Kőrössi P. József

Tóthbácsi

A város szélén, az Aradi úttal párhuzamosan, a Madár, Pacsirta, Fecske, Daru és a Galamb utca társaságában húzódott hosszan, egészen a város külső pereméig a Hattyú utca. Az Aradi út túloldalán, a villamossínekkel párhuzamosan, a Teleki utca-Vitéz utca kereszteződésétől az Ősi negyedig a városi laktanya hatalmas téglaépületei és tágas terei sorakoztak. Tiszti lakások, irodák, ápolt virágos kertek, öreg platánok szegélyezte széles utak s eseménytelen hétköznapok világába élhette bele magát az arra járó mindaddig, amíg a kovácsoltvas kerítést téglafalba nem rakták, olyan magasan, hogy a villamos ablakából sem volt már belátás. A szomszédos Rhédey-kertet az államosítás első éveiben kápolnástól, mindenestül lefoglalták az állatkert számára, s nap mint nap vízben főtt puliszkát löktek a farkasok elé a ketrec beton kifutójára. Ennek a koszos, egész évben sáros kis madártelepnek a régi zsidótemető partján, az egyik földbe süppesztett sarokháza volt a Hattyú utca 1. Krumpliköves, nyomorultul kicsi udvarán alacsony lakások sorakoztak, apró öntöttvas kút állt a közepén, s egy görbe, megcsavart törzsű, az év nagyobbik részében lombtalan ecetfa kúszott a nap felé a tűzfal tövében. Az utcafrontra megnyitott saroképület valamikor zsidó kiskereskedő család otthona volt. Egyszerre lakás, kocsma és fűszerbolt. Ma a lakásról rabicfallal leválasztott vegyeskereskedés - kereskedő nélkül. A főbejárat melletti raktárból lisztet, cukrot, olajat és kenyeret osztottak annak, aki a hosszú, hajnali sorokat végigállta, és aki a sorban álláshoz jogosító jeggyel is rendelkezett. A rendre éjjel-nappal férfiak felügyeltek, akik, ha nagy volt a forgalom, sorszámot osztottak.

Tóthbácsiék a Hattyú utca 1. szám alatt laktak, a boltról leválasztott zsidólakásban. Mi meg a 6-ban, meséli Tajti. 

Tóthbácsinak három fia, két lánya volt meg egy, a közeli kocsmában csaposként dolgozó felesége. Guszti, Tóthguszti, Tóthbácsi legkisebb fia volt az én barátom.

Tóthbácsiék, kivéve Tóthnénit, hívő emberek voltak. Újságot nem olvastak, rádiót nem hallgattak. Amikor majd lesz, nem néznek televíziót. A Hattyú utcában ők voltak a legszegényebbek.

Tóthbácsi hordó lábú, csupa izom ember volt. Inas, henger alakú testének minden része - még az orra is - henger formájú. Rövid és vastag karjai voltak, magasan domborodó vállai. Termetéhez képest hatalmas tenyerével a nyílt utcán akkora pofonokat osztott Tóthgusztinak, hogy magával borította a többnyire velünk csavargó Tóthmarit is, aki a legkisebb gyerek volt Tóthbácsiéknál. A bőrkeményedések nyoma napokig meglátszott a ragacsos kamasztesten. Tóthguszti büszkén mutogatta arcán a nyomokat. Szorgalmas, nyers modorú ember hírében állt Tóthbácsi, aki sohasem válogatja meg a szavait. Nyálunkat csurgatva hallgattuk malactörténeteit, és újra meg újra gondolkodás nélkül hajtottuk végre idétlen vicceit.

- Menj csak, kisbögyörőm, kérj nekem egy kiló lábközt attól a fekete menyecskétől - lökdösött a húsüzlet felé, ahol nagy csöcsű, szőrős fekete lány mérte a kályhacső vastagságú lóparizert. - Menj csak bátran, alig várja, hogy megszólítsa valaki - és adott egy tízest, amit a kísérlet szégyenteljes kudarca után visszakövetelt.

Tóthbácsi korukra, alkatukra való tekintet nélkül szerette a lányokat meg az asszonyokat, és két kézzel szerette őket megszorongatni ott. Futott is utánuk, ha nem volt nagyon reménytelen, és beérte egy villámgyors falhozlapítással, alul-felül nyúlkálással, ha utolérte őket. Nem válogatott. Társbérletbe költöztetett, apám szerint - meséli Tajti - joggal zavarodottan viselkedő, a szememben nagy méltóságú úrinőket, vasárnapi bevásárlásokra cseléddel járó asszonyságokat (ha egy kis tereferére lemaradtak a cseléd mögött) éppúgy elkapott, mint gyermekfelügyelő szőrös lábú parasztlányt, elől deszka, hátul léc szobalányt, vagy sok dioptriás, égimeszelő kisasszonyokat. Kifürkészhetetlen oka volt annak, hogy nem bántották érte, még csak nem is haragudtak rá. Ha időben észrevették, átsétáltak, átlépkedtek, átsomfordáltak a másik oldalra. Messzire elkerülték. Ha szemtől szembe találkoztak vele, sohasem utasították el. Oldalazva szökelltek, vihogva futottak előle, de nem menekültek. Lányok és asszonyok rövid látszatküzdelem után, hámló falnak lapulva adták meg magukat. Ismeretlenül is távoli cinkosai voltak Tóthbácsinak. Nem hívtak rendőrt, férjet, úristent, de szeretőt se. Nem kiáltottak szatírt, nem visítottak, nem sikoltottak, legfeljebb elégedetten. Olyannak szerették Tóthbácsit, amilyen volt: alul-felül tapogatósnak.

Hadarva beszélt. Ezért hívta őt mindenki Tóth bácsi helyett Tóthbácsinak, a feleségét Tóth néni helyett Tóthnéninek, Tóth Gusztit pedig Tóthgusztinak.

- Kitkeresel? Tóthgusztitkeresed? Csavarog. Azutcánkeresd! Bazmeganyád, kisbögyörőm!

Tóthbácsi nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt. Még egy hozzá hasonlót nem ismerek a Hattyú utcából, mondja Tajti. Két párhuzamos utcával odébb, az Aradi úti a kocsmában, ahol Tóthbácsi felesége, Tóthnéni a balesete előtt csapos, azt követően pedig asztalleszedő, mosogató lány, később felmosó volt, sohasem járt.

- Aszondom neked, kisöreg, csakarra vigyázz, összeneragadj valamelyikkel - figyelmeztetett nyáron a hosszú vasárnapi estéken. - Ha rádijesztenekbazmeganyád, egészbiztosan összeragadsz. Ésakkor csöngethetsz a jóédesanyádnak, amíg lehűtenek.

Tóthbácsi a város másik végében, a Kolozsvári út elején, a Május 1. műanyagfröccsentő gyárban dolgozott három műszakban. Gyalog ment, és gyalog jött hazafelé. Teleki utca, Szent László tér, Kossuth utca, Kolozsvári út. Négy hosszú szakasz oda és naponta ugyananynyi visszafelé. Végig a villamossínek mellett, a laktanyától egyre távolodva. Ez volt a legnépesebb, egyben legrövidebb útvonal, s még a nagyobb esőzések idején is - ha flaszterszigetről flaszterszigetre ugrálva is - járható. Kora hajnalban nyolc, délután négy, este tizenkét pótkocsis villamos zörgött el mellette. Számolgatta és hozzájuk igazította a menetelést. A lépcsőkön és ütközőkön, a harmonikaszerűen egymásba csukló rácsos vasajtókon színes fürtökben lógtak a férfiak, délután a gyermekek is.

Anyagmozgatóként kezdte Tóthbácsi, s mellette műszak után ugyanabban a műhelyben takarított. Később présgépre tették. Ezzel párhuzamosan elvégzett néhány felnőttképző tanfolyamot. Betanított szakmunkásként, majd pedig szakképzett villanyszerelőként dolgozott ugyanott. Valódi disznóbőrből készült, saját maga foltozta aktatáskájában, a kapust kijátszva, mindig vitt haza magával bakelit villanykapcsolót, porcelán foglalatot, konnektort, banándugót, színes elektromos huzalokat, s elvállalt a környéken minden villanyszerelést. Hívő ember lévén vasárnap nem dolgozott. Hétköznap, munkaidő után vagy előtte, főleg állami ünnepnapokon - mindig - fusizott.

Egyik szombat este a kocsmában Tóthnéni kezében felrobbant egy szódásüveg. Az üvegszilánkok összeszabdalták az arcát. A kórházi kezelés után a feje a bőrszeletekből házilag összefoltozott futball-labdánkhoz hasonlított. Az arcát összevarrták, olyan lett a bőre, mint a háló: kifürkészhetetlen céllal futkostak rajta a cérnaszálak. Tóthbácsi ezért a szódásüveg-ügyért számtalanszor megverte Tóthnénit, amiből mi Tóthgusztival arra a következtetésre jutottunk, meséli Tajti, hogy az összevarrt fej mellett lehetett még valami más is Tóthnéni rovásán. Annyi verést nem érhet meg az a sok cérna az arcán.

A kapubejárattal szemközt, a sarokban, a szűk udvar egyik sötét zugában, Tóthbácsiék közvetlen szomszédságában fészkelt Erdősnéni. Négyzetméterre pontosan ugyanakkora, egy szoba konyhás lakásban lakott egyedül, mint Tóthbácsiék heten. Persze túlzás, hogy fészkelt. Gubbasztott inkább naphosszat a nyáron összegyűjtögetett, télen majd eltüzelhető újság- és egyéb papírhegyek tetején. Kifakult hárászkendőjét földig érő, fekete nagykabátjára terítve viselte. Erdősnéni késő tavasztól késő nyárig szívesen üldögélt kis sámliján az udvaron. A krumplikövek között felburjánzó füvet gyomlálta reménytelenül. A kitépett gyökereket apró halmokba gyűjtötte, amit aztán valamelyik arra járó Tóthgyerek fogott marokra szótlanul és vitt a kapu alatti bádogkukába.

Tóthbácsiékkal és Erdősnénivel egy udvarban lakott még egy Erdősnéninél is vénebb özvegyasszony, akit igazából csak azért tartottak özvegyasszonynak, mert ő maga annak mondta magát. Vastagon felöltözve, télen-nyáron földig érő, sötétbarna, szőrét hullató rókaprém-galléros télikabátban, két kézre húzott muffban, vastag fejkendőben sétált két utcasarok között, és zavarodottan forgatta a szemét jobbra, balra, előre és hátra. Minden szembejövőnek odaköszönt, a túloldalon közlekedőkre rábiccentett. Időnként megállt, megvárta, amíg valaki szembejön vele. Udvariasan megállította, és egyik kezét a mufftól megszabadítva fényképet kotort elő, amit megmutatott az idegennek.

- A vőlegényem - mondta, és az egyenruhás alak első világháborús képmására mutatott.

Máskor, a menyasszonyként megözvegyült öreglány napi sétája közben egyik kezét a muffból kihúzva, szélesre tárta mind a két karját. Földig érő nagykabátja alul megnyílt, ő forogni, majd pörögni kezdett. A földet söprő kabát széle szabályos kis kört, ufó-leszállópályát tisztogatott maga alatt a porban, télen a hóban. Ha elfáradt vagy rossz idő volt, esetleg unta a köszöngetést, a nap hátralévő részében a kapu melletti, Hattyú utcára nyíló ablakban könyökölt.

- Napokon belül hazajön - győzködte az arra járókat akkor is, ha figyelemre sem méltatták. Arca minden nap frissen és vastagon volt kifestve. Nyáron az öreg ráncokban már kora délután színes csíkokban csorgott a festék, a zsír. Délelőtt illata, délután szaga volt, este bűzlött.

- Csókolom! Hogy tetszik lenni?

Céltalan lődörgéseink közben csak ezért a csókolomért mentünk át a túloldalra, a Hattyú utca 1. szám elé, meséli Tajti. Felsorakoztunk és nagy komolyan elvonultunk az ablak előtt, ahol télen-nyáron kopott barna színű nagykabátban mutogatta magát. Ha jól összejöttünk, két-három percig is eltartott a mi kis demonstrációnk; ő pedig gyanútlan szorgalommal fogadta a gyermeki pimaszságot.

- Csókolom! Hogy tetszik lenni?!

Arca nyugodt volt, mint egy fröccsentett műanyag babáé, tekintete zavaros, kíváncsi és vágyakozó.

- Most már hazajön. Bizonyosan hazajön. Láthatod te is. Fényképet küldött - szólította meg nem egyszer Tóthbácsit is, aki nem volt hajlandó tudomást venni az öreglányról. Ha rövid kalandra vágyva mutogattuk neki a porban éppen pörgő nagykabátot, csak legyintett. Szóra se méltatta soha. Számára nem létezett, még csak nem is szórakozott rajta.

Tóthbácsi csaknem ablaktokig földbe süllyesztett lakásába be volt vezetve a víz. Konyhai fali csap, öblös öntöttvas kagyló, vízköves, zöldpenészes ólomcső lefolyó. Angolvécé is volt, amit nem használtak, mert féltek az eldugulástól, ami egy időben, amikor még rájártak, gyakran bekövetkezett. Az udvari budit a szippantós kocsi félévenként egy alkalommal a város költségére ürítette. A ló vontatta szarkocsi farral állt be a kapu elé, hosszú és vastag gégecsöveket illesztettek egymásba kesztyűs öregemberek. A gumivászon kígyótestet végiggörgették a kapu alatt, az udvaron át a budiig. Munkájuk végeztével az ürülék egy részét Hattyú utca hosszan, vastag csíkokban csurgatták szerteszét. Nagy attrakció volt, a madártelep minden csavargója odasereglett, ahol a szarkocsi szippantani készült. Ezt a látványt csak a szódás meg a sintér lovas kocsija múlta fölül.

Tóthbácsi lakásában nem voltak átmenetek. Az udvarról egy utólag nyitott alacsony bejárat egyenest a konyhába, a konyhából egy széles, kétszárnyú ajtó az egyetlen, hatalmas méretű szobába vezetett. Kocsmakorában ez volt az ivó. Az ajtóval szemközt, boltívvel leválasztott, szűk és megemelt fülkében eredetileg a csapszék működött. Most hálófülke volt. Három oldalról nyitott hálófülkék sora volt az egész szoba, ide-oda ledobott ágyakkal, barna foltos katonai matracokkal. A nagyobb helyiségben, végig a fal mentén, ahol az ágyaktól jutott még hely, két-három ajtós, magas szekrények sorakoztak. Csak az ablakok alatti falrész maradt csupaszon. Ha gyereknövésű nézett ki az ablakon, az asszonyok szoknyája alá legalább térdig beláthatott. Tóthbácsi gyereknövésű volt, meséli Tajti, és ha nem volt jobb dolga, ott ült az ablak előtt.

Sintérünk is volt. Pénzesnek hívták, és az utcában lakott. Alacsony volt, szőrös és büdös. Nappal hurokkal kutyára, este hurok nélkül macskára vadászott. Válogatás nélkül, kitartóan üldözött minden kóbor állatot. Kerítésre is felmászott a macska után. Ha már kifárasztotta, rávetette magát. Ha sikerült elkapnia, rögtön falhoz csapta. A macska nem hozott hasznot, a kutya igen. Üzletelni mindig lehetett vele, de szóba nemigen állt vele senki, hacsak valamelyik eb érdekében nem. Ló vontatta, páncélozott szekérrel járt és egyedül. Kedvező alkalomra lesve, csapatba verődve gyakran kísérgettük. Pénzes rabságában a többnyire korcs ebek elviselhetetlenül szelídnek mutatkoztak, még azok sem estek egymásnak a rács mögött, akik az utcán egymással örök harcban álltak. Ártatlan pofával lestek ki a hátsó, sűrűn drótozott csapóajtó rácsozott nyílásain. Hangjukat is alig hallatták. Ha megjelent, minden alkalommal hosszan követtük a kocsit, rá is akaszkodtunk. A gyepmester időnként hátracsapott az ostorával, mi pedig - ha talált, ha nem - fülünkhöz kapva sokáig üvöltöztünk, hátha segítségünkre siet valaki. De nem segítettek, meséli Tajti. Egyetlen kutya életét sem sikerült szöktetéssel meghosszabbítanunk. Pénzes a kocsmaasztal mellett is mindig egyedül ült, lehetőleg úgy, hogy az utcára a nyitott ajtón vagy a félretolt függöny mellett kiláthasson. Kint, a járda mellett, mozdulatlanul akár hajnalig is várt rá a lófogat. Az ebszöktetés tervét rendszerint mi már késő délután feladtuk. Átszivárogtunk az Aradi út túloldalára a kaszárnya főbejárata elé, ahol távoli vidékről érkezett lányok és asszonyok lesték, hogyan tudnának szerelmüknek vagy gyermeküknek csomagot beküldeni a laktanyába. Kis kockázattal sok pénzt kereshettünk. Ismertek bennünket, mint a rossz pénzt. S ami ennél is sokkal fontosabb, az őrséggel is megvolt a kapcsolatunk. Olyan kiskatonát abba a kaszárnyába nem soroztak, akit akár őrségben is ne tudtunk volna cigaretta vagy ital ígéretével megvesztegetni. Napi beszállítók voltunk. Összegyűjtötték és átdobták a kerítésen, vagy a kapuban egyszerűen a kezünkbe nyomták a pénzt meg a megrendelést, amit mindig pontosan teljesítettünk.

Apám asztalos, iparos dinasztia gyermeke. Az államosítás évei előtt nagyapám kispolgár. A szó valódi értelmében az, amikor én már proligyerek vagyok, mint ők, mint Tóthgusztiék, meséli Tajti.

Színházbérletünk van. Anyámék legszívesebben operettet néznek, a főszerepben Gróf Lacival. Apám olvas. Első tényleges történelmi ismereteit inasként, a vándorévek alatt szerzi. A többit túlkorosan, a román hadsereg kötelékében, a béke első éveiben. Vasárnaponként futballmeccsre jár. Hazafelé jövet a villamos lépcsőjén ő a lebegő színes fürt egyik árnyalata. Magyarkodik, és nagyapám műhelyében, aki ekkor már többszörösen államosított kisiparos, Erdély újbóli visszacsatolásáról politizál.

Anyám apja cipész, ekkor már nem él, meséli Tajti. Anyám szegénylányként, tizennyolc évesen lesz apám felesége. Előleg és fizetés utáni vasárnapon az ebéd libaleves, sovány libából készített pecsenye sok hagymával, fokhagymásan. Tejesembernek gyűjtjük a kenyérhéjat, és fizetés előtti napokban olajos vagy vizes-cukros száraz kenyeret reggelizünk. Az ebéd és a vacsora forró puliszka hideg tejjel leöntve, vagy paszulyleves.

Tóthgusztiéknál mindig csábítóan hatott a piros zsírfoltos paprikás krumpli nyáron is fagyos maradéka a konyhaasztalon. Száraz kenyérmorzsa borította a nejlon terítőt, és savanyú uborka illata csorgott végig, mint a nyál, a kis lakásban. Nálunk, otthon sohasem éreztem ezt a "proliszagot".

Apámnak könyvei voltak, és gyermekkoromban is volt egy-egy öltönyünk. Kalapunk is volt. Tóthgusztiéknak nem voltak könyveik. Apám havonta egyszer legalább, gondolom fizetésnapon, késő este bonbont, konyakos meggyet hozott anyámnak az ágyba. Anyám előre tudhatott ezekről a napokról, meséli Tajti, mert ilyenkor késő estig együtt virraszthattunk vele a közös ágyban.

Papagájunk is volt. Szabadon röpködött a lakásban. Az éjszakát az ágyam fölött töltötte, és nemegyszer a fejemre szart. Anyám csak arra ügyelt, hogy a konyhába ki ne keveredjen. A tűzhely fölött kavargó gőztől féltette, a tágra nyitott ablaktól nem.

- Isten ments attól, hogy a lúgos vízben megfürödjön - mondta nagymosáskor.

Puszi-puszi Jancsika - mondtuk neki minden alkalommal, amikor elléptünk alatta és futó pillantást vetettünk nyírfavesszőből font kalitkájára, amit a magas szekrény tetején tartottunk. És ő válaszolt.

- Puszi, puszi, Jancsika. 

Puszi-puszi Jancsika kétszer szökött meg. Első alkalommal huszonöt lejért, egy sovány liba áráért vásárolták vissza anyámék egy cigánygyerektől, úgy, hogy jelen voltunk, amikor az útszéli akácfáról, ahol állítólag napok óta rikácsolt, visszaszelídítette. Megállt a vékony törzsű fa alatt, két karját, mint aki keresztre készül, széttárta. Addig beszélt hozzá, addig hívogatta, addig énekelt neki, amíg Puszi-puszi Jancsika csupasz karjára nem ereszkedett. A gyerek ekkor elhallgatott és mozdulatlanul várt, mindaddig, amíg a madár a keze fejére, onnan pedig kinyújtott mutatóujjára nem röppent. Akkor hüvelykujjának egy hirtelen mozdulatával az apró körmöket a mutatóujjhoz szorította. Puszi-puszi Jancsika második szökésének ideje a téli napokra esett. Hiába próbálkoztunk ugyanezzel a módszerrel, hiába énekeltünk neki a jégcsapfürtös akácfaágak alatt, többet sohasem került elő.

Egyik este apám leemelte az éjjeliszekrényről a rádiót, és az utcafrontra nyíló ablak alól távolabb, ellentétes sarokba, a fűrészporral megrakott dobkályha mellé cipelte, ahol az ideiglenes állapotot hangsúlyozva egy hokedlire állította. Sejtettem, hogy nagy baj lehet, és ha nagy baj van, akkor nálunk öröm is vegyül bele, mert a nagy bajban mi többnyire szerencsések vagyunk.

Kezemben tartva a banándugót vittem apám mögött a zsinórt. Tudtam, hogy fontosat cselekszem, és a cinkosa vagyok. Másnap vagy harmadnap délelőtt, talán dél körül apámat, aki fülét az Orion varázsszemére tapasztva megint híreket hallgatott, leszorítottam a hokedli melletti sámliról, és belehallgattam a lövöldözésbe. Évekkel később, a fáskamrában, a farakások mögött kezembe került az 1957-ben kiadott Fehér Könyvek sorozat Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése című kötete. Akkor már feltűnt, hogy apám egy Romániában, román állami kiadó által kiadott könyvet rejteget. Gimnazistaként, meséli Tajti, az Orion áthelyezése és a fáskamrában tett felfedezés két pillanata között történelmi összefüggést véltem felfedezni.

Apámon és Tóthbácsin kívül a Hattyú utcában nincs más férfi az életemben. Ha mégis, akkor a vegyeskereskedéssel szemközti sarkon lévő lakatosműhely kötekedő lakatosmestere. Hasonlít Tóthbácsira. Ha volt lakatosműhely, és dolgozott benne alacsony termetű, mindig olajfoltos, szabad szájú mesterember, akit Kanalas Károlynak hívtak, akkor az a férfi anyámnak munkanélkülisége idején - sikeres? - csábítója volt.

Tóthbácsit 1962-ben kiemelték. A Május 1. műanyagfröccsentő gyárban csoportvezető, majd művezető lett. Villamosra ekkor sem száll, emiatt is lett egyre komikusabb beosztottjai előtt, akik a zajos járművekről mutogattak neki. Már nem szedegetett eltaposott cigarettacsikkeket mások után. Maga után sem takarított. Kerülte a gúnyolódó, háta mögött összekacsintó tekinteteket, s a reggelente ismétlődő munkaértekezleteken rendszerint csak annyit mondott:

- A munka a legnagyobb kincs, amit kaphatunk, emberek. Meg kell becsülni a munkát. Dolgozni kell. Meglátjátok, rövidesen nem lesz mit a tejbe aprítani. - S mert továbbra is tette mindenki a dolgát, nagyobb baj nem lett belőle.

Tóthbácsit egy éjszakai műszak végén, a raktárépületben alaposan helybenhagyták. Meztelenre vetkőztették, kezét hátrakötötték, lábát szabadon hagyták. Olajos papírszalagból farkat kötöttek a hasa alá és meggyújtották. Ez után az éjszaka után már nem kergette az asszonyokat a munkapadsorok között, de úton útfélen, ismerősök és idegenek előtt egyre gyakrabban emlegette, mennyire szeretne nyugdíjas lenni.

*

A Hattyú utca 1. szám alatti ház kapujához három magas lépcső vezetett. Egykedvűen ült a legtetején vasárnap délutánonként Tóthbácsi, s már nem szorongatta meg az asszonyokat. Kötekedni különösebb következmények nélkül lehetett vele. Csúfolkodni, megdobálni, elszaladni. Ha futott is két-három lépést, ha kutatott is körmével kavics vagy flaszter után a házfalak tövében, ha rátalált is a munícióra, már nem dobta el, mint régen. Kopott nadrágja mellett földre ejtette az éles kődarabot, és visszaült a lépcső tetejére vagy bement hűsölni az ecetfa alá, ahol nyáron rendszerint egy karosszékbe telepedett. Egyedül Erdősnénivel kötözködött.

- Megmondtam már magának, hogy semmi értelme annak, amit csinál. Ne gyomláljon! Sót neki! Az használ.

- Sót? Maga meghibbant. Majd éppen azért fogok sorba állni. Sóért, hogy ideszórjam?

- Ha nem, hát nem. Gubbaszthat itt a gyökere fölött egész nyáron. Nézze csak meg, mi van maga mögött. Két napja még sehol semmi, a tegnapi eső után meg kisarjadt megint.

Tóthbácsi pontosan kilenc nappal nyugdíjazása után, még első nyugdíjának kézhezvétele előtt a Hattyú utca 1. szám alatt, a kapuban, a legfelső lépcső kőlapján üldögélt és unatkozott. Hamar elfelejtette a munkahelyi pimaszkodásokat, ártatlan, de benne akkor mégis mély nyomot hagyó munkatársi merényleteket. Gátlás nélkül gyűlt benne újra a férfierő.

Késő délután jött moziból haza Tóthmari. Keménykeblű, gömbölyded, nagytestű barna lány. Nő minden porcikájában, tizenhét évesen, a lábfejétől egészen addig, és azon felül is. Vastag, remegve szorító combjai között, síkos nagy mellei alatt naponta meg lehetett volna halni, meséli Tajti. Féltünk tőle, nehogy megkívánjon. Tóthbácsi eddig sohasem vette észre, de most észrevette. Tóthmari nem kívánt meg soha senkit, amíg őt meg nem kívánták, de a jelzésekre mindig pontosan válaszolt.

Átlépett apja kinyújtott lába fölött, és rövid szoknyáját kétoldalt meglebbentve belépett a kapun. Tóthbácsi utánanézett, aztán utánament. Akkoriban már rég nem kapott el senkit, nem is futott már senki után. Mi sem hergeltük olyan rendszeresen, mint azelőtt.

Tóthbácsi Tóthmarit a konyhában kapta el.

Tóthmari éppúgy nem ellenkezett, mint addig Tóthbácsinak soha senki. Nem ütött-vágott, embertelen elszántsággal nem védekezett. Nem harapott, nem köpött, nem fordult ki oldalt hirtelen támadt erővel. Nem húzta össze magát, nem rúgkapált. Szagolt. Az a szag, amit jó hosszú ideje már csak nagyon távolról érezhetett, most egészen közelről terítette be minden porcikáját. Jó szag volt, jó emlékű. Egyszerre izgató és megnyugtató. Apaszag. Beszédes, erőt kioltó szag, aminek nyomában kereső keze már az első pillanatokban ízetlen mézet tapintott, akárhová nyúlt. Aztán már csak valami mézgaszerű ragasztót, gyorsan száradót.

Fürtökben lógtunk Tóthgusztival a konyhaablakban, meséli Tajti.

Egyre több idétlen kölyök akaszkodott ránk. Lökdöstük, cibáltuk, rugdostuk, köpködtük egymást, és röhögtünk. A lakatosműhelyből nézve a furakodó sok kicsi gyerekfenék úgy nézhetett ki, mint a sok kicsi apám a Teleki utcában, a vasárnap délutáni rangadót követően a villamos pótkocsiján. Nagyon is értettük, mi történik odabent. Tóthmari nekünk nem először mutogatta magát.

Tóthmari a konyhaasztalon, ahová Tóthbácsi egyetlen mozdulattal röpítette fel, egy másik mozdulattal mindent, a paprikás krumpli maradékát is lesöpörte maga alól. Nyitott szemmel élvezett mindaddig, amíg kipillantva apja arcából Erdősnéni elégedett vigyorával nem találkozott gyermeki tekintete.

Kilenc boldog nyugdíjas nap elég volt Tóthbácsinak ahhoz, hogy kipihenje magát. Hogy kipihenje magából összes addigi életét. Feltöltődött új és még annál is újabb energiákkal. Bikaerővel dobta Tóthmarit a konyhaasztalra, és bevégezte, ami addig csak nagy ritkán sikerült neki.

Tóthmari nyöszörgésére, síkosodó testének szaporán felhorkanó hangjára Erdősnéni fürgén mozdult. Máskor is leselkedett erre az alkalomra várva, meséli Tajti.

Felágaskodva belesett az elfüggönyzött ajtóablakon, aztán visszagörnyedt púpos testébe. Másodpercekig kukucskált így. Hol kiegyenesedett, hol visszahúzódott. Pofákat vágott, löttyedt ajkaival jóízűen ide-oda nyalt. Fogatlan szájüregébe, a szemközti ablakon át, mi is beleláttunk. Aztán résnyire nyitotta az ajtót, és hangos szippantással beszagolt.

Kilépett a Hattyú utca 1. szám kapuja elé, és a legfelső lépcsőről, onnan, ahol nem olyan rég még Tóthbácsi múlatta nyugdíjas napjának perceit, rendőrért kiáltott. A gyerekfürtünk lepotyogott az ablakpárkányról. Ki merre látott, futásnak eredt. Lisztért, cukorért, zsírért, sóért vagy olajért, mindig hosszú sor állt az utcasarkon, mégsem a sorban állók, hanem a szomszédok fejtették le Tóthbácsit Tóthmariról.

Az őrszobán a jegyzőkönyvet egy Tóthmarinál alig idősebb nő vette föl, meséli Tajti.

Tóthbácsi lesütött szemmel ült egy kényelmetlenül magas irodaszékben. Most még alacsonyabbnak tűnt, mint művezető korában. Tóthmari bamba, napsütötte arccal értetlenül ült vele szemben. Duzzadt ajkait harapdálta. Szeretett volna az apja szemébe nézni.

*

Tóth 1923-ban született, szüleit nem ismeri.

Egy faluban, gazdag paraszt mellett szolgált. Nyolcéves korában megszökött. Iskolába nem járt, írni-olvasni nem tanult.

1941-ben 158 centiméter magas, mellbősége 96, koponyájának kerülete 54 centiméter.

Hadarva, dadogva beszél. Szkanderben, fatelepi hórukkolásban legyőzhetetlen. Tudják róla a külvárosban, hogy könyörtelen és bikaerős. Sorozásra önként jelentkezett. Néhány napon át söpröget a laktanyaudvaron. Megrugdossák, gúnyolódnak vele, megfuttatják a trágyalében, leengedik a disznóól bádogtetején. Mehet. Törpekatona a moslék mellé sem kell a hadseregben. Még kétszer próbálkozik.

Tóth 1947 nyarán munkába áll.

1950-ben a munkásosztály nevében lakásfoglaló. Az új tényállást a kerületi tanácsnak ő maga jelenti be. Az ismeretlen helyre távozott W. I. kiskereskedő lakását az állam egyik nap saját tulajdonába veszi, a rákövetkezőn pedig Tóthnak utalja ki. 

Még ugyanebben az évben éjszakai műszakból hazafelé jövet, félreeső kapu alatt félreérthetetlen helyzetben találja Kocsis Ilonát. A nőt leteperő két fiú közül az egyiket leüti, a másikat elkergeti. Hazaviszi a Hattyú utca 1-be, s attól a naptól a talált nő is itt lakik. Feleségül veszi Kocsis Ilonát, akiről már tudja, hogy egy közeli kocsmában csapos.

Tóth 1956-ban harminchárom éves, 1956 és 1961 között a Május 1. műanyaggyárban takarít. 1957-ben nemzi Tóth Máriát, Zoltán, Szilvia, István és Gusztáv után ötödik gyermekét.

1958-ban zárás után az asszony kezében felrobban egy szódásüveg.

Gusztáv véletlenül éppen arra csavarog. A mentőket a szemközti laktanyából értesíti. A polgári mentőszolgálat csak reggel jön az asszonyért. Tóth fittyet hány a feminista falragaszokra és kijelenti munkahelyéről Kocsis Ilonát. Tóthéknál végre Tóth az egyetlen kenyérkereső.

Tóthot 1961-ben kiemelik.

Csoport-, majd művezető lesz. Többé már nem takarít. Tóth hívő ember. Nem olvas, nem hallgat rádiót, de falnak dönti a kapu alatt és megszorongatja a lányokat ott. Nyúlkál alul, nyúlkál felül, érti a proletár asszonyok nyelvét, számíthat rá az állam és éjszakai műszakban minden kisiparos.

Tóth 1984-85-ben naponta ringatja nyugdíjba magát. Nyugdíjas akar lenni mindenáron. Az életcél, élete legfőbb célja elérhető távolságba kerül.

1985. augusztus 13-án ünnepélyes keretek között nyugdíjba vonul. Harmincnyolc, "a munka virágos mezején eltöltött" év után Tóthot életében először felköszöntik.

- Minálunk a tisztességes munkaerőt megbecsülik - mondja búcsúzóul.

Elégedetten megy haza.

Kilenc napot tölt boldog semmittevésben.

Üldögél a lépcsőn a kapu előtt, és szorgalmasan számolja a ház előtt 1985. augusztus 22-én elrobogó gépkocsikat.

Erdős néni, akit 1950 után már sohasem erőszakolt meg, ragaszkodik hozzá, hogy Tóthot ő jelentse föl.

A sikoly csábított a konyhaablakhoz. Láttam, hogy mind a ketten feldúlva voltak. Már réges-rég lemondtam a bosszúról, amit Tóth esküvőjének hajnalán sziszegtem a törpe hasa alatt a törpe mocskos pofájába.

Tóth! Egyszer még visszakapod!

*

Az ügyész súlyosbító körülményre is felhívta a bíróság és tolmácson keresztül Tóth figyelmét, meséli Tajti. A felszabadulás ünnepi előestéjén egy, a termelésből egyszer már kiemelt, tisztességben, becsületben megöregedett elvtárs nem kamatyolhat - mondta, meséli Tajti - büntetlenül. Készül a felszabadulás méltó megünneplésére. Tóth elvtárs nem ivott, nem ünnepelt.

1986-ban kilenc évet kapott.

*

Erdősnénin kívül senki se látogatta.

1992-ben, kedvezménnyel szabadult. Nyugdíjas lett megint. A Hattyú utca megszűnt, a helyébe emelt panelerdő egyirányú forgalmat bonyolít.

*

Gyalogosan, egyedül érkezett, meséli Tajti.

Vászonzsák volt a kezében, meg egy csipkés szélű, kockás papírdarab. Megállt az utca város felőli végében, a lebontott lakatosműhely magasságában, amit kísérteties magabiztossággal talált meg az egykori Hattyú utca-Vitéz utca sarkán. Nem tudta eldönteni, merre tovább. A Vitéz utca egyik oldala romokban, de még lebontatlanul, a másik oldalában, ahol a Hattyúval utcával kellett volna találkoznia, panelerdő. Három-, négy- és hatemeletes panelházak hosszú sora. Ezekre még nem írtak utcanevet.

Ha kiírták volna is, meséli Tajti, Tóthbácsi a börtönben nyelvet se tanult, olvasni sem tanult meg tisztességesen.

Áll. Mintha kicserélték volna az emlékezetét. Amikor elindul, sejti, hogy ha átgázol az épületsorok között, a szürke házak mögött majd találkozik a Hattyú utcával. De a panelerdőben milyen az a Hattyú utca? És most hogy nevezik? Az a foltos papiros, amit a börtönportán a kezébe nyomtak, s amit izzadt tenyere áztat, alig jelent számára valamit. Egy lakáscímet írtak rá, abból annyit tud, hogy lakni fog megint. Amikor pedig a tekintet hosszantartó bolyongása után látja, hogy sehogyan se lesz képes átvergődni a panelerdőn, fordul egyet és elindul az Aradi utcai kocsma irányába, ahol még sohasem járt.

Nem lehet belátni a laktanyaudvarra. A környék csendes, gazos és sivár. Átmenetileg felszedték a villamossíneket, a talpfákat, beton és fémtalpakat egymásra hajigálták a rendezetlen talajon. A földkupacokat benőtte a gyom. A gyalogoskapu mellett szemét- és ócskavashalom döntötte be a laktanyakerítést. Autók se járnak. A főbejárat előtt nem áll gépkocsisor, egyenruhás őr sem sétál a kapuk előtt. A fémsorompó leengedve és láncra kötve.

Kőrössi P. József író, költő, könyvkiadó (Nagyvárad, 1953). 1982 óta Budapesten él, volt a Móra Ferenc Kiadó Kozmosz szerkesztőségének lektora, majd szerkesztője, a Holnap Kiadó szerkesztője, 1994-től a Noran Kiadó egyik alapító tulajdonosa. Több önálló kötet szerzője, a Magyar Írószövetség és a Szépírók Társaságának tagja.