Ünnepélyes zenei évadnyitó

A Nagyváradi Állami Filharmónia két részből álló évadnyitó koncertje, mely Beethoven halálának 175. évfordulójára emlékezett, több szempontból is értékelhető. 1956. szeptember 16-án mutatta be Váradon először a Kilencediket Erich Bergel volt nagyváradi karmester, majd 13 évre rá Acél Ervin vitte azt színre, s többször megismételte az évek során.

A műsor nem csak azzal tűnt ki, hogy a monumentális szimfóniát hallgattuk meg, s mellette Mozart A-dúr (K. 488) üde hangvételű versenyművét, hanem elsődlegesen a megvalósuló szándék, a művészi élmény létrehozása avatta értékessé. Dana Borşan zongoraművésznő játéka kifejezően mintázta meg a derűs, csak néha elkomoruló hangulatú koncert kecses, bájos dallamképleteit. A harminc éves Mozart szólt hozzánk a zongora hangján. Az előadó - virtuozitást is igénylően - a hangszer lehetőségeit aknázta ki pergő technikával, maradandó élményt teremtően. A harmatos szépségű, melankolikus hangulatot árasztó, megindítóan szép középtétel mellett derűt sugalló, vidámságot is ébresztő muzsika csendült fel hol napsugarasan, hol fintorogva, Papageno áriáját sejtetően, ki gúnyt űzött a varázsos hatalmakból. Ekként vált távlatosan tartalmassá a sajátos hangzás, a jóleső múltidézés élménye.

Egészen más világba röppentett Beethoven utolsó szimfóniája. Janus-arcú mű, mely összegez és a jövőbe pillant. Megszenvedett drámai küzdelem árán az örömben fogant embertestvériség nagy gondolatát hirdeti. Hosszú éveken át érlelte magában az alkotást a szerző: 1793-ban találunk már rá utalásokat, 1798-ban vázlat is készült, 1812-ben nyitányban akarja feldolgozni a témát, a Karfantáziában már meg is szólal az öröm dala, de még nem Schiller verse. A méreteiben is grandiózus, michelangelói alkotásban az ókor és a középkor, az antik világ és a kereszténység talál egymásra. A bevezető tétel szinte démonian merész disszonanciákkal, mágikus erőkkel, felfokozott indulattal, hol sejtelmes lebegéssel, hol a világűr hidegségét is érzékeltetően, majd hősi, "eroicai" elszántsággal pillant a mélybe. Örömtelen, konok küzdés ez, amely alig sejteti a kívánt megnyugvást. A sors távoli kopogása hangzik a bevezetőben, majd nagyfeszültségű kóda után keres menedéket a zeneköltő a fékezhetetlen scherzóban. Fugátó-módra belépő szólamok mintha a harcban kifáradt zeneszerző belső küzdelmére utalnának, aki a vad érzékiségben keres menedéket, a hús káprázatában. Az üstdob élesen pontozott, markáns hármas ütései, haláltáncra emlékeztető zűrzavaros látomások lidércfényeit vetítik ki, ahol a fényes D-dúr trió sem hoz feloldódást.

Nagy formátumú karakterdarab ez, a perpetuum mobile művészete, amely egyenletes negyed-mozgásokkal élesen körvonalazva fejezi ki a fáradhatatlan törekvést, az öröm elérésének vágyát. "Öröm nélküli világ ez", amely majd átnyúlik az Andante tételbe. A III. a hagyományos lassú tétel lenne, álomszerű látomás. Vonósok és fafúvósok vallanak földöntúli harmóniáról, az emberiséget átölelő szeretetről. A lélek szól megindító bensőséggel. Az öreg, beteg művész búcsúzik az élettől, hol bölcs értelem és érző szív a lenyugvó nap utolsó, fájdalmas fellobbanását önti zenébe. Két jellegzetes téma szembeállításával fejlődik himnusszá a megragadóan csodálatos beethoveni líra, amelyet egy pillanatra tör meg a hirtelenül felharsanó vészjelző szignál (kürt és trombita), mintegy viszszaidézve az előző tételek tragikumát.

Rövid előjáték vezeti be a híres befejező tételt, nagybőgők és gordonkák drámai párbeszéde előzi meg az énekbeszédet. A nagy gondolatot az öröm témájára írt hangszeres variációk előzik meg. Felhangzik a távolból a mélyvonósokon is a dallam. A testvériség dallama. A basszus-szóló recitativója - "Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! Énekeljünk kellemesebb, örömteli dalt!" - vezeti be a tulajdonképpeni eszmét. Beethoven eredeti terve az volt, hogy nagyszabású fúgával zárja a művet. Szándékát valóra váltja, hiszen a vokális rész egy kettős fúgával éri el csúcspontját.

Schiller 24 soros ódájából kilencet választ ki megzenésítésre. Himnikusan, a Mindenséget megidézően, vallásos áhítattal szól hozzánk a kórus, karöltve a négy szólistával és a zenekarral: "Gyúlj ki égi szikra lángja, szent öröm, te drága szép..." Változatosan, hol a négy énekes kvartettje, hol a kórus zengi: "Milliók, ti, kart a karba! Gyúljon csók az ajkakon, túl a csillagsátoron él mindnyájunk édes atyja!"

A zenekart Acél Ervin vezényelte. A tiszta intonáció, a pontos szólambelépések határozott esztétikai élvezetet eredményeztek. Acél pályafutása egyik legjobb teljesítményét nyújtotta. A szépen megformált egyes tételek, s a mű egészét egységessé tevő tendenciák jellemezték a produkciót. Avram Geoldeşt a kórus karigazgatóját, valamint a négy szólista (Cristina Simionescu - szoprán, Iulia Mercea - alt, Marius Budoiu - tenor, Gheorghe Roşu - basszus) teljesítményét egyaránt csak dicsérni lehet.

Így szólalhatott meg művészi értékeinek megfelelő szintjén az 1824-ben előadott d-moll szimfónia. A koncert végén a teltházas közönség szeretettel ünnepelte a közreműködőket. A példázatos hangverseny a jövő záloga, remélhetőleg a csúcspontot nem követi zuhanás.

Tuduka Oszkár

Tuduka Oszkár zenekritikus, tanár (Székelyhíd, 1928). Kolozsvárott diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon. Zenekritikák, tanulmányok, esszék, zenei, irodalmi megemlékezések szerzője.