A szám képzőművészei

Czeizel Balázs

E lenyomatok egy része gyerekarcok, testek, tárgyak párásan közeli, egyedien érzékeny, a pillanatnyi állapotra koncentrált dokumentálásával foglalkozik, más része az időben végbemenő téri változások, mozdulatok ritmikus képleteinek ornamentikájával kísérletezik. A jelen kiállításra kézmozdulatok időlenyomatait készítem elő. A scanner digitális folyamatokat, fényjelenségeket rögzít vegyszer és fotópapír nélkül, mégis a hagyományos fotogram lehetőségeinek vizsgálata során felmerült kérdéseket teszi újraértelmezhetővé. A kemo-fotógram naturálisan pontos lenyomataival szemben a fotogram egy másik valóságból, A senkiföldjéről érkező nyomokat rögzíti.

Fóti Lázár

1999-2000-ben, az Otthontól az iskoláig című, diplomamunkaként készült kisfilmemben mozgásba hoztam a digitális embert. A számítógéppel kreált meztelen, fémes női testet a saját, optikai úton rögzített életterembe montíroztam. Mindennapjaimat éltük meg ketten, megtanítottam őt reggeli tornám mozdulataira, magyaráztam neki a képzőművészetről, elvittem a főiskolai műtermünkbe, de sajnos az egészet nem értette és nem is élvezte. Egyetlen öröme a digitális férfi megjelenése volt, aki miatt aztán ott is hagyott. Újabb, 2002-ben készült A vacsora című burleszk etűdsorozatom a 20-as évek avantgárd és a mai sci-fi filmek vizuális trükkjeinek paródiájaként is felfogható.

Győrfi Gábor

Munkám alapgondolata erősen kötődik az emberi látás fiziológiájához. A képernyő absztrakt, homályos képe azt modellezi, hogy az emberi szem is csak egy, viszonylag kis terjedelmű képrészletet képes élesen látni, a többi részletet csak elmosódottan érzékeljük. Szemünk a látványt fókuszpontjának gyors ide-oda mozgatásával tapogatja le, és az egyes részletekből az agy állítja össze a teljes képet. Furcsa módon a kimaradt részletekről sincs az az érzetünk, hogy ne látnánk tisztán. Agyunk valamiféle hibajavító algoritmus segítségével, a meglévő információk alapján kipótolja a látvány hiányzó elemeit. A percepció felgyorsulása elkerülhetetlenül jár együtt azzal a jelenséggel, hogy miközben a hibajavító algoritmus egyre tökéletesedik, egyre kevesebb információból egyre jobban tud visszakövetkeztetni az eredeti képre, a teljesnek hitt kép egyre kevésbé valóságos, egyre inkább csak a hibajavítás eredménye. Egyre inkább csak restaurált képeket veszünk tudomásul.

György Katalin

Munkáim egy része a néző és kép közötti viszony helyreállítására tett kísérlet: az interaktív táblaképek csak a megfigyelő személyes jelenléte során hívódnak elő. Képek, amelyek nem léteznek néző nélkül. A személyes látványtapasztalat azonban a néző jelenléte esetén sem adható át: a kép mindig valakinek a szeméből látszik. Az idő viszonylagosságára utaló munkáim tárgya az "időutazás": az emlékezet által a múltba, a képzelet által a jövőbe vezető önprojekció. Az abszolút téri koordinátarendszer hiánya a kitüntetettnek vélt középpontok folyamatos megsemmisítéséhez vezet. Idegen formák váratlan felbukkanása utal ismeretlen viszonyítási rendszerek párhuzamos jelenlétére. A határozatlanság azonban nem csak általános formában jelenik meg, mindennapi tapasztalat a korábban biztosnak tekintett vonatkoztatási rendszerek felbomlása.

Jovánovics Tamás

A festészet, a festmény, a kép mindig az adott fizikai síkon innen és túl van. Csak topográfiailag és kémiailag tekinthető a festmény egy "pigmenttel fedett sík felület"-nek. Hogy úgy mondjam: a pigment van - nagyjából - a síkon; a szín, a vonal, a forma, a kép, az üzenet, hozzá képest megszökik (legalábbis ha nem a médium az üzenet). Ez a szökés vagy a fizikailag adott síkhoz képest befelé, a festmény virtuális tere felé történik (invázió), vagy kifelé az élettér felé (evázió). Számomra a festészetnek ez a fő karaktere: egy olyan fikció amely egyszerre képes virtuális és valós terek felé nyitni.

Kapitány András

Parazita * SR című számítógépes munkám az 1995-ben megrendezett Working Space II. nemzetközi projekt keretében készült. A feladat annak a vizsgálta volt, hogy miként válik egy építészeti konstrukció szoborrá a gép virtuális terében. A szervezők arra bíztatták a résztvevőket, hogy használják fel egymás munkájának részleteit és figyeljék meg, művükben milyen változásokat okoz az idegen test jelenléte. Saját munkám, mellyel a projektben részt vettem, Escher egy nézőpontra konstruált, ismert abszurd épületeinek egyikét vizsgálta a háromdimenziós térben. Az idegen elem bevitele szétrobbantotta az elkészült konstrukciót: programom, melyet teljesen kihasználtam, több parancsot nem tudott végrehajtani, önállóan jelölt ki pontokat a virtuális térben, ezeket véletlenszerűen kötötte össze és hozott létre ily módon egy bonyolult, új konstrukciót.

Kokesch Ádám

A tudományos szaknyelv egy mára a köztudatba átment és onnan is már kiöregedett kifejezése a data base. Ez a kifejezés (adatbázis) meghatározott tartalmú adatok, információk rendezett és ezért számítógéppel különféle szempontok szerint visszakereshető halmazát jelöli. A véletlenek katalógusa. Ez a halmazszerűség érdekes, a rendszerezett zűrzavar, a mindennapos rendetlenség. Feltételezzük a nyitottságát (a kíváncsiak elől való el nem zártságát). Ebben a helyzetben látszólag a tárgyak és viszonyrendszereik - melyeket a "halmaz" tartalmaz és a data gate takar - megismerésére van lehetőség. Ez a helyzet látszólag a megfigyelést, a megismerést indukálja, ezzel szemben ábrázol, illusztrál. Kérdés: ki hozza létre a fikciót és annak részleteit, az alkotó vagy a néző? (Befogadó-e a néző?)

Maurer Dóra

A kiállításon szereplő munkám a Szférikus pikkelyek (Overlappings) elnevezésű sorozatból való, amely a korábbi, frontális rendszerábrákból kiinduló (perspektivikus, majd megdőlt és megcsavart síkok látszatát keltő) Quasi-képek konzekvenciáira épül. Ennél a sorozatnál elsősorban az egymásra tolódó mezők színviszonyai, a köztes színek kialakulásának, hatásának lehetőségei érdekelnek. Régi és új tanítványaimmal szellemi közösséget érzek, mely  a ma éppen nem divatos analitikus, strukturális gondolkodásban, az interdiszciplinaritásban él tovább és teremt számomra is környezetet. A művészeti oktatást mindig is olyan közvetett alkotásmódként éltem meg, mely kaotikusabb a saját műhelymunkámnál és melynek a kimenetele üdítően bizonytalan. Az eredmény, a fiatalok művei - jobb szó híján - menedzseri örömet nyújt, a kötöttség nélküli, anyagtalan birtoklás örömét.

Radák Eszter

Az Allianz Biztosítóban rendezett kiállításhoz maga az épület adta az ötletet. A folyóparton álló hatalmas épület monumentálisan magasodik előttünk. Belépéskor kicsinek érezzük a minket körülvevő (kiállító)teret, de ha egy kis időt eltöltünk itt, szemünk hozzászokik a belső arányokhoz, a falak "kitágulnak", ismét magunkat érezzük parányinak a környezethez képest. Egyazon dolog a nézőpont változása miatt erős érzéki csalódásokat váltott ki. Ezt az effektust használom fel munkámban. A három festmény alapjául közel azonos vonalrajz szolgál, de a felületek eltérő színezésével a szemünk mást érzékel: tájat messziről, emberi alakot, csendéletet egészen közelről. A kompozíció tehát formailag nagyjából azonos, de a színhasználat miatt úgy érezzük, mintha különböző dolgokat szemlélnénk eltérő távolságból.

Szegedy-Maszák Zoltán

A digitális gépek minden esetben számokkal dolgoznak (számolnak), így bármilyen "számítógépes médiumban" megjelenített, vagy egyszerűen számítógéppel készített mű tulajdonképpen egy számsorozat interpretációja. Képekre vonatkoztatva ez annyit jelent, hogy minden digitális kép grafikon, egy adathalmaz egyik lehetséges vizuális megjelenítése. Elfogadva e sarkított közelítést - mely szerint a kép "csupán" a megértést megkönnyítő vázlatos ábra - kétféle következtetés vonható le: egy oldalról szomorúan búsonghatunk a kép egyediségének, megismételhetetlenségének vesztén: mostantól nyilvánvaló, hogy a képek nem többek tökéletlen illusztrációknál, melyet a művész anélkül készít, hogy az azokat valójában jelentő "mögöttes" számsort vagy algoritmust  képes lenne felfogni. Másrészről viszont örvendetes tény, hogy végre bebizonyosodni látszik a feltételezés, miszerint minden kép rendelkezik valamiféle "mögöttessel", egyfajta rejtjelezett tartalommal, melyről információt szolgáltat. Töredékeset ugyan, de csupán a könnyebb átláthatóság kedvéért: alkotó és befogadó számára is kellemes megoldás a megérthetetlen - de érezhető, éreztethető - rend grafikonjának (szemléltető ábrájának) tekinteni a képet. Ebben a kontextusban a "művész" médium, aki töredékes, viszont élményszerű tapasztalatait adja át a nézőnek.

Varga György

A különböző méretek, minőségek és arányok montázsa, egymásra pozicionálása új szempontokat és legitimitást kapott, amikor felfedeztem, hogy a művészeten kívül is vannak ennek a gondolkodásnak élet adta példái. A 70-es években általános volt az orvosi rendelőintézetek, uszodák, presszók padlójának 10 x 10 cm-es kerámiacsempékkel való burkolása. Ezt az eredeti mintázatot megbontották a részleges javítások, átalakítások. Fényképeken dokumentált nagy mennyiségű érdekes padlómontázst gyűjtöttem össze, a digitális fotókat számítógépen dolgozom fel. A nyomatokat négyzetesen osztott matricákra készítem, melyeket részleteikben, második vagy harmadik rétegként, adott terek képeire ragasztok ily módon többolvasatú térmontázsokat hozva létre. A mostani kiállításra papírmunkáimból viszek néhányat és tervem szerint az épület környezetével korrespondáló, a helyszínhez igazított tér-dekonstrukciót állítok össze.

Zsári Zoltán

Korábban már készítettem időbeli folyamat ábrákat, de valós mozgású műtárgyat három évvel ezelőtt sikerült megvalósítanom. Így született a kiállításra készülő mű elődjének tekinthető, a Collegium Budapest megbízására készített fényinstalláció. Ez a munka a korábbi csurgatott képek "átirata": a festővásznat plexidoboz, a festékcseppeket pedig világító diódák vetített fénye helyettesíti. A mű 15 db képi egységből áll, melyekben 2 szín más-más ütemű váltakozása alakítja az éppen aktuális - a legkisebb közös többszörös elvén matematikailag kiszámítható - az időben újra visszatérő látványt, így véletlenszerűen generálja az összhatást. A jelen kiállításra készülő mű kiindulópontja a festészet egyik hagyományos témája, a természeti kép, egy vízesés. A mű koncepciója: vizuális művészeti környezetünket alkotó három megjelenési forma (tárgyi, illuzionisztikus és absztrakt) látványi összegzése. Egy műalkotáson belül három gondolati dimenzió: világító objektum hagyományos táblakép formájában, elektronikus rendszer által vezérelt absztrakt mátrix, s ugyanakkor illúzió, a két médium választóvonalán megidézett valóság. Célom az áthatás megjelenítése e három valóságsík között. Művem világító diódák felhasználásával készült, ezeknek program által vezérelt váltakozó fénye kelti a mozgás érzetét. Lényegében fénymozaik-kockákból álló mozgókép, amelynek belső formáit a gravitáció illúzióját keltő gyorsulás határozza meg.