Dezső István

Az ember, aki gyógyított, míg élt

Krisár Zoltán (1914-1990) sebész főorvos emlékére

1990. március 30-án felkerestem minden váradi sebész Zoli bácsiját az új megyei kórház főorvosi szobájában. Hallottam: nyugdíjba akar menni, és szerettem volna elbúcsúzni tőle, ugyanis a márciusi marosvásárhelyi események után én is elhatároztam: repatriálok Magyarországra. Addig, ha szóba hoztam neki az Erdélyből való menekülés gondolatát, mindig lebeszélt róla. Most szótlanul hallgatott és megkérdezte, van-e működési bizonyítványom? Mondom, ilyenről még nem hallottam, csak édesapámnak volt 1940-től, hogy folytathassa a kovácsmesterséget. "Na, akkor gyorsan elkészítem neked, kézzel írom, amit te szépen legépelsz s pár nap múlva visszahozod aláírásra. Mindenkinek adtam, így te is kapsz, mert e nélkül nem lehet elhelyezkedni Magyarországon" - mondta egykedvűen. Akkor még nem tudhattam, hogy ez később nagyon értékes bemutatkozó okmánynak bizonyul, megpályázott állásom sorsát az ő névjegye fogja eldönteni nem egy esetben. Jellegzetes szálkás betűivel két oldalnyit teleírt, majd két nap múlva a már legépelt működési bizonyítványt visszavittem aláírás végett. Akkor mondta: "Ez az utolsó hivatalos aláírásom, holnaptól megyek nyugdíjba. Tudod, belefáradtam a munkába. A 75 évet már betöltöttem, szeretnék egy kicsit pihenni". Láttam, sokat fogyott, sápadt, de főleg a dinamizmusa és mindenkori optimizmusa erősen megfogyatkozott. Néhányan a beavatottak közül tudták, hogy főnökünkkel nagy baj van, de előle eltitkolták. Az orvost is félre lehet vezetni, a saját szakmájában is, őt is félrevezették, hiszen mindenki annyira szerette, hogy az őt körülvevő orvosok közül senki sem vállalta, hogy megmondja az igazat.

1990. szeptember 29-én kísértük utolsó utjára Nagyváradon, a Rulikowski temetőben, ahol várta őt előre elkészített nyughelye. A síremléken az ágait lehajtó szomorúfűz szimbolizálta kálvinista hitvallását. A Zoli bácsi neve alatt a hűséges hitves, Irénke asszony neve is a márványba volt vésve. Csak a református lelkipásztor búcsúztatta magyar nyelven. A 90-ik zsoltár - Tebenned bíztunk eleitől fogva - is erőtlenre sikeredett. A kórház részéről az egykori erdész fia, Zoli bácsi egyik első tanítványa, Dumitru Albu sebész főorvos méltatta rendkívüli munkásságát. Legközelebbi tanítványai már szétszóródtak a nagyvilágban. Ahogy ballagtunk szomorúan hazafelé, mindannyian tudtuk: végleg lezárult egy nagy, hősies időszak a váradi sebészet történetében, a Krisár-korszak.

Másnap, szeptember 30-án átléptem Borsnál az államhatárt. Mai ésszel is megvallhatom: ebben a lépésben több volt a bánat, mint az öröm. Tudomásul kellett vennem, hogy mindörökre elvesztettem mesteremet, jóakarómat, akinek mindig meghallgattam a tanácsát, nemcsak szakmai téren, hanem a magánéletemben is, akit apámként tiszteltem attól a naptól, amikor 1958-ban megismertem. Ugyanakkor elvesztettem szülőföldemet is, mert éreztem, visszaút már nem lesz.

Csak isteni csodának és rendkívüli tehetségének köszönhető, hogy egy magyar sebész főorvos közel negyven éven át vezesse a nagyváradi sebészeti osztályt. Sokan nem hisznek a csodákban, ezért más magyarázattal is szolgálhatok. E kivételes karrier determinált volt genetikailag is. Az idősebb generáció talán még emlékszik Zoli bácsi testvérére, Krisár Aladár szülész-nőgyógyászra, aki csodálatos kézügyességgel rendelkezett. Művészi szinten faragott, hímzett és gyönyörű makramékat készített kedvtelésből. Ugyancsak ilyen ügyes kezű laboráns volt Adél nevű testvére is. Tudott dolog, hogy a sebészet műveléséhez elengedhetetlen a kézügyesség is, mert a sebészet végeredményben a vágások és azok elvarrásának a sorozatából áll, megfelelő tudással és tapasztalattal megalapozottan. Az operált beteg csak a bőrvarrat hegéből ítéli meg sebésze ügyes kezét, de ennél életbevágóbb a hasüregben elvégzett szakszerű munka. Zoli bácsinál ehhez társult a szorgalom, a munkabírás, az örök újítási szándék.

A háború utáni évek nem voltak kedvezőek egy magyar orvos számára. Magyarságát soha nem tagadta meg, pedig ez irányba is kapott finom nyomást, hogy legalább egy betűt változtasson meg a nevében, de erre nem volt hajlandó. Temploma a kórház volt, szentélye a műtő. Az ünnepnapokat is a kórházban töltötte. Hívás nélkül is mindig ott volt pontosan, ilyenkor még komótosabban tudott vizitelni. Egy ilyen nyugodt vasárnapi vizit után megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy mind a száz betegét ismeri? "Jó, hogy kérdezed, próbáljuk ki, valóban ismerek-e minden beteget a sebészeten?! Nosza, hozd a kórlapokat" - válaszolta. Ő az íróasztalánál, én a sarokban a kis asztalnál, a kórlapokkal, és kezdődött a próba. "Kezdjük Săvulescunál az 1-es kórteremmel! Jobbról balra 1-es ágy" - mondom én. "Gyomorfekéllyel operálták négy napja." "Kettes ágy" - folytatom. "Lágyéksérvvel operálták a tegnap" - válaszol Zoli bácsi, és így folytattuk végig... Meggyőződtem, hogy a több mint száz beteget ismeri egytől-egyig, persze a neveket csak imitt-amott, de a saját kórtermeiben a betegek nevét is tudta. "Hogyan lehetséges ez" - kérdeztem. "Hát úgy, hogy mindennap kétszer vizitelek" - válaszolta. "Nincs ebben semmi különös!" - fumigálta saját magát, pontot téve a próba végére. Vasárnap lévén megjegyezte: "Gyógyítani ünnepnap is szabad, hiszen Krisztus urunk is gyógyított szombaton!"

Ha már a vallást és a templomot emlegetem, eszembe jut egy Zoli bácsira jellemző eset. A nagyvárad-újvárosi református egyházközség presbitériuma elhatározta, hogy a Teleki utcai templom háborús sérüléseit kijavíttatja, a tetőszerkezetet is rendbe téteti, ezért gyűjtést rendeztek a református hívek között. A munkát elkezdték, de abba kellett hagyni, mert a kellő összeg sehogyan sem akart összegyűlni. Két presbiter felkereste és kérték, segítsen, ha tud, mert nem tudják befejezni a megkezdett munkát. Zoli bácsi válasza egy kérdés volt: "Mennyi pénz hiányzik a renoválás befejezéséhez?" A presbiter mondta a nagy összeget. Erre Zoli bácsi kinyitja szekrényét, előveszi a hiányzó összeget és átadja az egyházfiknak, akik a meglepetéstől azt sem tudták, hogyan köszönjék meg a nem várt nagy adományt. (A történet elmesélésekor lemondóan tette hozzá: a gesztust a későbbiek folyamán soha, senki meg nem köszönte, meg sem említették. Ma már bizonyára csak a még élő, nagyon idős egyháziak emlékezhetnek, hogy a Teleki utcai református templomot a háborús sérüléseiből Krisár doktor adományából hozták rendbe.)

Ki is volt ez a zseniális váradi sebész? Egy kicsiny Várad környéki, románok lakta faluban, a Réz hegység nyúlványai alatt fekvő Kabaláspatakán született 1914. december 21-én egy hétgyermekes, földműves, református családban ötödik gyermekként. Az I. világháború már születése évében megkezdődött. Kabaláspatakán a termőföld gyenge volt, így a kis termésért is keményen kellett dolgozni. A szerény termést sem lehetett könnyen értékesíteni a váradi piacon a gazdasági recesszió miatt. Nem gondolhatta, hogy egész élete egy állandó külső és egy láthatatlan belső háború közepette fog eltelni. Mindkettőből bőven kijutott Zoli bácsinak, de talán a kisebbségi sors volt a nehezebb a két világháború között, majd a második világháború után. Megmaradt mindvégig szülőföldjén, Biharországban, amely a legnagyobb megyéje volt az egykori Magyarországnak, s két országnak is jutott belőle Trianon után. Többször is lett volna alkalma elhagyni a szülőföldjét: a háború után, aztán 1956-ban, ami éppen Pesten találta. Később egy külföldi kongresszusról is továbbállhatott volna, de haláláig hűséges volt a Pece-parti Párizshoz.

Az egykori Nagyvásártér (ma December 1. tér) volt a hely, ahol minden évben az állami ünnepek alkalmából végig kellett hallgatni a szónoklatokat. Kellett volna, de senki sem hallgatta, ebben tökéletes volt a román-magyar egyetértés. Ilyenkor kis csoportok alakultak egy-egy tekintélyesebb személyiség körül, őket hallgattuk mi fiatalok, mert a kórházban ilyen dumapartikra ritkán volt lehetőség. Kórházi szabadidőnk úgyszólván egyáltalán nem volt, mert naponta a sürgősségen kívül 25-35 műtét is elvégeztünk. Nyáron rendszerint reggel 6 órakor kezdtük a műtéteket, mert a déli órákban már olyan hőség volt a nagyműtőben, hogy 12 óra után lehetetlenné vált minden műtéti tevékenység. Ennek oka elsősorban a műtő szerencsétlen, déli elhelyezése volt. Reggel 8 órára, az ügyeletátadás idejére két-három protekciós beteg már túl is volt az operáción.

Pontosan reggel 8 órakor már a főorvosi szobában gyülekeztünk, várva az ügyelet átadására, ami 10-20 percnél nem tartott tovább, hacsak az igazgató nem állt elő újabb rendelkezés bejelentésével. Ezután indult a gyors reggeli vizit, hogy utána mihamarabb folytathassuk a műtéteket. A déli órákban a strandra vagy a Körös partjára küldte a fiatalokat a Nagyfőnök, gyakran Orbán Lajos főorvos is velünk tartott, mint híres vízimádó. Délután pontosan 6 órakor kezdődött a nagyvizit, ottani szóhasználattal a kontravizit, de az alorvosoknak illett hamarabb bemenni a kórházba, hogy idejük legyen az új betegeket is megvizsgálni. A délutáni vizit rendszerint hoszszúra nyúlt, ekkor kellett összeállítani a másnapi műtéti programot és a műtéti teameket. A főorvosok szokásait, igényeit már ismerte, tudta, hogy melyik műtősnővel és alorvossal szeretnek operálni, sőt azt is, hogy melyik asztalnál akarnak dolgozni. Az első asztal mindig az igazgatóé volt, ha nagyritkán operálni akart, vagy Rosenberg Tibor főorvosé, aki Milánóban szerezte a diplomáját. Zoli bácsi a második asztalnál operált, akárcsak Orbán doktor és halála után az őt követő Mircea Butnaru főorvos. A két műtőasztal a nagyműtőben szorongott. A kisműtőt fenntartották a sürgősségnek, de ha sok volt a munka, akkor ebben a műtőben is végeztünk programozott operációkat.

Az 1960-as években kezdődött el a gépi altatás, mert addig csak éterrel, a csepegtetős módszerrel altattak, ami belengte nemcsak a műtőt, hanem az egész sebészeti osztályt. Sebészorvos feleségek rendszerint az előszobában tartották férjeik kórházi ruháit, hogy ne legyen az egész lakás éterszagú. Az étertől és a halotántól nem volt könnyű szabadulni, lerakodott az emberi májban és a zsírszövetben is, így a sebész leheletén állandóan érezni lehetett a "kórházszagot". Zoli bácsiról nem lehet külön megemlékezni altatóorvosa, Sandi Dobjanschi nélkül, aki sebészből lett aneszteziológus és akivel a lehető legnagyobb barátságban, együtt dolgoztak közel négy évtizeden át. Itt illik megemlítenem Regina apácát is, aki Sandi hűséges, megbízható segítője volt nemcsak az altatásnál, hanem a sok műtét közbeni transzfúzió, valamint az infúziók kivitelezésében és felügyeletében, ami az állandó műtőben való jelenlétet követelte meg, évtizedeken át, ami súlyos egészségkárosodást okozott szegénynek. Sandi biztosította a nyugodt és biztonságos műtéti lehetőséget. Az operáló a Sandi szavára várt: "Kezdhetitek!" -, ez volt az indulás jelszava. Sandi román volt ugyan, de anyanyelvi szinten bírta a magyart. A közelmúltban ő is követte a csillagösvényen drága barátját, Zoli bácsit. (Akkoriban még mindenki Nagyfőnöknek hívta, hiszen fiatal volt, sértő lett volna Zoli bácsinak hívni a középkorú, délceg, pirospozsgás arcú, jó megjelenésű, s már akkor igen jó hírű sebész főorvost.)

Az operálandó betegeket a nagyhírű építészdinasztiából származó Rimanóczy Kálmán küldte a járóbeteg-rendelőintézetből, aki mint színműíró is jeleskedett, valamint Gavril Făşie (Gábris), akit tanítónő édesanyja hibátlan kiejtéssel megtanított magyar anyanyelvére. Élt még és besegített a nyári szabadságok idején Octavian Ganea doktor is. A legtöbb beteget a négy belgyógyászati osztályról, az osztályvezető főorvosok: Ştefan Popp, a koncentrációs tábort megjárt Deutsch Elemér, Popper Endre és a még ma is élő, akkor igen ambiciózus, balázsfalvi származású, volt kolozsvári tanársegéd, Aurel Rozor irányította hozzánk műtétre.

A nagyvásártéri szónoklatok alatt Zoli bácsi többször elmesélte, hogy serdülőkorában mindig elkísérte az édesapját e térre, főleg gabonát árulni az akkor még kövezetlen piacon. Ha esett az eső, sártengerben álltak a portékával megrakott szekerek, ha sütött a nap, akkor a porba terítették az árut és késő délutánig várták a vevőket szomjúságtól tikkadtan, mert a közelben nem volt közkút, ahol az árusok tiszta csapvizet ihattak volna. Emlékszem, 1962. május 1-én egy ilyen hosszú pártszónoklat alatt panaszolta el nekem Orbán Lajos sebész főorvos - aki az én első mesterem volt -, hogy álmatlan, nyugtalan és ezért állandó fáradsággal küszködik a műtétek alatt, mert a szekuritáté állandóan behívja, zaklatja, különböző nyilatkozatok megírására kényszeríti. Az őszinte beszélgetést nem tudtuk befejezni, mert hozzánk csatlakozott egy párthű munkatársunk, majd tovább kellett vonulnunk. Én másnap szabadságra mentem. Azt ígérte, ha visszajövök, majd folytatja a megkezdett beszélgetést. Tíz nap múlva, amikor visszatértem szabadságról, megdöbbenten értesültem, hogy öngyilkos lett, leugrott az emeleti 23-as kórterem teraszáról az udvari cementjárdára. Ma is fájó szívvel gondolok rá, és nagyon sajnálom, hogy soha sem fogom megtudni, mit is akart nekem elmondani, mielőtt kiválasztotta volna a politikai zaklatások elől való menekvés eme útját...

A megüresedett állást rövidesen elfoglalta egy regáti kollega, aki szakmailag kitűnő volt, de nehezen tudott beilleszkedni a már jól összeforrt és két nyelvet beszélő munkaközösségbe. Ebben az időben a budapesti Láng professzor szeretett volna előadást tartani a váradi sebészeknek. Az újonnan érkezett sebész megkérdezte Zoli bácsitól, milyen nyelven akarja tartani előadását Láng professzor? "Természetesen magyarul" - válaszolta röviden. "Hát ki ért ezen a hottentotta nyelven?" - jött a nem éppen jóindulatú replika. A vége az lett, hogy Zoli bácsi visszamondta a meghívást, mert nem akart ezzel feszültséget gerjeszteni az osztályon. Mindig a békességet szerette, még akkor is, ha ezért engedményeket kellett tennie. Mindig inkább ő engedett, ha ezzel békés kompromisszum születhetett. Előfordult, hogy a színházból vagy a moziból hívták a kórházba sürgősen. Számára ez volt a természetes! Más főorvost nemigen mertünk behívni, főleg éjszaka, csak ha minden kötél szakadt. Zoli bácsi titka elsősorban a pótolhatatlansága volt, mert ezt az életformát senki sem vállalta, hogy állandó készenléti állapotban legyen. Ezért volt leválthatatlan négy évtizeden át. Neve hamar ismerté vált szakmai körökben, nemcsak az országban, hanem azon kívül is. A nyári szabadságát - ha egyáltalán kivette - rendszerint egy országos hírű klinikán töltötte, hogy az új sebészeti technikákat megtanulja, s elsőnek vezesse be Nagyváradon.

1956. október 23-án Magyarországon tartózkodott, mert onnan szokta volt beszerezni baráti alapon elsősorban a szükséges varróanyagot, nevezetesen a finom 60-100-as lencérnát, katétereket és különböző szondákat is kapott régi bizalmas kollegáitól, pedig a magyarok is Svájcból importálták. A forradalom alatt a határokat lezárták, így már nem tudott visszatérni Nagyváradra. Nem akart disszidálni, de miután látta, hogy fegyveres forradalommá alakult a békés tüntetés, önként jelentkezett az egyik sebészeti klinikán és éjjel-nappal operálta a sebesülteket. Ebben már tapasztalatokat szerzett a világháborúban. Ahogy megnyitották az országhatárt, nyomban hazatért, de 56-os magyarországi tevékenységéről nem beszélt, csak bizalmas körben. Bizonyára sok titkot vitt magával, mert nem érte meg, hogy a forradalom eseményeiről szabadon beszélhessen.

Az 1929-31-es évek gazdasági válsága erősen megviselte a kabaláspataki Krisár családot is. A sok gyermek taníttatása sok pénzbe került. Hiába volt a megtermelt gabona, ha nem lehetett kifizetődő áron értékesíteni. Az I. világháború alig ért véget és már a második előszobájában járunk, sokasodtak a gazdasági megszorítások, a nemzetiségekre nehéz idők jártak Romániában. A nagyváradi Emanuil Gojdu Líceumban érettségizik 1933-ban. Nagyvárad békés, viszonylag gazdag város, ahol főleg magyarok, zsidók és aránylag kevés román lakott. Kolozsváron a Ferdinánd Király Tudományegyetemen kezdi orvosi tanulmányait románul, ahol már a diákok között is megindul a pártosodás, a magyarok és a zsidók megkülönböztetése. 1940-ben már magyarul fejezi be tanulmányait a magyar királyi Ferenc József Tudományegyetemen, így magyar diplomát kap. Ennek megszerzése után mindenki helyezkedik, akinek pénze van, magánrendelőre is gondol, de az ő esetében ez lehetőségként sem merül fel. Rövid ideig Marosvásárhelyen a Czakó-féle magánszanatóriumban alorvos. Számomra ez azért jelentős, mert Czakó sebész főorvos engem is tanított sebészetre a marosvásárhelyi 1-es rendelőintézetben 1954-ben, és elmesélte, hogy a világon ő végezte az első szívműtétet. Történt ugyanis, hogy egy fiatal lány abbahagyta a varrást a tornácon és a tűt beszúrta a tornác oszlopába, amikor hirtelen az udvarlója átölelte, így került a tű a fokával a mellkasfalba és a szívburokba, ami jól látszott a röntgenen. Ezt a tűt Czakó doktor szerencsésen kivette. Hát ezt nevezte ő az első szívműtétnek. Abban a korban a sebészek még nem mertek a szívhez nyúlni...

Sebész alorvosi éveimben egyedül éltem egy kicsiny komfort nélküli szoba-konyhában, ahol vendégeket sem fogadhattam, ha nem akartam kényelmetlen helyzetbe kerülni. Zoli bácsi a Fő utcán lakott, közel a kórházhoz. Ha valaki megkérdezte, hol lakik, azt a választ kapta, hogy a közvécé háta mögött. Szerény lakás volt, tele magyar, német, román, angol és francia nyelvű, főleg szakkönyvekkel. Később önerőből hozzáépített egy kis konyhát is. Egy bejárónője volt, aki takarított és megfőzte az ebédet, de ha Zoli bácsi nem érkezett haza déli egy órára, akkor a bejárónő már nem várt tovább és hazament. Így volt az egyezség. Ha este komplikáltabb eset adódott, amit a fiatal ügyeletes orvos nem tudott megoldani, akkor Zoli bácsi beszállt a műtéti teambe. Gyakran kellett a harmadik kéz is, ilyenkor én voltam jelen, mert a többi fiatal, velem egyidős kollegának már családja volt. Ilyenkor szokta mondani: "Gyere, Pista, mosakodj be te is, mert téged nem vár senki sem otthon!" Mi tagadás, szívesen mentem, ilyenkor még többet lehetett tanulni, mint délelőtt a kiírt műtétek alatt. Ha a műtét elhúzódott, akkor rendszerint meghívott a lakására, vacsorára. Megesett, hogy az érintetlen ebédet ettük. Az egyik alkalommal szó esett a sikeres sebészről is. Zoli bácsi azt vallotta, hogy a siker hármas összetételű: 30% tudás, 30% szorgalom és 30% önadminisztráció (mai szóhasználattal: önmenedzselés).

Az 1960-as évek elején a kórházakban sok apáca dolgozott, nálunk is, főleg a műtőben a transzfúziónál és az intenzív terápiás osztályon, akik titokban elmentek a reggel 6 órás misére. Megbízhatók és képzettek voltak. De ott volt már az új generáció, a frissen végzett Mózes-iskolások (így neveztük a Mózes Károly igazgató-főorvos által vezetett egészségügyi technikum végzettjeit), akiknek már az orvos-asszisztensi megszólítás járt. Mózes doktor nagyon komolyan vette a megbízatást, és szigorú rendet tartott az iskolában. A tanári kart is a legjobb orvosok közül választotta ki. Ekkor még két nyelven tanítottak. A technikumban végzettek nagy része először az orvosi egyetemre próbált bejutni, és csak a sikertelen felvételi után jelentkezett a Mózes-iskolába. Talán ezzel magyarázható elhivatottságuk a gyógyítás és erős empátiájuk a szenvedők iránt. Nemcsak okosak, fiatalok, szorgalmasok, de szépek is voltak. Ez a magyarázata, hogy sok fiatal orvos közülük választotta ki élete párját. Az idő távlatából nyugodtan elmondható, hogy ezek a házasságok sikeresek voltak, sikeresebbek, mint az orvos házaspároké. Nem véletlen, hogy az osztályunkon dolgozó szép Ildikót egyszerre szerettük meg B. Pista kollegámmal. Lett is ebből nézeteltérés közöttünk, ami a Zoli bácsi tudomására jutott. Egy esti kocsikázás alatt a Király-hágó felé megkért, béküljek ki rivális kollegámmal, egyikünké sem lesz a kacér Ildikó, mert rövidesen repatriál az édesapjához, de ezt érthető okokból egyelőre titokban tartja.

Még a kezdő sebészek közé tartoztam, amikor egy kolleganő megkért, hogy az édesanyját operáljam meg. Mondtam, csak a főorvos úr engedélyével tehetem. Zoli bácsi beleegyezett, hogy én operáljam a beteget, ő fog nekem segíteni, de előbb alaposan ki kell vizsgálni. Eljött a műtét napja. Minden rendben és sikeresen folyt. Még dicséretet is kaptam tőle. A műtétet követő harmadik napon, mikor a beteg az ágya melletti kagylóhoz ment mosakodni, hirtelen rosszul lett, összeesett, eszméletét vesztette. Bekerült az intenzív osztályra, ott volt Dobjanschi doktor, az aneszteziológus, aki gyorsan intubálta. Két órán át folytattuk az élesztést, sajnos mindhiába, mert a beteget elvesztettük. Ott állt a kolleganő és a vőlegénye megdermedve. Reszketve részvétemet nyilvánítottam a hozzátartozóknak, és szerettem volna eltűnni a föld színéről, hogy többet ne is halljak a sebészetről. Azt hittem, mindenki csak engem figyel, ezért a hátsó portán távoztam. Teljesen letörve sétáltam előre és hátra a három méter hosszú kis szobámban, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek, mert ilyen helyzetben nem voltam soha. Végleg búcsút akartam mondani a sebészetnek, mert arra a konklúzióra jutottam, hogy ez nem nekem való pálya. Erős szívfájdalom is gyötört. Egyszer megcsörren a telefon: "Mit csinálsz most, Pista?" - kérdezi Zoli bácsi. "Semmit!" "Akkor most azonnal gyere hozzám! Megértetted?" "Igenis, főorvos úr!" - válaszoltam. Különben közel laktunk egymáshoz. "Na, ülj le és idd meg ezt a féldeci konyakot, és nyugodj meg! Most estél át a tűzkeresztségen. Nem vagy hibás, semmit nem vétettél, minden műtéti lépésedet figyelemmel kísértem. Sajnos a katasztrófa akkor következik be, amikor a lehetősége sem merül föl bennünk, de ilyen a mi szakmánk, ezen mindenki előbb-utóbb átesik. Minden sebésznek, minden orvosnak megvannak a maga keresztjei a Rulikowski temetőben, persze erről nem illik beszélni. Különben majd a boncolásnál kiderül." Ki is derült: embólia végzett a beteggel.

Mindig rövid ujjú fehér orvosi kabátban járt, sapka nélkül, ha nem volt műtőben, mert azt valamiért nem szerette. A kabát alatt egy vékony atlétát viselt, amit a műtőben sem vetett le. Ezzel a kórházi viselettel Csete Emil Marosvásárhelyről Nagyváradra került sebész főorvost, egykori főnökét utánozta, akinek a portréja a főorvosi szoba ajtajával szemben függött. Ezt a kórházi viseletet aztán mindenki átvette. Kivétel a vasárnapi vizit volt, amikor az ünnepi nadrágját és cipőjét nem váltotta kórházira.

Egy példával tudok szolgálni, hogy néha a műtéti technikák terén az értünk felelősséget vállaló kolozsvári sebészeti klinikánál is előbb jártunk. Amíg Nana professzor a fekélybetegséget a Reichel-Pólya szerinti technikával operálta, és ennek helyessége mellett hatalmi szóval is kardoskodott, addig Nagyváradon már az alorvosok is biztos kézzel végezték a Péan-Billroth I. típusú gyomorcsonkolást, ami aztán általánossá vált mindenütt. Az 1960-as években mindennapos volt a gyomorcsonkolás, nem lévén ennél megbízhatóbb gyógyítási módja a fekélynek. Ahol ezt a műtétet nem tudták biztonságosan elvégezni, az a sebészeti osztály alacsonyabb rangú beosztásba sorolódott. Akkor senki sem gondolt arra, hogy a fekélybetegséget a helicobacter pylori okozza, és antibiotikummal kezelhető.

1963-ban Zoli bácsi vásárolt egy használt Rover márkájú személygépkocsit, amit ügyes váradi mechanikusok szépen rendbe hoztak. Ha az idő jó volt, esti vizit után gyakran magával vitt a Király-hágóig, ahol rendszerint vacsoráztunk is, közben elmondta mindazt, amit a kórházban nem volt ildomos. Néhányszor Székelyhidat is megjártuk. Kísérőre azért is volt szükség, mert megállás után nem indult be mindig az autó, és ilyenkor elő kellett venni a kurblit.

1963 körül a teljhatalmú megyei főorvos, Ionica Popa bejelentette, hogy hamarosan érkezik az egészségügyi miniszter, Voinea Marinescu. (Bolgár származású volt, mint üldözött kommunista került Romániába, és románosította a nevét. Ügyes sebész főorvos, majd professzor lett a híres bukaresti Fundeni-kórházban. Kanadában egy ideig szívsebészetet tanult, személyesen ismerte Zoli bácsit.) A nagyhangú és nagyhatalmú kórházigazgató, H. I. Săvulescu doktor és a megyei tiszti főorvos kiadta a parancsot, rend és tisztaság legyen mindenütt, mert ha nem, akkor nagy baj lesz. A vizitáció napjára műtétet nem terveztek, mert nem tudtuk, melyik órában érkezik. Egy nap alatt megteltek a folyósok cserepes, nyíló virágokkal, amit piros krepp papírba csomagoltak a nővérkék. Az állami áruházból elhozták kölcsönbe a legnagyobb és a legszebb perzsaszőnyeget, amit a főbejárati lépcsősorra helyeztek. Futótűzként híre terjedt, hogy a miniszter azt szereti, ha mindenkinek a fején fehér sapka van. Egy pillanatra zűrzavar támadt, mert nem akadt annyi sapka, ahány sebész volt. Abban az időben húsz sebész lehetett a 100 ágyra. A megyei tiszti főorvos megígérte, indulás előtt beszól telefonon, hogy ne ácsorogjunk hiába a folyosón. Már délre járt az idő, de semmi hírt nem kaptunk, már-már gyanússá kezdett válni a látogatás ténye is, mert hasonló híreszteléseket máskor is kiszivárogtattak, így ösztönözve a személyzetet a szigorúbb rendtartásra az amúgy elég liberális szellemű kórházban.

Egyszer csak beszalad egy minisztériumi tisztviselő és megdöbbenve látja, mennyire kicicomáztuk a sebészetet. Minden díszítést gyorsan szedjünk le, mert a miniszter elvtárs az ilyet nem szereti! Percek alatt minden virág és cicoma eltűnt a folyosókról, de a szőnyeggel nem volt olyan könnyű elbánni, az maradt a helyén. Ahogy a főbejárat felett a folyosón türelmetlenül várakozunk, egyszer híre fut, hogy a miniszter elvtárs nem ott, hanem a teherportán jött be a kocsijával, és máris megkezdte a vizitet az 1-es kórteremben, a folyosó másik végében. Nosza gyorsan odasereglettünk mindannyian. Semmilyen beszéd nem hangzott el, mert a miniszter nagyon sietett és szótlanul, megjegyzés nélkül haladt kórteremről kórteremre. Csupán a 10-es kórteremben állt meg, ahol 3-4 nyelőcső-plasztikával operált beteg feküdt. Tudta a miniszter, hogy Zoli bácsi a nyelőcsőszűkületben szenvedő betegeket egyéni eljárással operálja. Ezek a szerencsétlenek véletlenül vagy öngyilkossági szándékkal marólúgot ittak, ennek a következménye volt a nyelőcsőszűkület, egyesek a vizet sem tudták lenyelni. Műtét nélkül éhhalálra voltak ítélve. Nagyon nagy beavatkozás volt a nyelőcsőplasztika, mert az elzáródott nyelőcső bent hagyásával egy új nyelőcsövet kellett képezni a haránt-vastagbélből, és ezt a szegycsont alá felhúzni. Nemhiába épp itt állt meg egy pár szóra a miniszter. Dicséret nem hangzott el, csupán azt kérdezte, nálunk milyen kiszerelésben kerül kereskedelmi forgalomba a marószóda (nátronlúg). Mondja főnökünk, hogy a szokásos egy literes, zöldes színű üvegben árulják. Hát ezen kell sürgősen változtatni - jegyezte meg Marinescu. Többet semmit sem szólt, mert tisztában volt azzal, milyen heroikus műtét a nyelőcső-plasztika.

Még egy év sem telt el, és Nagyváradon a megyei kórház sebészeti osztályán elvégeztük az első comissurotómiát mitrális billentyű-szűkület miatt. Emlékszem a beteg nevére is: Ioan Ciordaşnak hívták és a vasútnál volt váltókezelő. Én is részt vettem ebben a műtétben, harmadik kézként, de Zoli bácsi megengedte, hogy egy pillanatra én is bedugjam az ujjamat a bal pitvaron keresztül a mitrális billentyű nyílásába. Tíz ilyen műtét készült Nagyváradon a megyei kórház sebészeti osztályán. Később csak a bukaresti Fundeni-kórházban végezték.

A nagyváradi állami egyetem jórészt Teodor Maghiar rektor nevéhez fűződik. Az orvosi fakultás működése jól és korszerűen felszerelt, az orvostudomány mai szintjén működő kórházak nélkül elképzelhetetlen. Minden orvosi egyetem jó hírét és rangját annak a sebészeti klinikája határozza meg elsősorban, azért, mert a sebészi munka azonnali eredményeket tud felmutatni. Azt hiszem, nem vagyok részrehajló, ha azt mondom, hogy a sebészeti klinika megalapozója Krisár Zoltán és tanítványai voltak. Ha élne, boldogan nézné egykori tanítványait, akik nem külföldön, hanem otthon, Nagyváradon lehettek professzorok, adjunktusok, tanársegédek. Gondolom, a sebészeti klinika méltó módon őrzi minden váradi sebész mesterének emlékét.

Zoli bácsi halála után a Nagyváradon megjelenő Bihari Naplóban egy újságíró szóvá tette, hogy Krisár doktorról is nevezzenek el egy utcát, mert nagyon sok ember életét megmentette és egész életét a betegeknek szentelte. Tudomásom szerint eddig még nincs Dr. Krisár Zoltán utca. Ugyanakkor megelégedéssel vettem tudomásul, hogy Zoli bácsit post mortem Nagyvárad díszpolgárává választották. Mégis, talán jobban megmaradna a köztudatban, ha egy utcát neveznének el róla, esetleg éppen a Bicazului utcát, ahol élete végéig lakott feleségével, Irénke asszonnyal és fiával, Attilával.

Dezső István sebészfőorvos (Vajdakamarás, 1932). A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen diplomázott, 1990-től Magyarországon él.