Cseke Péter

Németh László két erdélyi szellemtársa

Elöljáróban egy kevésbé ismert irodalomtörténeti tényre szeretném felhívni a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője 1927-ben úgy nyilatkozott: az első világháború után indult írónemzedék tagjai közül három fiatal tehetségtől várja a legtöbbet - Illyés Gyulától, Németh Lászlótól és Jancsó Bélától. Hármójuk közül ez idáig Jancsó Béláról tudunk a legkevesebbet, még erdélyi viszonylatban is, ám ha arra gondolunk, hogy például Tamási Áron írásművészetének a kiforrásáért Németh László és Jancsó Béla tette érdemben a legtöbbet, érdeklődésünk iránya nyomban távlatossá válik.

Ha valaki vállalkoznék rá, róluk mintázhatná meg a 20. századi független magyar értelmiségi prototípusát. Németh László átfogta az egész európai látóhatárt, miközben a magyar szellemi élet korszerűsítéséért folytatott küzdelméhez meg-megújuló erővel toborozta a törekvéseit felvállaló társakat. Vállalkozásaiban rendszerint magára maradt - többségi helyzetben is "kisebbségben", jóllehet a kisebbségi lét viszonyrendszere határozta meg Tamási két világháború közötti működését, tehetségének és Baumgarten-díjainak köszönhetően - Németh László szövetségeseként - cselekvő részese lehetett a harmincas évek magyar szellemi életének is. Épp Németh László romániai útinaplójának vitájában vallotta meg önérzetesen - akkor már javában zajlott az erdélyi magyar szellemi erők összefogását célzó 1937-es Vásárhelyi Találkozó előkészítése -: sohasem mond le arról a jogáról, hogy az "új, egészségesebb és szociálisabb Magyarország ügyét" a szívén viselje, és hogy e cél érdekében kritikát gyakoroljon. (Független Újság, 1936. április 15-22.) A Szabó Dezső-i egész látóhatár átfogására törekvő Jancsó Béla végül is - felismerései sugallatait követve - az erdélyi értelmiségnevelésben alkotott maradandót, ám ezért le kellett mondania szépírói és irodalomtörténészi terveiről. Minek következtében torzóban maradt írói teljesítményét hozzá sem mérhetjük a Tamásiéhoz, még kevésbé a Németh Lászlóéhoz. Eddigi egyetlen esszé- és tanulmánykötete csak a holta után látott napvilágot, az is cenzúrától csonkoltan. Ám ha a Trianon utáni korszellem megváltoztatására irányuló törekvéseik gondolati mélységét és a felismeréseikből fakadó gyakorlati változásaikat tekintjük, az arányok nyomban megváltoznak. Köteteik és műfajaik számától függetlenül is egymástól elválaszthatatlanul benne élnek immár az időben. A mi időnkben is. Igaz ugyan, hogy a másokért és mások helyett végzett sziszifuszi "aprómunka" megfosztotta Jancsót a vörösmartys férfimunkát kiérlelő nyugalom "életidejétől", és ezért írói tehetségét egy idő után indokolatlanul alábecsülte, ám korai volt azoknak az öröme, akik őt már életében elparentálták. Helyzetfelismeréseivel és a kisebbségi életstratégia kidolgozására irányuló erőfeszítéseivel, megalkuvást nem ismerő elvi szilárdságával, maximalista erkölcsi értékrendjével létsorvasztó helyzetben is az élet teljességének a megőrzéséért küzdött. Ebben a küzdelmében pedig Németh László tollára méltó hőssé nőtte ki magát. Szellemi küzdőtársává tehát. Aki kisebbségi helyzetben vált a nemzetnevelés apostolává. Mai szóhasználattal éve: modellteremtőjévé.

És ez Németh Lászlót sem hagyta közömbösen. Romániai útinaplójának tanúsága ugyanis rokonszenvét - a "népből kinőtt író" (Tamási) mellett - egyedül az a fiatal erdélyi értelmiségtípus nyerte meg a harmincas évek derekán, amelyet az ugyancsak 1901-ben született Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral egyetemben Jancsó Béla (1903-1967) is megtestesített. "Legférfiasabb kétségkívül a szervező - olvashatjuk a Magyarok Romániában lapjain -, aki föladta kezdeti íróálmait, s az omló part egy darabjának a megkötésére szedi össze az erejét. (...) Hős ő, ott belül a szívében, életes s szándékai keménységében..."

Az omló partszakasz hossza, mint tudjuk, ugyanakkora volt, mint amekkorának a megkötésére - ugyancsak heroikus erőfeszítéssel - a túlsó parton Németh László vállalkozott, ugyanazokban a természetellenes, történelmi ökokatasztrófás időkben. Mert az semmiképpen nem tekinthető természetes létállapotnak, amelyben egy népnek/nemzetnek hősökre van szüksége.

Jancsó Béla - budapesti és szegedi tanulmányéveit leszámítva - sosem tudott elszakadni Kolozsvártól, pedig az első világháború után indult fiatal erdélyi írónemzedék megszervezését követően, a Tizenegyek világjárása idején maga is készült Münchenbe. Napi útvonala rendszerint a belváros nevezetes kiszögellési pontjait érintette az otthon, az egyetem, a munkahely és az Erdélyi Fiatalok szerkesztősége között. Szellemi mozgásigénye viszont - életművel felérő levelezése a bizonyság rá - koncentrikusan táguló körökben átfogta a Szeged, Debrecen, Budapest, Bukarest, Pozsony, Róma, Párizs, Berlin, München, New York által jelzett térséget. Mindenről tudott, mert mindenről tudni akart, ami a Kárpát-medencei magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos. Titkok garmadáját vitte magával, amikor az élők sorából távozott.

Németh Lászlót intenzív szellemi mozgásigénye hihetetlen erőfeszítésekre sarkallta. Nem másod- vagy harmadkézből szerezte értesüléseit a szellemi mozgásirányokról, hanem - nyughatatlan európai utasként - mindig a helyszínen, illetve a korszellem-alakító műveket eredetiben olvasva. Ugyanakkor vándorprédikátorok módjára járta a két világháború közötti Magyarország szellemföldrajzi tájait, hogy európaivá tágíthassa a magyar közgondolkodást.

Az első Németh László-értékelést a Debreceni káté megjelenése után írta le Jancsó Béla, amikor az Erdélyi Fiatalok hasábjain részleteket adott közre a Tanuból átvett kátéból. Ezt követően a Németh László körül tömörülő fiatal reformnemzedék hangját igyekszik felerősíteni Erdélyben. A Székelyföldről áttelepült és a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktoráló Mester Miklóssal folytatott levelezéséből például kiderül, hogy Illyés Gyulától, Féja Gézától, Szabó Zoltántól, Kovács Imrétől, Kerék Mihálytól, Matolcsy Mátyástól, Pongrácz Kálmántól, Németh Imrétől kért tanulmányokat az Erdélyi Fiatalok számára. Egyikük sem tagadta meg közreműködését az erdélyi fiatal értelmiségi nemzedék fórumával, aminthogy munkásságuk is érdemi visszhangra talált a kolozsvári folyóirat hasábjain.

Németh László sem tájékozatlan Jancsó Béla erdélyi működését illetően. Miként egy Juhász Gézának írt 1934. március 28-ai Jancsó-levélből kiderül, Németh már a Válasz első számába cikket várt tőle "az utódállamokbeli magyarság szellemi életére vonatkozólag". És amikor hozzálát a Magyar Rádió irodalmi osztályának az átszervezéséhez, Jancsó Bélát is igyekszik megnyerni célkitűzéseinek. Hiszen "a rádió az egyetlen ér, amely a határok szorítókötése alatt is kilökheti a kisebbségek felé a vért". Amikor pedig Jancsó késedelmeskedését észleli, Tamásit kéri meg, hogy nyomatékosan közvetítse kérését.

Amit Tamási nem is mulaszt el. Budapestről keltezett 1934. szeptember 24-ei levelében ekképp igyekszik megerősíteni barátja és eszmetársa labilissá vált önértéktudatát: "Gondolkozz fokozottabban régi és állandó tanácsomon, hogy térj viszsza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálhatja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki." Jancsó Béla akkoriban még maga is azt remélte, hogy valóban visszatérhet az irodalomhoz, és megírhatja a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom történetét, amelyhez kezdettől gyűjtötte az adatokat. A fogorvosi szakvizsgát is azért tette le 1935-ben, hogy több időt szakíthasson az irodalom művelésére. Csakhogy "a szervezkedést" mégsem bízhatta másra. Nem bízott ugyanis azokban, akik az erdélyi magyarság létérdekeitől idegen világnézetek járszalagjáról léptek a közéleti cselekvés pástjára, vagy pedig az elbalkánosított erdélyi viszonyokkal nem számolva váltak a kisebbségi közélet hangadóivá.

Németh László érdeklődését az 1925 húsvétján megjelent - Jancsó- és Kacsó-szerkesztette - Lélekindulás keltette fel Tamási Áron iránt; olyannyira, hogy miután Tamási első novelláskötetét kézbe vette, nyomban kíváncsivá vált: született-e még Tamásihoz hasonló tehetség Erdélyben? Dilettánsok másod- és harmadrendű könyvtermelésének átláthatatlan bozótosán vágta át magát, míg eljut a tisztánlátásnak arra a magaslatára, amelyről széttekintve megírhatja az Erdély lelke a legújabb magyar irodalomban című tanulmányát, amelyben ekképpen jósol jövendőt Tamásinak: "Ritka költő, aki első kötetével ilyen, egész kultúráját kifejező módon egyesíti a legerőteljesebb poézist a humornak nem nevezhető derű minden szót átható leheletével. A tehetség nem minden. De ha Tamási Áron két esztendő alatt írt novelláinak meredek grádicsát nézzük, csak rendkívülit várhatunk tőle. Talán egy árnyalattal még magasabbra kell lépnie a részletek fölé, s messze pislantania az amúgy is bejárt nagyvilágba. Ha az egész magyarságot, az egész emberiséget ugyanazzal a szerencsével fejezi ki, mint szűkebb hazáját, a magyar irodalom világirodalombeli reprezentánsává nőhet." (Társadalomtudomány, 1926, 5. 392-401.)

Bertha Zoltán átfogó tanulmányt írt Németh László Tamási-értékeléseiről. ("Világirodalmi költő", "székely Homérosz". In: B. Z.: Sorstükör. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001, 45-49.) Máriás József is behatóan foglalkozott e kérdéskörrel (A magyar természet új megnyilatkozása ő". Erdélyi Múzeum, 1997, 3-4. 383-391.). A Jancsó-Tamási-kapcsolatok azonban még jórészt feltáratlanok. A Jancsó-hagyatékban fennmaradt Tamási-levelekből nemcsak egy irodalmi barátság története bontakozik ki: fény derül annak az erdélyi írónemzedéknek a helyzetértékelésére, életfelfogására, világ- és irodalomszemléletére is, amelynek teremtő erejétől oly sokat várt Németh László.

Aki mindvégig kitüntető figyelemben részesítette a sorjázó Tamási-köteteket. Kritikai tanulmányaiban és esszéiben nemcsak az egyes művek értéktelítettségét, illetve alkalmi fogyatékosságait elemezte behatóan - a kibontakozó életmű egyenetlenségeit is mindig pontosan kimutatta. Jancsó Béla értékítéletei ebben az összefüggésben is relevánsak, ám az ő figyelmét a népi irodalmi irányzatban rejlő értékképző lehetőségek tudatosítása kötötte le elsősorban. Jellemző, hogy miután az irányzat fronttörése 1935-ben bekövetkezett, és a Tamási írásművészetében csúcsértéket képviselő Szülőföldem 1939-ben megjelent, többé már nem foglalkozott magával az irányzattal sem.

Az 1935-ös esztendő, mint tudjuk, fordulópontot jelentett a magyar irodalom történetében. A népi-urbánus vitáktól távol álló Erdélyi Helikon szerkesztőié az érdem, hogy alkalmat adtak a társadalmi és nemzeti kérdéseket felvető népi irodalom első átfogó értékelésére. A nagy csatát azonban jóval korábban kellett megvívni, a Szűzmáriás királyfi megjelenését követően kirobbant vita idején (1928- 1929). Amikor még csak Jancsó Béla és Németh László bízott igazán Tamási Áron tehetségében. Szabó Dezső váratlan támadása Németh Lászlót is meggondolkoztatta. "Nem tagadom - írta 1928. október 6-án Áprilynak -, hogy többet vártam tőle. Úgy ültem neki, hogy ha törik, ha szakad, feleselni fogok Szabó Dezsővel, de el kell ismernem: a könyvet teljes hittel nehéz védeni. A fő hiba ott van, hogy Tamási Áron kitűnő novellista, de egy regényt a novellista fényes kvalitásaival kitölteni nem lehet..." Jancsó Bélához előbb olyan hírek jutottak el Kolozsvárra, miszerint Szabó Dezső - első olvasata alapján - "egy harmincéves embertől váratlanul érett alkotásnak minősítette" a Szűzmáriás királyfit. Csak a konzervatív erdélyi irodalomszemlélet exponenseinek - írói féltékenységből is táplálkozó - intrikái késztették véleményének a megváltoztatására, Tamási "hírhedt" ledorongolására. Szeptember 27-ei levelében Jancsó Béla kérlelhetetlen őszinteséggel feltárja mesterének: a Keleti Újság munkatársai azért rángatták bele őt a Tamási-ellenes heccbe, hogy az Erdélyből indult népi irányzatot - melyet az európai és a transzszilvanista irodalomeszmények jegyében szerkesztett Erdélyi Helikon indulásától felvállalt - lejárassák, az irodalmi modernitás szálláscsinálóinak tekintélyét megtépázzák, a Nyírő Józsefnél jóval nagyobb erudícióval jelentkező Tamásit eljelentéktelenítsék. Németh László bizonyára nem ismerte az erdélyi irodalmi konzervativizmus képviselőinek intrikáit. De nem is volt erre szüksége. Az első Tamási-regény szervi fogyatékosságai amúgy is valósággal letaglózták. Jogos fenntartásai hangoztatása mellett mégis Tamási védelmére kelt Szabó Dezsővel szemben. A Napkelet 1928. évi 21. számában megjelent kritikájának végkicsengése: "Amennyire bizonyos, hogy a Szűzmáriás királyfi elhibázott írás, olyan bizonyos, hogy írója tehetséges ember. (...) Szerencséses ihletömlés mellett műremek is lehetett volna. Nem az elemekben, hanem a fogantatás percében volt a hiba. A tehetség garanciája nem a mű, hanem a műben ugrásra feszült izmok frissessége. (...) Ismerve Szabó Dezső népszerűségét, egy egész nemzedék vakulhat meg e cikken át Tamási szépségei iránt. Mit szóljunk? Összeszorítani a fogat, és ugrani, Tamási Áron. Az embert időnként szívesen rúgják, de ha nem áll meg a szívünk, egy pillanat múlva csak annál dacosabban fog verni."

És Tamási - ugrott. Egyre biztatóbb eredményekkel. Miközben még jó néhányszor "leverte a lécet", amíg a Szülőföldemmel megteremtette azt a remekművet, amelynél maradandóbbat 1939 után sem alkotott.

Jancsó Béla elsőként érzett rá arra, hogy "az időtlen eszme és az időszerű felismerés" művészi kimondására vállalkozó Tamási ezúttal "a tiszta művészet és a mély emberi hitvallás" örökkévaló - örökké valló - hangján szólalt meg, "új műfajt teremt új mondanivalói számára". A Szülőföldem - írja az Erdélyi fiatalok 1939. évi 1. számában - az önéletrajz, a falurajz és a korrajz sajátos ötvözete. Olyan szociográfia, amelyben "semmi tudományosság nincs, mégis a mai falu életének minden vonatkozása mélyreható pillantást tud vetni. S az egyéni emlékezés és a ma életrajza mögött az örök falu áll, a közösségi élet, melyet évezredek s a faj belső törvényszerűségei alakítottak ki..." Értékelésének summája: "Tamási megtalálta a nem öncélú, de a közösségért való irodalom útján és eszközeivel a közösségi szolgálat leginkább neki való módját".

A népi irodalom "teremtő leltározását" számba vevő 1943-as tanulmányában írta le Németh László: "A népi irodalomnak forradalmi a híre. De ebben a teremtő leltározásban végezte eddig a legnagyobbat. Ha nem adta volna csak Tamásit: akkor is a legtökéletesebbet. Van-e példa rá, hogy a paraszti világ agóniájából valahol ilyen általános érvényű, mindenkit sugalló költészet fakadt? Tamási titka igen egyszerű. Ő csakugyan együtt írta a falujával a könyveit. Fölhasználta egy zárt törzs hagyomány-szűrőjét. Míg mi a záporok gyorsan összefolyt vizét bocsátjuk kútaknáinkba, ő messziről szüremlő forrásvíz alá csinált fenyőlécből csorgót. Szép könyve: a Szülőföldem ezt nyugtázta. Aki azt hiszi: ez a szülőföld is az ő költeménye, téved. Jártam ott. (...) Ő az, akinek már meg szabad halnia, annyira kész. A szerencse fia. De meg kell nézni, aki ébresztője, versenytársa s az átlagolvasóban elnyomója volt: a Nyírő József pályáját, hogy miféle veszélyeken ingott keresztül ez a Szerencse biztosan." (Népi író. In: N. L.: A minőség forradalma - Kisebbségben. II. Püski, Bp., 1992, 1297-1321.)

Tamási abban is a szerencse fiának tudhatta magát, hogy pályáján Németh László és Jancsó Béla szeme kísérte. Küzdelmes életsora ismeretében Németh László aligha nevezhető a szerencse fiának. Akitől pedig végzetesen megvonta magát a szerencse, az Jancsó Béla volt.

(Elhangzott 2001-ben a Tokaji Írótáborban)

Cseke Péter író, újságíró, szociográfus, egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora (Recsenyéd, 1945). Kolozsvárott diplomázott, újságíróskodott, 1990-től a Korunk szerkesztője, majd médiaigazgatója. Több kötet szerzője és társszerzője, a Nemzetközi Magyar Filológia Társaság, a román és a magyar írószövetség, a Romániai Magyar Pen Klub tagja.