Borsos Szabolcs

Kisebbségi létben, Európa felé

Az alábbi szövegben röviden három dologról beszélnék: egyrészt elmondanám, mit is gondolok a kisebbségi léthelyzetről, másrészt kifejteném az ebből fakadó, számomra megfogalmazható jövőképet a benne szereplő fiatalság lehetőségeivel, harmadrészt pedig a gyakorlati cselekvés horizontját vetíteném magunk elé. Célom az, hogy megjegyzéseimet gondolatébresztésként fogadják, és igazán termékeny vitaanyaggá váljon.

Bevezető gondolatok a kisebbségről

Minden kijelentés és következtetés előtt először tisztáznunk kell a kisebbség fogalmát. Mi a kisebbségi lét lényege, melyek az ismertetőjegyei és milyen fajtájú, hányféle kisebbség létezik?

A kisebbségi lét lényege a másság kinyilvánítása, felvállalása többségi környezetben. A többségi környezet a kisebbség szempontjából másságnak számít. Egy másságnak nevezett környezetben megjelennek egyik oldalról a kisebbségi lét hordozói, másik oldalról a többségi lét hordozói. A környezet mint másság azonban egy feltérképezendő és a magunk számára is formálható tér-idő összefüggés. Idetartozik a történelem mint múlt, aktuális viszonyulásaink mint jelen és céljaink, perspektíváink mint jövő. Tehát a környezet egy mindig újra- meg újraértelmezhető közeg, amelyben változhatnak az összefüggések.

A kisebbség számára tehát másság a környezet, ahol együtt kell lennie egy önmagához képest más többséggel és szembe kell néznie önmagával, amely többségi szempontból is másnak mondható. Valójában a másság háromszögéről van szó. Ennek a háromszögnek a létalapja az, hogy mindannyian emberek vagyunk, és mindannyiunknak többségi és kisebbségi összefüggésben hasonló sorshelyzetünk van, születünk, élünk, majd meghalunk. A születés és a halál közötti idő felhasználása teszi különbözővé és nagyon sokszor átláthatatlanná az emberek közötti folyamatokat.

A kisebbségben élő ember sohasem határozhatja meg önmagát a többségtől függetlenül, sajátos lényegéből fakad a többségtől való függősége. Először is, ha komolyan veszi ezt a meghatározást, önmagában kell számot vetnie magáról és arról, hogy miként került kisebbségi helyzetbe, tulajdonképpen végig kell gondolnia saját kisebbségének történetét. Ez legtöbb esetben egy történelmi visszapillantó, amelyben a kisebbség milyensége körvonalazódik, ezáltal erősödhet identitása. Beszélnünk kell a nemzeti kisebbségről is, amely általában egy nagyobb népcsoportot feltételez, továbbá léteznek az élet különféle módozataiban kisebbségben élő emberek, például az értelmi fogyatékosok, a testi sérültek stb. A kisebbségi lét önmagára találása akkor kezdődik el, ha kinyilvánítódik az emberi jogokhoz való kötődés, vagyis rá kell ébrednie a kisebbségben élőnek arra, hogy többségi társaiéval azonos jogok illetik meg, ami a társadalom építését és a jólétben való részesedést illeti.

Az önismeret első foka ez a jogfelismerés, amely egyébként már eljuttatja a kisebbségben élő embert arra a meggyőződésre, hogy ő maga önmagában értékes, hogy önmaga számára ő kell legyen a kiindulópont, önmaga számára ő többségi kell hogy legyen. A kisebbségben élő ember, amikor önmaga identitásáról van szó, sohasem tekinthet önmagára mint kisebbségire. Ez nem azt jelenti, hogy szélsőségesen egyfajta többségi szerepet vállal fel. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen irányú kísérlet nevetségessé tenné. Mégis, ha a kisebbségben élő ember önmagára szeretne találni, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy ő önmagában, emberként (sajátos különbözősége ellenére) legalább anynyira értékes, mint bárki más. A sajátosság valójában minden személyre jellemző módon kimutatható lenne, és így eljutnánk a "mindenki kisebbségben él" kijelentésig, amely szintén furcsa lenne. Azt kell mondanunk, hogy a kisebbségben élő ember, legtöbb esetben sztereotipikusan megnyilvánuló védekező mechanizmusa révén, tulajdonképpen el szeretné hitetni önmagával és környezetével: valójában a többségi is némely összefüggésben kisebbséginek mondható.

A védekező tendenciák mellett azért mindennél bizonyosabb, hogy a kisebbségben élő ember másnak tekinti önmagát és másnak többségben élő társát. A probléma akkor adódik, ha a többségben élőket tesszük önvizsgálatunk középpontjába, vagyis amikor azt mondjuk, hogy "ők kell megmondják vagy legalább hitelesítsék mindazt, amit gondolok". Nagyon veszélyes játék ez, mert gyökértelenítheti (elbizonytalaníthatja) a kisebbségben élőt, nem fogja tudni, mikor mi a helyes válasz, miközben a többségi közegnek éppen arra volna szüksége, hogy egyértelmű megnyilvánulást tapasztaljon a kisebbségiek részéről. Majd ezt követően válhat hitelessé mindkét fél. Végül is arról van szó, hogy a kisebbségben élő ember "dönti el" nagyrészt a többség reakcióját egyértelmű vagy ellentmondásokkal terhelt magatartásával. A kisebbségi magatartásminta feltételezi a többségi magatartásmintát, éppen ezért kiegészítő fogalompárosnak tekinthetők.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy a többség sem határozhatja meg önmagát a kisebbségtől függetlenül. Ha egyáltalán létezik valamilyen kisebbség, akkor a többség ehhez való viszonyában más. Fontos a viszony-jelleg, mert mindkét csoport másságának ez adja az aktualitását és a hitelességét. A többségi ember lélektanilag érezheti magát biztonságban, "mi többen vagyunk" alapon, de mindig érzékenyen rezonál a kisebbségi magatartásra. Azt is mondhatnánk, hogy nemcsak a kisebbségi létnek, hanem a többséginek is megvannak a maga tünetei. Ezek a tünetek hatnak egymásra, némely esetben kivetítődnek és a másiknál mutatkoznak, így képzelhető el, hogy a többség kisebbségre jellemző módon viselkedik.

A többségi csoportnak, népnek vagy közösségnek mindig törekednie kell arra, hogy pontosan meghatározza önmagát jól körvonalazható értékek, megbízható és ellenőrizhető információk alapján. Valójában ez a magatartás lenne a kiindulópont a kisebbségnek önmaga értelmezésére. Általában nem könnyű feladat nagyobb csoportot vagy akár nemzetet arra bírni, hogy etnikai vagy egyéb szempontból határozza meg önmagát. Bizonyos ki nem mondott egyetértésre, ki nem mondott értékek egyértelmű képviseletére van szükség ahhoz, hogy a többségi jelleg kialakuljon egy csoporton vagy nemzeten belül. Egy magától működő és felvállalt identitáshoz kell hogy elvezessen a többségi jelleg, egy arculathoz, amely minden körülményben ugyanaz. A többség mint többség identitást nyer, ha önmagához hűséges, ha tudja, milyen értékek jelzik másságát.

A többségi másság valamilyen megnyilvánulása teszi aktuálissá a kisebbségi lét beható értelmezését. A kisebbségi lét hiteles és jogosult, jól meghatározott koordináták szerint működő jelleget tükröz. Sajátos arculattal rendelkező társadalmi csoportosulásról van szó, amelynek identitásában a múlthoz kapcsolódó gyökerek mellett a jövő távlata is megtalálható.

Ha nemzeti kisebbségről van szó, a múlt kapcsán egyértelműen az anyanemzettel való bensőséges kapcsolatra kell gondolnunk, ha más jellegű kisebbségi csoportosulásról van szó, akkor azon sajátosság képviselete jelzi a gyökeret, amely valójában létrehozta a közösséget. A sajátosság általában értékként jelenik meg egy modern társadalomban, amennyiben az adott közösség "hasznos" eleme a rendszernek. Az érték valójában akkor mutatkozik meg, ha a kisebbségi közösség bebizonyítja építő, alkotó jellegét egy társadalmi rendszeren belül. A legújabb megközelítésben alapvető értéknek számít az ember méltósága, amely kiindulópontja minden kisebbségi törekvésnek. Egy kisebbség csak akkor határozhatja meg önmagát, ha tisztán látja gyökereit és kapcsolódási pontjait. A gyökerek mutatják létrejöttének alapvető tényezőit, származásának feltételeit, a kapcsolódási pontok pedig jelzik egy másságként felfogott többséggel való reláció lehetőségeit. Amennyiben a gyökerek lazulnak, a kapcsolódási pontok újra meg újra átértékelődnek. Az állandó átértékelődés identitászavart idézhet elő, és így történik meg, hogy a kisebbségi létben élő egy idő után (szinte észrevétlenül) feladja státusát, beleolvad a többség kínálta lehetőségekbe. Egy többségi csoportnak a kisebbséggel szemben lélektanilag mindig elviselhetőbb a helyzete, mert nincs arra kényszerítve, hogy önmagáról mint hasznos elemről gondolkodjon, nincs meg benne az állandó teljesítmény és megfelelés feszültsége. Tulajdonképpen a kisebbségi léthelyzet állandó dilemmája ez: miként látnak, hogyan értékelnek engem, mennyire vagyok hasznos?

Ezek az önismereti kérdések főleg egy nemzeti kisebbség esetén fokozódnak fel, szinte kilátástalannak érezheti jövőjét az a kisebbség, amelynek munkáját, teljesítményét számba sem veszik, még csak kritikára sem méltatják. A kritika többségiek és kisebbségiek között építő elem az együttélésben. Az együttműködés, az együvé tartozás kifejező jele a kritika, mert a másik fél javulása, jobbá tétele fejeződik ki általa, amennyiben a tényleges együttélés szempontjairól beszélünk. A kritika ki nem mondott szabálya az, hogy a másik felet emberi méltóságában nem szabad megsérteni. Ennek nyomán minden egyéb megnyilvánulás a kisebbség irányába romboló hatású, tehát úgyszintén kilátástalanná alakíthatja jövőképét.

A többség részéről jövő negatív értékelés és általános passzivitás a legcélszerűbb eszköz egy kisebbség felszámolására, létjogosultságát és identitását kérdőjelezheti meg. A helyzet az, hogy egy modern társadalomban, ahol egymást kiegészítve élnek különféle kisebbségek, az alapelvek, a törvények nem engedik meg a túlzott negatív értékelést és a passzivitást. Egy jól működő jogállamban elsődleges alapelv az ember méltóságának szabadsága. Ez egy kiindulási pont bármilyen szabad kezdeményezés kialakítására, tulajdonképpen a piacgazdaság feltételei között szereplő tényezőkről van szó, mert bármilyen új piaci szereplő megjelenése egyfajta másságot s ily módon kisebbséget jelent. Jogi koordináták szabályozzák egy piaci szereplő megjelenését, de bárkinek lehetősége van arra, hogy önmagát vagy kisebb-nagyobb csoportját a társadalom építő elemeként megjelenítse.

Kisebbség, többség- Kárpát-medence-EU-csatlakozás

Mindent egybevetve arra a következtetésre jutunk, hogy nemzeti kisebbségi létünk vonatkozásában egyrészt nagyon távol állunk a modern társadalom feltételrendszerének kialakulásától, megvalósulásától, másrészt nem fogadható el teljes mértékben az arányi hasonlóság a piacgazdaság és a nemzeti kisebbség létének kiteljesedése tekintetében, mert jól fejlett piacgazdasággal rendelkező társadalmakban napjainkban is megoldatlan nemzeti kisebbségi problémákat tapasztalunk.

Elmondható, hogy mindenütt, így a Kárpát-medencében is alapvetően kommunikációs problémáról van szó, amelynek gyökerei mélyen az emberi jelenség belsejében találhatók. Ezt a kommunikációs gondot akadályozza az emberben lévő birtoklási vágy, amely egyike a legősibb túlélési technikáknak. A másság iránti türelem és az emberi jogokra való hivatkozás kulturált megközelítés, éppen ezért felszínesnek mondható, mert a különféle szerepek színjátékáról van szó. Egy demokratikus érzelmű politikusnak vagy elemzőnek hivatalból türelmesnek kell lennie, ha nem szeretne pereskedni emberi jogok megsértése ügyében. Ez a hivatalból felvett szerep tulajdonképpen elfojtja a probléma mélyebb rétegeit, és így az a benyomásunk, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik, miközben nincs idő a mélyebb vizsgálatra.

A mélyebb vizsgálatban önkéntelenül szembekerülünk a kommunikáció problémájával, vagyis azzal a képtelenséggel, hogy a másik másságát nem tudjuk teljes mértékben önmagunk képére és hasonlatosságára formálni. A nemzeti kisebbség másságát azért nehezebb elviselni, mert a többség, általában nyelvileg - a kommunikáció leggyakoribb formájaként - nem tudja azt követni. A mélyebb analízisben nyilvánvaló, hogy az intellektualizálással szemben az érzelmek harca a legfőbb jellemző vonás. Ha egy többségi ember nyelvileg képtelen alapvető kommunikációra egy kisebbségben élő anyanyelvén, akkor fokozódik a szorongása, mert el sem tudja képzelni az általa nem ismert nyelvi jelek mögötti jelentések és szimbólumok tárházát. Ez a szorongás általában negatív kimenetelű érzéssé fokozódik, állandósul és elutasítóvá válik. Alapkijelentésünk az, hogy minden, a kisebbségi nyelvet nem ismerő többségi emberben kimutatható ez a szorongás, amely legtöbb esetben - a kultúra és civilizáció hatására - elfojtott. Ez egy régi történet, szinte a bábeli nyelvzavart juttatja eszünkbe, ahol egyszer csak értetlenkedve álltak egymás mellett olyan emberek, akik azelőtt jól megértették egymást. A mélyrétegi vizsgálódásban fontos szempont az, hogy a többségiek szorongását még erőteljesebbé teszi a kisebbségiek kommunikációs készsége a többség nyelvén. Kettős feszültség húzódik meg ebben a szorongásban, egyrészt arról van szó, hogy íme, az én nyelvemet birtokolja, többé-kevésbé ismeri annak szimbolikáját, ezért azt is megtudhatja, mit gondolok, nem lehetnek rejtett elképzeléseim, én viszont mint többségi, még csak azt sem tudom, mit akar mondani, nemhogy valamennyire megérteném a szavak mögötti jelentéseket, árnyalatokat, szimbólumokat. Ez a kettős feszültség a maga szorongásos formájában oda juttatja az embert, hogy veszélyeztetve érezze magát. Ezen a szinten többről van szó, mint megaláztatásról, megszégyenítésről vagy az emberi jogok megsértéséről, itt már a jogosult létezés fenyegetettségéből származó végső létküzdelemről beszélhetünk. Ez a létküzdelem ösztönös és éppen ezért kiszámíthatatlan harc az önazonosság helyreállítása érdekében. Mivel ösztönös jellegű megnyilatkozás, ezért racionálisan nem ellenőrizhető a maga folyamatában, csupán utólagos reflexiókkal tudjuk megmintázni azt, ami történt és ahogyan történhetett.

Egy kommunikációs képtelenségből származó ösztönproblémát csak utólagos tanulságként foghatunk fel, reagálni partneri szinten erre nem lehet, mert a harcban álló felek nincsenek azonos koordináták között, az egyik többség, a másik kisebbség. A XX. század legnagyobb tanulságai ebben a vonatkozásban a zsidók, cigányok, lengyelek, örmények és egyéb, bármilyen körülményben levő kisebbségi közösségek megsemmisítésére létrejött kísérletek.

Az utólagos tanulságok csak a kulturált összefüggéseket szabályozzák, egyre finomítják a kisebbségekre vonatkozó jogi normákat, de mindez csupán a felszín, ami alatt mélyen el van fojtva a másságtól való kommunikációs félelem. A többségi félelem agresszivitása a kisebbség irányába arról győzi meg az utóbbit, hogy önmagába kell fordulnia, és sajátos nyelvi meg egyéb szimbólumkészleteit felhasználva kell kiépítenie magának egy világot. Védekező mechanizmusok sorát tanulja meg a kisebbségi ember szinte ösztönösen, amikor például a többségiek óhaját igyekszik teljesíteni minden pillanatban és amikor körülnéz vagy halkan kezdi el mondani identitására és meghatározó gyökereire vonatkozó történetét.

Nagy igazság, hogy nyelvében él a nemzet, főleg egy kisebbségi nemzet. Egyetlen lehetséges útnak bizonyult - mostanáig - az önmagunkba fordulás lelki-szellemi téren, különféle kulturális értékeink is általában anyanyelven születtek. Mégis azt kell mondanunk, hogy ha az író és költő kisebbségi nemzet tagja, mindig találhat magának témát, a kétségbeeséstől az önsajnálaton át az egyetemes igazságosság kereséséig. Az a kérdés, hogy csak ez az út járható, vagy talán egyéb ösvényeken is megindulhatunk? A válaszban ki kell jelentenünk, hogy vannak egyéb utak, amelyek a nyitottság, az önmagunk újra meg újra történő felvállalásában valósulhatnak meg.

A nyitottság azt jelenti, hogy önismereti utunkban végig kell járnunk a mélyebb rétegeket, amelyek legalább annyira ösztönösek és kiszámíthatatlanok, mint a többség esetében. A kisebbségi nemzet mélyebb rétegeiben a kommunikációs képtelenségből származó szorongásos agresszivitás éppen abból adódik, hogy tudatossá válik a gyakorlati elmozdulás kilátástalansága. Ha színekkel kellene szimbolizálnunk a két agresszív erőt, akkor azt kell mondanunk, hogy a többség egy ködös, szürkés kisebb-nagyobb falatnak látja a kisebbséget, a kisebbség pedig egy sötétedő kamrában érzi magát, amelynek zártsága jelenti a kilátástalanságot. Mindkettőben agresszív erő uralkodik. A többségi agresszivitás kifelé, a másikra irányul, a kisebbségi agresszivitás pedig befelé, önmaga felé. Melyik erősebb, melyik gyengébb a kettő közül? Mindkettő gyengül és egy idő után racionalizálódik, vagyis elfojtódik. Ez a mechanizmus azonban párhuzamos vonalakat idéz elő a két csoport vonatkozásában. Ha önmaga életét élné, akkor soha nem találkozna a kettő, de önmagától és a másiktól függetlenül nem létezhet egyik sem, összefogja őket egy közös háló. A nyitottság éppen erről szól, hogy vegyük tudomásul saját korlátainkat és keressük azt a közös nevezőt, amely átsegíthet bennünket a többséggel való kommunikáció nehézségein.

Utópisztikus ez a kép, amikor Romániában párhuzamos életet élnek románok és magyarok. Hacsak nincsenek kényszerítve, nem szívesen találkoznak egymással. Ez a párhuzamosság Marosvásárhelyen figyelhető meg a leginkább, Kolozsváron, Nagyváradon ennek már nincs jelentősége, a számadatokat figyelembe véve, az utóbbi két városban nagyjából bedarálták a magyarságot. Marosvásárhelyen vannak még olyan szórakozóhelyek, ahol inkább román fiatalokat látnak szívesen, illetve vannak olyanok, amelyek elsősorban magyar vállalkozások, ezért ott természetszerűleg a magyar vendégek érezhetik otthon magukat.

Két nagy veszély fenyegeti az ilyen jellegű fejtegetést: egyrészt, ha túlhangsúlyozzuk a magyar identitás szerepét, akkor a többségi román fél fog kellő vehemenciával elfordulni bármilyen kommunikációtól, mert többségi mivoltához képest alulreprezentáltnak fogja érezni magát, másrészt a lehető legnagyobb botrány lenne, ha a magyar kisebbség, létéből fakadó sajátosságát úgy jelenítené meg, hogy minden aljas és előre ki nem számítható kommunikáció szerves részévé válna, miközben elveszítené nyelvét és identitásának egyéb sajátos formáját. Ez valójában a bedarálás, amely történhet sajnos önkéntes alapon is. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi romániai magyar politikai elitnek még nem ismerjük az élhető jövőről szóló koncepcióját, ezért bármilyen ténykedése csupán erősíti a bedaráló kedvet a többségi oldalon, ezáltal önkéntelenül is, de hozzájárulnak az erdélyi magyarság fogyásához. Bármit mondanak, bármilyen kontextusban, kizárólag az elvándorlást segítik elő. Tizenkét év alatt nem sikerült kialakítani egy olyan önépítő hálót, amely az egyértelmű itthon maradást és gyarapodást segítené, legalább perspektivikusan és intézményesen. A másik legnagyobb mulasztása a romániai magyar politikai elitnek, hogy nem tájékoztatja az itthon élő közösséget az EU-s fejleményekről, a lehetséges csatlakozásról, az arra való felkészülésről. De feltehetjük a kérdést: kiket is érint ez valójában? A ma, 2002-ben élő 15-29 évesek generációit.

Tisztelt barátaim, bármennyire is diszkriminatívnak tűnik ez a kijelentés, de a legnagyobb teher a fentebb említett korosztályt éri majd. Fel vannak-e készülve a Kárpát-medencében élő népek erre? Mit is fog ez jelenteni a fiatalság érdekeit szem előtt tartva?

Történelmi jelentőségűnek gondolom Orbán Viktornak azt a felvetését, hogy a Kárpát-medencei magyarság jövőjét egyfajta lelki-szellemi és gazdasági egységben kell meghatároznunk. Ez lehet egyetlen élhető jövőképünk kiindulópontja. A kisebbségben élés társadalmi és egyéb hátrányait azáltal fordíthatjuk hasznosan pozitív energiává, hogy a hamarosan csatlakozó anyaországtól mindent megtanulunk, és ha tehetségünk engedi, szülőföldünkön, szakmai témák mentén, kommunikációs fölénybe kerülhetünk. Az EU-s információk számunkra Budapesten és nem Bukaresten keresztül kell hogy érkezzenek. Tizenkét évi politikai húzd meg, ereszd meg után bármilyen jövővel kapcsolatos kérdés kizárólag szakmai megközelítést igényel. Ezt valószínűleg az anyaországban is meg kell tanulják a politikusok. 

Kisebbség és többség között mindig is lesznek különbözőségek, illetve mindig is lesznek együttműködési törekvések. A legnagyobb közös téma a többséggel minden utódállamban az EU-csatlakozás.

A NATO- és EU-csatlakozás Romániában ilyen ügy, csupán nem került kellő hangsúllyal reflektorfénybe. Hogy miért nem? Mert a megoldatlan problémák elől való menekülés stratégiájaként mindig be lehetett vetni az erdélyi szeparatista törekvéseket, miközben mindenki jól tudja, hogy Románia EU-s csatlakozása kizárólag nyugati irányból valósulhat meg. Teljesen mindegy lesz 5-10 év múlva, hogy Románia milyen alkotmánnyal és politikai-közigazgatási formával válik EU-s tagországgá, mert minden bizonnyal azzá válik. És nem a gazdasági versenyképességéért és a demokratikus intézmények jó működéséért, hanem mert Európa demográfiai mutatói olyanok, hogy kénytelen talán Románián túl is megnyitni kapuit. Ugyanis 2000 és 2020 között a 65 és 90 év közötti korosztály az Európai Unió össznépességén belül 16 százalékról 21-re emelkedik, míg a 15-24 éves korosztály 13-ról 11 százalékra esik vissza (forrás: Az Európai Bizottság Fehér könyve, Bp., 2002). A legnagyobb kérdés: magyarok, románok stb., erdélyiek mennyire vannak erre felkészülve? Önmagában a nyitottság kérdéses, veszélyes és félelmetes, éppen a használható minták hiánya miatt. A jövő képének megalkotása - kisebbségi szemszögből - konszenzust feltételez az értelmiség és a politikai képviselők körében. Tulajdonképpen ebben rejlik az értelmiségiek felelőssége, hogy képesek-e együtt gondolkodni a jövő megalkotása érdekében. Ez az együtt gondolkodás önmagában szintén kérdéses, egyre távolabb történő halogatása azonban veszélyes és félelmetes. A keret adott: Európai Unió, a tartalmát pedig magunknak kell megalkotnunk.

Tartalmi vonatkozások egy lehetséges jövőkép terveihez

A nemzeti Ifjúságkutató Intézet 2002-ben jelentette meg gyorsjelentését a Kárpát-medencében élő magyar fiatalok életéről. Azt gondolom, hogy jövőképünk kiindulópontjaként használhatjuk ezt a rendkívül gazdag információs bázist. 15 és 29 év közötti fiatalokat kérdeztek meg, Felvidéken 1000, Kárpátalján 500, belső-Erdélyben 1200, Székelyföldön 750, Vajdaságban pedig 1000 fiatalt. Néhány általam fontosnak vélt adatot közölnék, amelyek nagyban segíthetik konkrét cselekvési stratégiánkat.

Informatika - azaz a számítógép használók aránya, régiónként százalékban: Felvidék 42%, Kárpátalja 32%, Belső-Erdély 53%, Székelyföld 32%, Vajdaság 50%.

Otthoni számítógéppel rendelkezők aránya: Felvidék 22%, Kárpátalja 8%, Belső-Erdély 28%, Székelyföld 15%, Vajdaság 33%.

Mobiltelefonnal való ellátottság aránya, százalékban, régiónként: Felvidék 68%, Kárpátalja 30%, Belső-Erdély 44%, Székelyföld 30%, Vajdaság 53%.

Értékek világa: vallásosság

A felmérés alapján az öt régióban intenzív, az intézményes keretekhez hol erősebb, hol lazább szállal kötődő vallásosság mutatható ki. 70-90 százalék között mozog azok száma, akik vallásosnak tartják magukat. A nem vallásos réteg pedig sehol sem éri el az egyötödös arányt. A maguk módján vallásosak aránya mindenütt meghaladja a teljes népesség felét, az egyházak tanítása szerinti vallásossági arány pedig 12-26 százalék közötti. Az Istenben való hit hasonló módon Felvidéken és Vajdaságban háromötöd arányban van, Székelyföldön, Kárpátalján és belső-Erdélyben pedig meghaladja a négyötödöt.

Arra a kérdésre, hogy mi az ifjúság legégetőbb, legsúlyosabb problémája, a következő hármas sorrendet állították fel:

Felvidék: munkanélküliség 38%, pénztelenség 13%, kábítószerek terjedése 9%.

Kárpátalja: munkanélküliség 26, kilátástalan jövő 19, pénztelenség 13.

Belső-Erdély: munkanélküliség 26, kilátástalan jövő 15, pénztelenség 13.

Székelyföld: munkanélküliség 34, pénztelenség 19, kilátástalan jövő 11.

Vajdaság: kilátástalan jövő 20, pénztelenség 17, munkanélküliség 14.

Ezen problémák lehetséges orvoslása az euroatlanti csatlakozás, mert mind az öt régióban az EU-integrációt támogatók aránya meghaladja a 85 százalékot. Többnyire 2010-re teszik a csatlakozás dátumát (forrás: Mozaik 2001, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest, 2002, 17-43.).

Bocsássák meg nekem, hogy diszkriminatív módon kizárólag a 15-29 évesek sorsával foglalkozom, de ez a korosztály lesz az, amelyik kitermeli az idős generáció megélhetését és nem mindegy, hogy ez milyen színvonalon történik majd.

Stratégiai irányvonalak

Tulajdonképpen arról van szó, hogy elsőként Budapesten kellene felállítani egy EU-s információs központot, amely kizárólag a határon túli magyarság jövőjével kapcsolatos összes kulturális-oktatási-gazdasági információ feldolgozását és továbbítását vállalja. Ezenkívül aktívan bekapcsol régiókat és szakembereket az adott országrész jövőjével kapcsolatban. A Kárpát-medencei EU-központ nevet is adhatnák az intézménynek.

Az anyaországgal összhangban egy átfogó oktatási projektet kellene kidolgozni, amely magába zárná az élethosszig tartó és az élet minden területére kiterjedő tanuláshoz való jogot. Ezzel kapcsolatban 2001 novemberében jelent meg egy európai kommüniké, amelynek címe Legyen valóság az élethosszig tartó tanulás Európában. (Az Európai Közösség Bizottsága indította útjára ezt egy memorandum formájában 2000 októberében.) Egy ilyenszerű, Kárpát-medencei viszonyainkra lebontott oktatási stratégiát kellene kialakítanunk, amelyben érvényre jut a hatékony tanácsadói rendszer, a személyre szóló tanácsadás módszere.

Ha ténylegesen meg akarjuk érteni, hogy melyek az új, alapvető készségek (az élethosszig tartó tanulást ilyen értelemben keretegyezményben kívánják megerősíteni), illetve hogyan lehet ezeket megtanítani és megtanulni, akkor szükség lesz a különféle oktatási intézmények és szervezetek közösen kiépített stratégiájára. A mobilitás fejlődése csak úgy érhető el, ha a végzettségeket és szakismereteket kölcsönösen elismerik Európában.

Egy ilyen átfogó oktatási projekt kizárólag autonóm módon jöhet létre, és ezért kellene végre hadba szállnia minden felelős politikai tényezőnek. Ebben az esetben a határon túli utódállamok nemzeti oktatáspolitikájára gondolok.

Stratégiai irányvonalnak gondolnám azt, hogy helyi szinteken, régiókban külön projekt készüljön az európai létformával való megismerkedésről és tájékozódásról. Miközben az EU fiataljai szeretnének dolgozni, de egyre nehezebb elhelyezkedni, tudják, hogy foglalkoztathatóságuk és ezáltal munkaerőpiaci esélyeik javulnak, ha jó oktatásban részesültek, ezzel szemben Székelyföldön 59 százalékban nem akarnak főiskolán, egyetemen továbbtanulni. Jó lenne, ha a székelyföldi fiatalok eme százalékos többsége is megtudná, hogy milyen szelek fújnak Európában.

Európai létformának számítanak már a különféle támogató, segítő és önsegítő rendszerek, amelyek különféle országokban jöttek létre és hatékonyan működnek.

Stratégiai szempontból fontosnak vélném a rasszizmus és a xenofóbia elleni közdelem hatékonyabb tudatosítását. Ez a korosztály még érzékeny ezekre a témákra, mert akár saját borén is bármikor megtapasztalhatja a kirekesztést és a megbélyegzést.

Különösen fontos a mobilitás kérdése. Túl kellene már lépnünk az agyelszívás-szindrómán, mert ezáltal csupán önmagunk energiáit csökkentjük. Erdélyből mindig is voltak, mindig is lesznek kivándorlók, a legnagyobb feladat az anyaországra hárul ebben a vonatkozásban, mert az EU-s csatlakozás kapcsán aláírt mobilitásról szóló egyezményhez hasonlóan, ki kell dolgoznia egy olyan Kárpát-medencei mobilitási tervet, amely az itt élő magyarság léthelyzetét célozza meg. Gazdasági érdeke is egyébként ezt kívánná, mert a Kárpát-medencében a maga 13 milliójával a magyar nép van többségben.

Zárszó

A kisebbségnek joga van önmagát meghatározni és felvirágoztatni. Tehát az értelmiség együtt gondolkodásának feltételei között az első pont, hogy a jövő vonatkozásában egyértelmű döntést kell hoznia. A többségi agresszivitástól függetlenül ki kell jelentenünk, hogy a magunk másságát mi magunk szeretnénk értelmezni, jobbá formálni, felvirágoztatni, nyilvánvaló többségi és anyaországi segítséggel. Először mi kell hogy tisztán lássuk távlati lehetőségeinket. Az anyaország elszívó hatását most már nem lehet demagógiával és szólampolitikával ellensúlyozni. Egy átfogó, gazdasági szempontból is mérhető fellendülésre van szükség, amelyben az anyaország szerepét mint legfőbb befektetőét hangsúlyozni kell.

Ezenkívül a jövő nemzedék nevelése mint befektetés lehet egyfajta megoldás, amely hosszú távon minőségileg biztosítaná kisebbségi létünket. A nevelés egyértelmű célját önmagunk másságának elfogadása és felvirágoztatása mellett a másik (jelen esetben a többség) másságának tiszteletben tartása képezi. Meg kellene szüntetni jó néhány fölösleges, de negatívan működő beidegződést. Meg kellene szüntetni jó néhány alaptalan félelmet, és végre ki kellene bújnunk sajátos, őrzött világunkból. El kell sajátítanunk az önrendelkezés különböző módszereit, éreznünk kellene, hogy saját sorsunkról mások nem dönthetnek nélkülünk. Vegyük már észre cselekvési lehetőségeinket, a jövőt tervezzük, mert az biztosabb, mint a múlt!

Összefoglalásként annyit mondhatunk, hogy kisebbségi létünk perspektíváiban fontos szerepe lenne egy komoly önvizsgálatnak, amelyben vélt és valós sérelmeinkkel szembenézhetünk. A mélyebb önvizsgálat eredményeként felvállalhatjuk önmagunk másságát, és nyitott szellemi kapacitással építhetnénk sajátos jövőnket, állandóan keresve a kapcsolódási pontokat a többségi nemzettel és az anyaországgal. Először is önmagunkat kell választanunk, önmagunkat kell jól, mérhető módon meghatároznunk, mert kívülről jövő hatásra nem újulhat meg identitásunk. A külső hatás csupán védekezésre késztet.

Borsos Szabolcs filozófus, tanár (Marosvásárhely, 1971). A Babes- Bolyai Tudományegyetemen végzett, 2001-ben doktorált. Közben elvégezte Budapesten a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiát. A vásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanít. Önálló kötetei: A létalkotó személy (Mentor, 1997), Vallástörténet középiskolás diákok számára (társszerző Pápai József, 2001).