Kozma Mária

Költözés

Három év alatt tizenhatszor költöztek, amiből az elmúlt egy évben háromszor. Laktak a … úton, a … úton, de nem érdemes felsorolni, úgyis mindig belezavarodtak, ha másba nem, hát a sorrendbe. Ha nem ültek metróra, és néhány lépést gyalog tettek meg, akkor egyszer csak ámulva felkiáltottak:

- Itt is laktunk!

Vagy amúgy pestiesen, önmagukkal gúnyolódva:

- Itt is laktunk, bizony ám!

Egyszer egy 1:20000-es városatlaszon bekarikázták a területet, amelyen lakásról lakásra vándoroltak - nem is volt olyan nagy ez a terület, csak hát persze nem fért el egy oldalon, többször is lapozni kellett a könyvben. Meg a lakástulajdonosok, akik kiadták nekik az albérletet! És akik nem adták ki! Őket nem egykönnyen lehetett bekarikázni. Egy fő szempont szerint azokat, akik kiadták, talán mégis: nem utálták az erdélyieket. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy szerették őket, de hát legalább nem utálták. Nem mondtak olyasmiket, hogy a szegény magyar állampolgárok orra elől orozzák el a legjobb munkahelyeket, hogy piszkosak. Uramisten! Igen, ez volt a legszörnyűbb vád, valamilyenfajta bélyeg, amelyet nem lehetett kivédeni, megmagyarázni olyanformán, mint például egy politikai hovatartozást, tájnyelvi sajátosságot, mint amilyen a borkán, a laska, a murok vagy a szákos, amelyekről némi megmosolygás és értetlenkedés árán hamar kiderült, hogy befőttesüvegekről, tésztáról, sárgarépáról és utazótáskáról van szó. Meg hát az ember hamar leszokik a régiről, illetve beleszokik az újba - a "magyarabba".

Már megegyeztek az árban és a költözés időpontjában, már kifelé indultak, már a nyitott bejárati ajtóban álltak, amikor Attila hadart valamit az otthoni blokk garzonjáról, tudod, a szomszéd tronszon apartamentje, amikor a tulaj fölfigyelt, és megkérdezte, hogy hová valók.

- Én erdélyi - mondta Attila, és a hangjában sem volt semmiféle óvatosság, hiszen elintézettnek hitte az albérletet -, ő pedig - mutatott a mellette álló Verára - újvidéki.

A lakástulajdonos akkor megkérdezte, hogy össze vannak-e házasodva, és Attila még mindig nem gyanakodott semmi rosszra.

- Én jövő hónapban megkapom a letelepedést - mondta sietve Vera -, de neki is be vannak adva a papírjai.

- Erdélyinek nem adom ki a lakást - s ez már olyan éneklően hangzott, amiről Vera, persze csak magában, meg szokta jegyezni, hogy ezek a pestiek nem tudják, hogy a magyar nyelvben a hangsúly az első szótagra esik, az ő fejébe (szívébe?) ezt otthon, már az elemi iskolában belésulykolták, mintha ezzel a kis ravaszkodással is az idegen nyelvi hatás ellen védték volna, a másságára hívták volna fel a figyelmét kerülő úton.

De az igazi "hangsúly" most egyáltalán nem a szótagokon volt.

- Sajnálom - folytatta a tulaj kérhetetlenül, és mintha a felelősséget nem akarná vállalni azért, amit mondani fog -, itt mindenki tudja, hogy Csauseszku alatt odaát egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem ismerte a szappant, a mosóport, s a nők az újságot azért gyűjtötték, hogy legyen, amit "oda" tegyenek minden hónap huszonnyolcadik napján.

Vera elfordult, hirtelen undort érzett a száztizenkét és fél kilós tulaj iránt, akinek kockás ingén hatalmas izzadságfoltok éktelenkedtek… de a lakás, jaj, a lakás, az gyönyörű… "volt", s akkor elkövette a legnagyobb hibát, amit e helyzetben tehetett, mert így szólt:

- Én nem vagyok erdélyi.

Amikor kimondta, már tudta, hogy hibázott, de nem lehetett viszszaszívni. Mélységes szégyent érzett Attilával szemben, de a magyarázattal is készen állt: a lakásért tette, hogy megkaparintsa az olcsó albérletet, mert milyen nagyszerű helyen van, és biztonságos a környék is, és elfér(ne)az a pár bútordarab, ami már az övék, és reggel besüt(ne) a nap, és a szomszédasszony is olyan kedvesen mosolygott rájuk a lépcsőházban…

A tulaj vállat vont, visszahátrált a lakásba, mintha - ezek után - félne hátat fordítani nekik, becsukta az ajtót, és hallatszott, ahogyan felteszi rá a biztonsági láncot.

- Megtagadtál engem - mondta Attila, és nevetett. - Egy koszos albérleti lakásért! Mi lesz, ha egyszer, véletlenül valaki tiszta ingyen egy palotát ajánl fel majd neked?

- Persze, elfogadom - nevetett Vera is, mert úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha most viccet csinálnak az egészből, de aztán mégis hozzátette nagyon komolyan: - Kettőnkért volt.

- Ühüm...

Talán mind a ketten azt hitték, hogy már el is felejtették az egészet.

Találtak egy szobát és örvendtek.

Most Vera egy kartondobozon ül és pityereg, mert a hajfestékét a régi lakásban felejtette. Vagy azért sír, mert nem találnak semmit ebben a felfordulásban, s amit megtalálnak, az gyűrött, és nincs ahol kivasalni, mert az asztalt is plafonig megrakták könyvekkel, s a könyvek tetejére - ki tudja, hogyan - csupa törékeny apróság került, persze nem olyan szörnyen értékesek, nincs közöttük sem herendi porcelán, sem kínai váza, csak korondi bokályok, azok is csorbák már a sok költözéstől, apró, olcsó üvegvázák s néhány hamutálca… Attila is ingerült, mert nem találja a kis dobozt a gumikarikákkal, amikkel hosszú szőke haját szokta összefogni. Most ahogyan keresgél, egyre türelmetlenebbül szakítja le a dobozokról a ragasztószalagot, haja minduntalan a szemébe hull, végül kitépi az egyik cipőfűzőjét, s azzal köti meg széthulló tincseit.

- Nem tudok ilyen rendetlenségben élni - közli elkeseredetten.

- Csak néhány napig tart - szipogja Vera, de tudják, hogy ez nem igaz, hacsak nem áldozzák fel az elkövetkező napok éjszakáit, hiszen esténként nyolc-kilenc óra körül érnek haza, s Vera még szombaton is késő délután, a magánórák miatt. És a rendezésnél mindkettejüknek ott kellene lenniük, különben később semmit sem találnak meg.

A furcsa csak az, hogy máskor is volt felfordulás, máskor is ottfelejtettek a régi lakásban sampont, fokföldi ibolyát a díszes cseréptállal együtt, egyszer még egy kis horgolt csipkefüggönyt is a fürdőszoba ablakán…, de sohasem kiabáltak egymásra, és nem veszekedtek.

Az történt, hogy amikor néhány nappal előbb az üres szobát megnézték, akkor az ajtóval szemben lévő falra pillantva Attila azt gondolta: ide elfér "Erdély", Vera meg azt gondolta: ide elfér a szekrény.

"Erdély" - vagy ahogyan emlegették: a kép - két és fél méterszer két méter fényes felületű, rugalmas, vékony karton, amellyel Attilát még otthon a reklámgrafikus és nyomdász barátai lepték meg, hogy "odakint" - tehát itt - is otthon érezze magát, és hát emlékezzen… stb. A színes fotókból készült, montázsszerűen összerakott kép helye mindig, minden lakásban a főfalon volt, olyan helyen, hogyha valaki belép hozzájuk, annak rögtön a szemébe tűnjön. A valóságban ilyen táj nem létezett, vagy legalábbis nem így. Hiszen ott volt a Gyilkos-tó és ott a Szent Anna-tó is, mintha a medrük egymás közvetlen közelében nyílt volna, és a magaslatokon a menasági templom mellett a csíksomlyói kegytemplom és a Madarasi Hargitán lévő menedékház és a kolozsvári Mátyás-szobor… és fölöttük a bal sarokban lebegett a csíksomlyói kegyszobor, a jobb felső sarokban pedig egy kiterjesztett szárnyú sas, amelyre vörös filctollal ráírták - miheztartás végett, s annak, aki magától nem jönne rá -, hogy turulmadár…

A szekrényről külön nincs mit mondani, hacsak azt nem, hogy az a közös benne a képpel, hogy azt is ajándékba kapták. A főfal egyik felét polcok foglalták el, a tulajdonos fölhívta a figyelmüket, hogy vigyázzanak rá, nem szeretné, ha például tévedésből nem a hamutálcában, hanem a polc diófa furnérján nyomnák el a csikket. A szekrény éppen elfért mellette. Jó lett volna, ha oda kerülhetett volna az ágyuk, mert akkor fölötte elférhetett volna a kép, de az nem volt lehetséges, mert akkor elbarikádozta volna a fürdőszobába vezető ajtót.

Most tulajdonképpen mindketten arra gondoltak, hogy vagy a kép, vagy a szekrény - ami nem is volt megoldhatatlan helyzet, hiszen mindketten tudták, hogy csakis a szekrény kerülhet oda. A megoldhatatlan az volt, hogy a képnek nincs helye.

Vera érezte a feszültséget a társában, de aztán dühös lett:

- Egyszer majd csak lemond róla! - reménykedett magában, de hát ez a "majd" biztosan nem most volt.

Attila - kezében a minduntalan tekercsbe tekeredő képpel - járt körbe a csöppnyi szobában. Egyre világosabbá vált, hogy nincs ahová felakasztani, hacsak az ablakra nem. Attila ezt hangosan meg is mondta, de persze kesernyésen nevetett is hozzá, mint aki csak az ötlet kedvéért teszi, tudva, hogy úgysem lehet megvalósítani.

- Ahol besüt a Nap! - szólalt meg Vera, aki nem tudta palástolni az ingerültségét. - Ahelyett, hogy nekifognánk rendezkedni, te itt szédelegsz egy plakáttal a kezedben.

- Nem kép, nem plakát, Erdély az!

Nevettek, mert meg akarták őrizni a tréfa látszatát. A nevetés felszabadította Vera őszinteségét, és meggondolatlanul azt mondta:

- Nem lehetne lekicsinyíteni? - és mutatta is maga előtt a képzeletbeli nagyságot, amely nem volt nagyobb, mint egy lexikon táblája. - De szerintem néhány képeslappal is helyettesíteni lehetne. Emléknek az is megteszi. Nem igaz?

Mozdulatlan csönd telepedett rájuk.

Aztán Attila egyszer csak fölemelkedett, olyan határozottan, mint aki megmásíthatatlan döntésre jutott:

- Holnap keresek másik lakást.

- De…

- Vagy kidobjuk a szekrényt. Úgyis ajándékba kaptuk.

- De…

És akkor kegyetlenség következett, amitől Vera ismét sírdogálni kezdett, de ez valahogyan mélyebbről jött, keservesebb volt, mint az előbbi pityergés az elveszett hajfesték miatt.

- Ha a szekrény fontosabb, maradj vele.

Verát olyan féltékenység fogta el, amilyent még csak egyszer érzett, amikor megjelent náluk Csíkszeredából Attila volt barátnője, aki alighogy belépett az ajtón, máris szorosan hozzátapadt a fiúhoz, és valamit súgott a fülébe, amin harsogva nevettek, valami titkot nyilván, amiből Verát kizárták, s ő túlságosan büszke volt ahhoz, hogy megkérdezze… Nem a lányra, hanem a titokra volt féltékeny akkor is: az érthetetlen, felfoghatatlan titokra.

- Bárcsak valaki felajánlaná nekem azt a bizonyos palotát - sóhajtott, és hideglelősen megborzongott az utálattól, ami hirtelen rátört, amiről érezte, hogy teljesen beborítja őt, hogy tehetetlenül elvész benne, mint valami szennyes áradatban, csak azt nem tudta, hogy ki vagy mi ellen irányul.

Kozma Mária író, szerkesztő (Csíkkarcfalva, 1948). Kolozsváron végzett magyar nyelv és irodalom szakon, jelenleg a csíkszeredai Pallas Kiadó főszerkesztője. Tíznél több kötetében elbeszéléseket, regényeket publikált, számos folyóirat munkatársa, a román és a magyar írószövetség tagja.