közönség erre a sokféleségében is azonos reménykedésre, botorság lett volna bármiféle rangsorolás. El is kerülte a fesztivál, hogy bárkiben tüske maradjon, bárki is sértődötten, megbántva távozzék Váradról: mindenki kapott díjat.

Az udvariassági fordulat, hogy búcsúzáskor újabb találkozást emlegetünk, a stúdiószínházak seregszemléjének végén megtelt tartalommal. Kell az újabb fesztivál, kell ez a Kárpát-medencei reménykedés, hogy ne csak értsük, de ismerjük is meg egymást. Nyíljanak ki újra a kis csigahazák, találkozzanak minél gyakrabban a színházak. Kiss Törék Ildikónak és Varga Vilmosnak maradjon meg a kedve a következő megszervezéséhez, erejük mágnese vonzza ide újból ezeket a csodálatos művészeket. S a váradi közönség se hagyja magát elszürkíteni a hétköznapokban, fogadja be ugyanolyan ünneplő lélekkel azt a világot, amit az igazi művészet a tenyerére emelt - és a legnagyobb szeretettel nyújtott át.

Molnár Judit

Molnár Judit közíró, tanár (Nagyvárad, 1950). A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon 1972-ben. 1982-ig a bukaresti magyar sajtónak dolgozott, jelenleg a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnáziumban tanít.