Alföldy Jenő

Holtjáték

Ragyogott a májusi nap, tiszta volt a levegő, friss földszag terjengett a hegyen, de a fák árnyékában még borzongatón hűvösnek érződött a gyenge szél. A vízárasztó május eleji esőzések nyomán sáros volt az erdei út, bő erek folydogáltak rajta keresztül a Normafa-rét felől, pocsolyákon kellett átlépkedniük. Tamás a lába elé nézett, s nemcsak a latyak miatt: az autók rengeteg varangyos békát széttapostak a hepehupás makadámúton. Kezénél fogva, óvatosan irányította Orsi lépteit, szeme sarkából figyelve, hogy nem lesz-e rosszul a békahullák láttán. A lányok ijedősek, némelyikük már egy pók láttán sikítozik, a vízisiklótól meg elájul.

Mióta leszálltak a buszról, alig szóltak egymáshoz.

- Olyan szép helyre viszlek, ahol még sosem jártál - mondta Tamás Orsinak találkahelyükön, a kollégiummal szembeni presszóban. A lány elsőéves volt, ő már harmadéves.

- Nekem mindegy - felelte Orsi. Ezen Tamás megütközött egy kicsit, de mivel a lány mosolygott, hamar elfelejtette.

A kies hely eléggé barátságtalannak bizonyult. A fiú eltűnődött, milyen tréfával üthetné el a csalódást. - Ezeket a varangyokat úgy kivasalták a gépkocsikerekek, ahogy a rajzfilmekben a farkast, a kandúrt vagy más, ellenszenves állatot lapítja szét az úthenger, amikor a Miki egeret el akarja kapni - gondolta, de nem mondta ki hangosan. - Csakhogy ezek a palacsintabékák már nem rázzák meg magukat, hogy egy pillanat alatt visszanyerjék eredeti alakjukat, mint a Tom és Jerry macskája, hogy újult erővel folytassa a fogócskát kisebb és gyöngébb, ámde csalafinta ellenfelével, aki majd megint borsot tör az orra alá.

Nem volt kedve a tréfálkozáshoz. Ezeknek az állatoknak így szétlapítva is emberi formájuk van: pohos emberkék széttárt kézzel-lábbal, ormótlan rajzolattal, ahogy a rendőrök rajzolják körül krétával a baleset vagy a gyilkosság áldozatát az aszfalton. Megvesztegetően próbált rámosolyogni Orsira, és zavartan krákogott. Gondolatban folytatta monológját. - Ide hozom Budapest legszebb kilátóhelyére, ahol még sosem járt, és mit lát? Hullák tömegét, valóságos hullamezőt. Tájkép csata után. Mondjak erre valami szójátékot? Csatakép... csatakos tájkép csata után. A béka-egérharc hősi halottai. Nem jó. Még emberibb lesz tőle a kép, s épp ez benne az elviselhetetlen.

Orsi kifürkészhetetlen arccal kerülgette a tócsákat meg a döglött békákat. Mezőkövesdi lány volt, elsőéves egyetemista, a pesti kollégium lakója a Rákóczi úton. Legfőbb ékessége, a gesztenyebarna hajzuhatag leért a háta közepéig. A rengeteg fényes haj egyik felét a bal válla elé vetette, így Tamás alig láthatott valamit az arcából. - Fedezékbe vonult - gondolta Tamás. - Elbújt a hajába. Vajon mit forgat a fejében?

Orsi családi házban nőtt fel Mezőkövesden, s otthon rendszerint kerékpáron közlekedett. A kövezetlen kertes utcákon eső után többször is érezte, ahogy a kerekek halk pukkanással, fröccsenve átgördülnek egy-egy béka testén. Kissé meg-megborzongott ilyenkor, de könnyen túltette magát érzésén. Nem félt a békáktól, csak undorodott tőlük, különösen a varangyoktól, amelyek méreggel fecskendezik le támadóikat. De a béka csak béka, van belőle rengeteg, nem nagy kár érte. Mezőkövesden sokszor látta, ahogy a magasfeszültség vezetékét tartó betonoszlop tetején fészkelő gólyák megtermett békákat hordanak csőrükben fiókáiknak. Kicsi korában azt mondták neki a felnőttek, látod, Orsika, valahol gyermekáldás lesz, viszi a gólya a csőrében a kisgyereket. Messziről nézve tényleg úgy meredeztek a békák lábai, hogy akár emberi porontyok is lehettek volna.

Tamás megkönnyebbült, amikor elérkeztek a szerpentines János-hegyi útnak ahhoz a kanyarulatához, amelyről egy ösvényre térve föl lehet kapaszkodni az ülő kutya formájú sziklaoromhoz. Tövéből, a lapos kőpárkányról alátekintve kitárult Budapest egyik leglátványosabb panorámája.

Vajon mit gondol Orsi erről a városról? Tetszik-e neki? Szereti? Érez-e valami ellenszenvet vele szemben? Vagy szeretné meghódítani, mint a régi francia regények nagyreményű fiatal hősei Párizst? Orsi szép lány, jók az esélyei. Nála különösen jók, mert Tamásnak mindig az ilyen nyúlánk, barna lányok tetszettek. Ahogy néhány napja, megismerkedésük első óráiban elárulta, a kollégium, a főiskola meg a pályaudvar környékén s a Nagykörúton kívül még alig járt a város néhány nevezetesebb részén. Eddig csak a nyüzsgést, a zűrzavart, a tömeget és az idegenséget érzékelhette belőle. Látja-e a hegykoszorú, a Várdomb, a folyó és a háztetőrengeteg összhangját? Érzi-e benne a rendet? A ritmust, a célszerű áramlást, az értelmes szépséget? Azt, hogy a város itt összefog a természettel: a hegyek aljában kanyargó utcák voltaképpen vízmosások, a körutak egykor a Duna mellékágai voltak; ennek a tájnak értelme van. A budai hegyek fehér kősziklái és kékesen sötétlő, erdős hegycsúcsai úgy emelkednek ki a tájból, mintha a Teremtő fel akarta volna ékszerezni, meg akarta volna koronázni remekbe sikerült művét. Az ember nem tudja végképp elrontani ezt a példás egységet: a meredélyek egy magasságon fölül már nem építhetők be, bárhogy fájdítják a szemlélő szívét az újabb és újabb építkezések, bárhogy irtják és pusztítják az erdőséget. Ez a város a virágzó gesztenyefákkal feldíszítve mintha virágokkal a gomblyukában akarna tetszeni ennek a szép lánynak ezen a májusi napon, mint egy ünneplőbe vágott gavallér.

Vasárnap délelőtt volt, a Libegő minden ülésén szüleikkel kiránduló gyerekek vagy szerelmespárok ültek, idáig hallatszott a kiabálásuk, nevetésük. Nyikorogtak a fogaskerekek, ahogy a drótkötélpálya dúcain körbe forogtak. Tamás jól ismerte ezt a környéket, itt nőtt fel a hegyen. A sziklaormot sokszor megmászta barátjával, hatodikos korukban a hegyében üldögélve szívták el a békepipát valami orrvérzéssel járó nézeteltérésük után. Kissé szédelegve másztak le, de a jó levegőn megúszták rókázás nélkül. Sok éve máshova költözött, de az emlékek mindig visszahúzták ide. Szerette volna, ha a lány hasonlóképpen érezne, mint ő. Vágyakozzék ő is arra, hogy itt éljen az erdő közelében, a jó levegőjű hegyen. Aki bármikor fölülről láthatja a várost, az egy kicsit úgy érzi, mintha a tulajdonosa volna. Egy pillantásával átfoghatja, mint a birtokát. Egyszer úgyis visszaköltözik ide, a Hunyad-orom, a Remete út és a Disznófő-forrás közötti hegykaréj oldalába, lehetőleg egy ilyen szép lány oldalán, akivel közös gyerekeiket fogják nevelni. Nem valami előkelő városrész ez, inkább falusias itt az erdő szélén, de annál jobb, hogy eltér a nagypolgári Pasarét, Rózsadomb vagy az újgazdag Szépvölgy negyedétől. "Nyársat nyelt házak" - gondolta a proccos építményekről. Többségüket betonfal vette körül, melyekből acélnyársak meredeztek a betörők, koldusok és más betolakodók elriasztására. Lebetonozzák a lejtős kerteket, hogy le ne mossa az esővíz, ahelyett, hogy növényzettel ültetnék be. Persze: a fát, bokrot, sőt a pázsitot is gondozni kell. Megszállják a természetet a szép környezetért s a jó levegőért, és közben tönkre teszik, megfojtják. Végül már csak azért kell a hegyi villa, hogy legyen honnét lenézni a várost.

Mindezt nem mondta ki hangosan. A kölyökkori sziklamászást mesélte el Orsinak, kissé kiszínezve a részleteket, arra célozgatva, hogy elég vagány gyerek volt, nem is beszélve a barátjáról, aki azóta hegymászóként a Kaukázustól a Pireneusokig bejárta Európa hegycsúcsait. A Skandináv-Alpokban és az Appenninekben még nem járt, de ahogy ismeri, rövidesen oda is elmegy a veszélyt keresni. Már vagy tucatnyi kéz- és lábtöréssel dicsekedhet - egyszer a fejét törte be egy kisebb görgeteg, miközben a mászókötélen lógott, de vérző fejjel is kihúzta a csávából társát, aki alatt kiszakadt a dolomitfalba vert szög.

Hirtelen megérezte, hogy nem helyes, ha a barátja hőstetteivel kérkedik, és továbbra is csöndben maradt. Az ember ne a mások bátorságára vágjon fel. Megint köszörült egyet a torkán. Filozofikusabb témával próbálkozott.

- Valamelyik híres gondolkodó arra tanít, hogy éljünk veszélyesen. A kommandósok is, a gerillák is ezt vallják: "Élj veszélyesen!"

- Hogyhogy veszélyesen? - kérdezte Orsi kicsit élesen. - Önmagadat vagy másokat veszélyeztetve?

- Épp ez a kérdés, a lényegre tapintottál - kapott a szón Tamás. - Veszélyesen élni nem annyit jelent, hogy veszélybe sodrunk másokat, hanem hogy vállaljuk a kockázatot, miközben valamire törekszünk.

A lány szórakozottan ballagott, de beszéd közben minden lépésére bólintott. Úgy beszélt, mint aki már gondolkozott ilyesmin, s kialakult véleménye van.

- Én nem kérek abból, amiért a kommandósok vagy a gerillák veszélyeztetik magukat. Miközben egymást öldösik, rendszerint ártatlan embereket is veszélybe sodornak. Akcióiknak épp az a célja, hogy valakiket veszélyeztessenek. Bűnöst vagy ártatlant, egyre megy. Ha megfigyeled a kommandósok és a gerillák harcát, szinte mindig lakóházakból vagy azok mögül tüzelnek egymásra. Egymást nem mindig találják el, de amikor lőnek, mindig sok az ártatlan halott és sebesült.

Tamás megállt, széttárta a kezét.

- Igazad van, minden harc rengeteg ártatlan áldozatot követel. De mondd, hogy lehetne harc nélkül ártalmatlanná tenni a túszszedőket, a terroristákat, a határsértőket, a szakadárokat, a fanatikusokat, a fajüldözőket és más bűnözőket?

- Nem tudom, de nem érdekel a veszélyes élet.

Tamás hallgatott. Nem tudta hamarjában összeszedni az érveit, mert érezte, akármit állítana, a lány most mindenképp ellentmondana neki. Talán megérezte, hogy mennyire itthon van itt, és ez ellenszenvvel tölti el mint idegen, "vidéki" jövevényt. Hirtelen ötlettel rámutatott egyik békatetemre:

- Ez a varangy nem akart veszélyesen élni, mégis odalett. Gyanútlanul ugrált a párja után, és egyszer csak elgázolta egy autó. Akárcsak a társait.

Máris megbánta, hogy szóba hozta ezt, hiszen mostanáig a fogát összeszorítva hallgatott a horrorisztikus látványról. Csakhogy zavart hallgatásával nemhogy elterelte volna róla Orsi figyelmét, éppenséggel hagyta, hogy a lány átadja magát olyan gondolatoknak, amelyek távol állnak a kellemes majálisi hangulattól. Most Orsi állt meg. Szembefordult a fiúval.

- Azt akarod mondani, hogy az élet önmagában is épp elég veszélyes, akár keressük a veszélyt, akár nem?

Tamást zavarba hozta a kérdés.

- Nézd, voltaképpen... voltaképpen igen. Elmondhatjuk, hogy az élet önmagában is épp eléggé veszélyes. És azt is mondhatjuk, hogy kár a veszélyt keresni, mert előbb-utóbb úgyis megtalál minket a végzet, a végzetünk, ha nem máshogy, akkor ágyban, párnák közt, úgy ötven-hatvan év múlva.

- Tehát? - kérdezte a lány kissé elkeskenyített ajakkal.

- Nincs tehát. Van, aki szeret játszani a tűzzel, van, aki oltogatja, van, aki gerjeszti, van, aki a pecsenyéjét sütögeti rajta, és van, aki messzire elkerüli.

- Te melyiket választod?

- Hol ezt, hol azt.

- És éppen most? 

Ebben a kérdésben a fiú már valamely dacoló, ha ugyan nem kötekedő szándékot érzett, de a lány adott vele némi esélyt, hogy kimagyarázza magát. Észnél kell lenni, meg kell próbálni. Mély lélegzetet vett.

- Most éppen egy veszélyes kérdést feszegetek veled. Életről, halálról, végzetről beszélgetünk, pedig veled másról szerettem volna beszélni. - Elharapta a mondatot, nem folytatta. A hatást várta.

- Beszéljünk csak erről. Miért veszélyes neked ez a kérdés? - kérdezte a lány félig incselkedőn, félig kíváncsian magát.

- Szerintem az ilyen végső kérdésekre csak az életünkkel válaszolhatunk. - Ó, jaj, nem sikeredett ez kissé fennköltre? Mintha nemrégiben olvasta volna valahol ezeket a szavakat...

- Hogyan?

- Úgy, hogy vállaljuk. - Most már mindegy, vállalni kell, amit kimondott, s azt is, ami belőle következik. Megállt, kicsit ünnepélyes lett, mint aki mindent kockára vet. - Ha közösen haladnánk az élet útján, akkor közösen is válaszolhatnánk ezekre a kérdésekre.

A lány elnevette magát, de nem jókedvűen, hanem gúnyosan.

- Azt szeretnéd, ha én is olyan gyanútlanul ugrálnék veled az élet útján, mint ezek a békák, mindaddig, míg valami el nem gázol?

Tamás elsápadt.

- Nem kell gyanútlannak lenni. Az ember vigyázzon magára. Meg egymásra. És gyanakodni sem kell mindig - tette hozzá halkabban.

Orsi elfintorította a száját.

- Az ember vigyázzon magára... meg a békákra, hogy el ne üsse őket.

Most Tamás nevetett. Nevetéssel vágta el a téma fonalát. Udvarias hangon elkezdte magyarázni egy mulatságos esetét valamelyik évfolyamtársával, és közben önkéntelenül arra az útra tért, amelyen leghamarabb elérheti a városba vivő buszt. Gyomrát szorította egy megfogalmazhatatlan érzés. Félt a lánytól és félt önmagától, attól, hogy többé nem hívja el Orsit sehová, pedig semmit sem szeretett volna ennél jobban. - Talán a májust, a várost, a virágzó fákat kellene megutálnom, hogy el ne veszítsem őt - gondolta, és talán még soha sem fájt neki ennyire semmi.

Alföldy Jenő kritikus, író, szerkesztő (Budapest, 1939). Fényképészként kezdte, az ELTE-n diplomázott, folyóirat- és könyvszerkesztőként dolgozott. József Attila-díjas. Számos kötet szerzője és összeállítója.