50 + 2 Patakiul

A közelmúlt mindenki által várt irodalmi eseményévé lett Pataki István harmadik önálló kötetének megjelenése (szökés a táborból). Az előző kettő szerves folytatásaként látjuk e kötetet olyan betonelemnek, mely a költő világképét építi. Ezt igazolja az előző két kötet címadó verseinek (passus; a plakát elmozdulása) beemelése a harmadikba, kihangsúlyozva ezzel, hogy az igazi, tőről metszett költészet, a valódi líra idő- és korfüggetlen. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a fenti két vers alapvetően az elkötelezett lírához tartozik, a tudatosan vállalt nemzeti kisebbségi léthez, vagyis a nyelvileg-földrajzilag-társadalmilag determinált helyzetünkhöz. Az említett két költeményen túl a most megjelent többire is találó Bodor Béla megjegyzése: "A tragikum és az irónia Patakinál mindig együtt mutatkozik… a tudás és a kiábrándultság hűvös felülnézete helyett szenvedélyes és érzelmes öngúny hatja át." És itt álljunk meg egy szóra, a tragikum eleve adott, ha azt úgy fogjuk fel, és ilyenkor az emberfia kettőt tehet: komolyan veszi, és akkor elkerülhetetlenül belegabalyodik, kitör rajta mindenféle fóbia olyannyira, hogy a végén nemhogy maga köré, de tükörbe sem mer nézni. A másik lehetőség a távolságtartás és az ebből fakadó bölcsesség: apró kicsi komédia zajlik körülöttünk, minek ebből tragédiát fabrikálni?

Ebben pedig Pataki István immáron háromkötetes költő szinte felülmúlhatatlan. Iróniája csak azért nem hajlik cinizmusba, mert sorain féltés, egész sor féltés süt át: félti Előd és Lehel fiát, családját, szavaira figyelő tanítványait, költő- és bajtársait, nemzedékét, nemzetiségét, anyanyelv-simogatású nemzetét, korosztályát, egyszóval az embert. Humánum ez a javából, csak kissé másként, mint ahogy bármely szótárból kiolvashatjuk, vagy miként azt felcímkézett szájbarágósan tanították - és sajnos sok helyen ma is tanítják - az iskolában. Lásd az Előd első verse, de poesis ex catedra, vers, amelyben a költő nem búsong és nem dohog; koppány üzenete; de tetszés szerint ki-ki választhat magának.

Patakit amúgy sem lehet beskatulyázni. Annál jobban ismeri a kicsiny dobozok veszélyeit. Pózok, költői allűrök helyett alteregókat talál ki önmagának. Egyszerre kettőt, és arra is utal, hogy Stefan Backer (magyarul annyi, mint Pataki István) és Rayar Aruud (ezt a nevet magyarázni sem kell, hiszen kire nem "jár rá a rúd" manapság) barátok. Nem újdonság ez irodalmunkban, számos alkotó élt legbensőbb énjének kivetítésével, vagy egyszerűen "csak" belebújt egy kitalált személy bőrébe. Talán Weöres Sándor Psychéje a legismertebb.

Eddig a Pataki-kötet tartalmi sokszínűségét vettük számba, és nem szóltunk a "költői mesterséget" is felsőfokon művelő poétáról, akinek rejtett időmértékei - jobbára jambusok - át- meg átütnek a lazának tűnő sortördelésen. Ám ami szinte mindenütt kristálytisztán megjelenik, az a hangsúlyos verselés, az ősi hetes, nyolcas olyannyira sajátja, hogy a versek végén szinte elvárnók, folytatódjanak még.

A költő a való világ varázsainak mérnöke, oktatták annak idején József Attila címszó alatt valamikor a hatvanas/hetvenes évek magyaróráin. Nem gondoltam volna akkor, hogy egyszer az Ady-kör egyik meghatározó egyéniségére éppen én alkalmazom majd. Pedig most ezt teszem, ugyanis ezt a kötetet bárhol nyissa ki az olvasó, olyan nyelvi trouvaille-okat talál, hogy csak csettinthet (lásd a postumusok, temetőkert, biblikus című verseket, de szinte valamennyi kínál frappáns szószilánkokat).

Barátja és költőtársa, Gittai István a most megjelent kötet előszavában született csodaművelőnek mondja Patakit, akinek versei, akár a nemes nedű, bukéval varázsolják el az olvasót. A már említett Bodor egyik megállapítása pedig: "Ahogy Pataki verset ír, úgy szinte lehetetlen verset írni…" Nos, ezt a lehetetlent én is megpróbáltam, íme az eredmény: Nóta Biharországból (patakiasan) - kicsi leány/ göndörfürtű/ néked szóljon a nyirettyű/ pendüljön a sarkantyú is/ ez a nóta nem/ poézis/ csupán egy csöpp kemény Geszthús/ gesztikulál minden gesztus/ szegény/ szegény Tisza/ Pataki is Pista.

Tüzes Bálint

Tüzes Bálint költő, publicista, tanár (Nagyvárad, 1951). Kolozsvárott végzett filológia szakon. Magyar irodalmat és francia nyelvet tanít. Rendszeresen publikál hazai lapokban, tagja a nagyváradi Ady Endre Társaságnak.