Csiki László

Kutyák

A fekete kutya hajnalban, a munkásbusz fordulása után kifeküdt az úttestre. Fél tízig hevert, loncsos pofájával a mellső lábán, csak a farka lebbent meg időnként, és meg-megnyalta a tegnapi sebből levedző mancsát. Tegnap odakapott egy ganés vasvillához.

Fél tízkor megérkezett a mentőkocsi, és a kutyának fel kellett állnia. Lomhán ballagott a kerítés tövébe, az árnyékba, ott az oldalára dőlt, egy rozsdás kályha mellé. Gazdasszonyának este óta folyt a szájából a vér. Nem a férje ütötte meg, ahogyan azt a mentősök gondolták a beesett tetejű ház láttán, melybe egy ilyen aszott fiatalasszony illett. A kihúzott foga helye vérzett. Szoknyáját elől összekapva beszállt a kocsiba, és elindult a város felé az idegenekkel. Búcsúzóul sem mondta ki a kutyája nevét: Isaura. A kutya visszafeküdt az útra.

A kanyaron túl egy másik kutya nyúlt el az úttesten. Itt már aszfaltos volt a meleg út. Ezt a kutyát Rárónak hívták, és Isaura meg hat másik testvére volt. A zöldre festett, vasrácsos kapu előtt nyújtózott, és csak akkor mozdult, amikor gazdája kitolatott a piros Ladával. A kocsi tömve volt kék és piros csíkos fehér zoknival, frottír törülközővel, a testes vörös ember alig látott ki belőle a bálákba kötött vásári árutól, inkább csak magának ordította: Csukd be a kaput, bazmeg! A kutya még idejében beloholt az udvarra, mögötte csörömpölve csapódott be a vaskapu, az asszony káromkodását is elnyomta a hangja. Ez az asszony szép volt valamikor, Ráró ezt illatként érezte rajta. Az asszony azt mondja: Kussolj, Ráró. Nem volt elég?

A harmadik kutya a vegyesbolt és a kocsma ajtója között hevert a betonon, a lengőteke mellett. Bundájába rőt foltokat perzseltek az eldobott cigarettavégek, különben olyan egyöntetű fekete volt, mint a testvérei. Éjszakai kutya volt. Éppen csak a farkát csonkolta a régi gazdája, akinek utolsó éjszakáján ugyanígy feküdt küszöbén ez a kutya, mint most a kocsma előtt, és hallgatta, ahogy az rebegő ajkakkal veszi a lélegzetet. Ennek a kutyának mindenki elfelejtette a nevét.

Isaura akkor tápászkodott fel másodszor az út közepéről, amikor Ráró gazdája felpörgette a Lada motorját. Szendergéséből felijesztve, féloldalasan elugrott, nehogy elgázolják. A Lada azonban az úttest bal széléig a nyomában maradt, és tolta maga előtt az égett benzin bűzét. A kutya átugrotta a füves árkot, a kocsi szinte belecsúszott. Isaura három lábon, a vaskályha mellől nézte, amint a nagy gép visszatolat és elhajt az autópálya felé. Rosszféle vagy, mint a gazdád, morogta a vörös ember a piros gépkocsiban. Ravasz disznó, szinte belevittél a gödörbe!

Az ő kutyája, Ráró ekkor a hátsó udvaruk kerítése alatt túrta ki magát. Agyaggal telt meg az ujjai köze. A futballpálya felé iramodott a drótkerítés alól szabadulva, preckelt ujjai közül az agyag. Ez egy földhordó kutya volt. Más-más kertekbe vitte át a magokat is, a faluban kezdett elterjedni a mák.

A pályán tele volt a gyep lakodalmas maradékkal. Harmatverte kolbászvégek, félig rágott sültek szikkadtak a napon, tányérból kiloccsant birkapörkölt zaftja érződött, a partvonalon túl, foltokban savanyú okádék. A két másik kutya is ott kajtatott már. Orral, mancscsal tolták-kaparták félre a selyempapír cafatjait, a kockás papírszalvétákat, kényesen emelgették közben a lábukat. Isaurának fájt a bal mancsa, mindegyre a szájához kapta.

Meg se morogták egymást, maguknak herregetek, vagy csak a gyomruk korgott. Kevesebb ennivalót találtak, mint amennyire a szagokból ítélve számítottak. A dombalji műutat nézték egy ideig a szőrös szemükkel. Későn hozta a kenyeret a furgon. Tizenegy felé járt, a hajnalban ébredt szagokat, illatokat, bűzöket kezdte elnyomni vagy felszívni a meleg. A zsombékos felől eső futballkapura szerelt lakodalmi sátortető alatt azonban, főleg a nedves vasrudakon még megült a hűvösség, és kimarjult, fényes szerpentincsíkok kígyóztak a legények-házasok meccsein kopárra tiport talajon. A menyasszony pártája a tizenegyes pont körül hevert. Mellette a vőlegény kabáthajtókáján viselt művirága, női cipősarokkal rögzítve a táncban döngölt, erjedt vörösboros sárban.

A kutyák egy falatot sem találtak, pedig a sátor befülledéséig, délig járták, szaglászták a helyet. Mintha itt nem ettek volna az ünnepeltek, vagy végleg magukban tartották volna az ételt a vendégek, vagy szemfülesebb koldusok összeszedték volna a maradékot.

A romos ház kutyája, Isaura, a templom mögötti domb, a városiaktól bérelt vadászterület felé emelte az orrát. Ígéretes szagokat sodort el onnan a szél, noha itt déltájban nem szokott fújni, mindig a szomszéd falu felé került, oda hordta az esőfelhőket. A szagokat megszűrte a hegyi boróka, lennebb az akác. Mintha virág- és fenyőillatú nyulak kergetőztek volna odafent.

Isaura ügetve indult neki a dombnak, el a zsombék mellett, bal mancsát kímélve a mérges víztől, amit beleöntöttek valahol, ahol még nem járt kutya. Lassan követte a félszáraz patak medrét, mint kit úgyis megvár minden a világon, még a cikázó nyulak is. Két testvére szeleburdi vágtába csapott a nyomában, megelőzték, előtte értek fel a magasleshez. A vaddisznók lőtávolos dagonyázó gödrénél azonban megtorpantak, elbizonytalanodva forgatták erre-arra a sötét fejüket, szinte kibicsaklott a nyakuk.

Mire Isaura is felért, megfordult a szél, és összezavarta a szaglásukat. Isaura azonban, a dagonyát megkerülve, egyenesen felfelé ügetett a kakukkfüves oldalon, csak a fennsíkon, a zabtábla szélénél állt meg.

Három őz legelt a zabban. A gida időnként magasba dobta a napsütötte farát. A bak ki-kiemelte fejét a vetésből, de semmi gyanúsat nem észlelt. A suta bután evett. Isaura lekushadt, lassan kúszni kezdett a gida felé, nyílt előtte a vetés. Két testvére a zabszálakat zörgetve nyomult előre.

A nevenincs kocsmai kutya egyszer csak féloldalt kapta fejét, majd egész testével utána fordult. Nyúl ülepe villant fel a zabban, de mire a kutya a sebesen változó helyére ért, már csak a szagát találta. A nyúl a borókásban járt addigra, egy földhajlattal odább, a hérics-illatban.

A zokniárus ebét, Rárót megzavarta a hirtelen mozgás, ettől a farára zökkent, és tétován ült, szemébe fújt a szél, borzolta körülötte a szőrt.

Az őzek mindig gyanútlanul legelésztek, hersegett nedves szájukban a zab, párállt a hátuk. A gida azonban egyre távolabb bóklászott a szüleitől, a cserkésző kutya egyre közelebb került hozzá, pedig már meg se moccant. Két ugrásnyira volt a zsákmányától, érezte már a máját, amikor lentről, a faluból meghallotta a mentőkocsit.

Csendesen fordult meg, tanult mozdulatokkal, mintha nem akarná megzavarni az őzeket, ráhagyta őket a társaira, habár most már tudta, hogy hiába. A zabtábla szélére visszaérve, rohanni kezdett mégis, el a dagonyázó gödör mellett, le az aszályos oldalon, szállt utána a levert virágpor, elsárgult tőle a bundája.

A rövidebb utat választotta, nem a patak felé került, és a templomkertnél a főútra tért. A házsoroktól egyenlő távolságot tartva, az út közepén vágtatott, és amint megérezték, az udvarokban kerítésnek ugrottak az ugató kutyák, felsebződött az orruk a vasrudakon, dróthálókon, mutogatták a hiábavaló agyarukat.

Isaura a mentőkocsival egyszerre érkezett a romos házhoz. Az asszony épp kiszállt, megadóan elbicsaklott bokája a köveken. Egyik kezével zsebkendőt szorított a szájára, másikkal a pénztárcáját próbálta kinyitni, és alig érthetően motyogta, egyfolytában: Köszönöm, köszönöm szépen. A kocsikísérő teljes súlyával lelépett a fülkéből, szétpattantotta a pénztárca két gombját, kivett belőle két százast, helyére csukta a zárat és visszatette a kartonruha zsebébe. Érezte közben az asszony lágy, langyos hasát. Majd szóljál, ha ki kell szedni a varratot, mondta.

A kutya megállt az asszonnyal szemben a kapunál, éppen a hídláson. Ment te is a francba, szepegte a nő, és feléje rúgott a satnya lábával, de most sem mondta a nevét. Isaura elhúzódott a keskeny pallón, s amint az asszony benyitotta a léckaput, visszafeküdt az útra. A kő, a por most perzselve adta ki magából a beszívott napsütést.

Akkor sem mozdult, amikor a két testvére visszaérkezett. Csapzottan jöttek, mintha vaddisznókkal akadtak volna össze a hegyen. Egyikük lement a kocsmához, lágyan lehuppant az ajtó elé, lüktetett a horpasza. Senki nem botlott belé, csak kerülgették, mintha a gazdája emléke lenne.

Este kilenc után Isaura városi feketemunkából hazatért és lemosdott gazdája kidobott a konyhaajtón egy karajcsontot, de azon a kutya nem talált húst, csak az ember foga nyomát.

Ráró a saját kapujuk elé feküdt, és várta a Ladát, benne a vörös embert. Csurom harmat volt már. A házból mintha azt hallotta volna, halkan: Ráró, Ráró, jajj, Ráró.

A három kutya anyja egy másik faluban, láncvégen hevert az ólban, újra vemhesen és olyan feketén, hogy alig látszott az éjszakában.

Csiki László költő, író, műfordító (Sepsiszentgyörgy, 1944). A kolozsvári egyetemen végzett magyar-román szakon, a romániai magyar sajtóban és könyvkiadásban dolgozott szerkesztőként, 1984 óta Magyarországon él, számos vers- és prózakötete jelent meg mindkét országban, színpadi szerzőként is közismert.