Indig Ottó

Van már irodalmi Nobel-díjasunk is!

Kis nemzet vagyunk, de nem szenvedünk értékek szűkében. Mióta világ a világ, a magyar elme mindig adott valami maradandót a történelemnek, a tudománynak, a kultúrának. És mióta Alfréd Nobelnek köszönhetően az általa alapított és róla elnevezett díjjal jutalmazzák a legnagyobb teljesítményeket, már több jeles - a hazában vagy idegenben élő - magyar kapta meg ezt a legnagyobb elismerést. Kis népünk több nagy fia is kapott dollár-vagyonban mérlegelhető Nobel-babérokat. Ám közülük csak Szent-Györgyi Albert élt Magyarországon. Többi tudósunkat, kutatónkat nem tudtuk a szülőföldön megtartani. Osztoztunk dicsőségükben, büszkélkedtünk magyar voltukkal, de keserűséggel is járt az az önkritika, mellyel tudomásul kellett venni, hogy idejében nem fedezzük fel az értékeket, nem biztosítunk megfelelő alkotói légkört tehetségeinknek.

Hősi történelemből fakadó, gazdag irodalommal rendelkező kicsiny nép vagyunk. A "nyelvében él a nemzet" gyakorlatát valljuk. Igaz, világnyelvekkel és irodalmi nagyságaikkal olvasottság, ismertség terén nem versenyezhetünk, de klasszikusainknak helye van az egyetemes literatúra panteonjában, s 20. századi író-költő kiválóságaink sorában az irodalmi Nobel-díj jelöltjei is ott voltak. Babits Mihály, Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond, majd Illyés Gyula és Németh László, Déry Tibor és Juhász Ferenc ha alkotói szavukkal, üzeneteikkel eljutottak volna a nyugati irodalmi kultúrákba, talán sikerrel mérettettek volna meg. De száz esztendő alatt elkerülte a magyart az irodalmi Nobel-díj.

Most megtört a jég! Szerencsés a mi nemzedékünk, mert a magyar nyelv első irodalmi Nobel-díjasát ünnepelheti Kertész Imre személyében. Az olvasók és az irodalmi bennfentesek többsége azonban csodálkozva kapta föl a fejét neve hallatára. Bár 1975 óta megjelennek kötetei (máig tizenkettő), és rangos elismerésekkel is jutalmazták (Kossuth- és Herder-díjjal többek között), ő szerényen, a nyilvánosságot kerülve, háttérbe húzódva és egy németországi alkotói házban otthont találva élte, éli írói sorsát. Első könyvcímei: Sorstalanság (1975), A nyomkereső (1977), A kudarc (1988) naplóértékűek, magukért beszélnek. Ezt követő művei is sorsvallomások: a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), a Gályanapló (1992), a Holocaust mint kultúra (1993), vagy A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998) tudatot kísértő és kitörölhetetlen életélmények kibeszélései, barbár történelmi időket vádló rámutatások.

Szerencsés ember Kertész Imre. Mint fiatal túlélte a náci haláltábort és hazatérhetett. Sorsa útján - egyéb élettapasztalatokkal vértezve - újságíróvá lett, majd a kommunista rendszer okozta elkerülhetetlen csalódások után, a megélhetéssel is viaskodva sorsregényekben gondolkodott. Veleszületett tehetséggel "németesen" írt, Goethe, Schiller, Thomas Mann nyelvére fordított műveit elfogadta a német olvasó, kereste a könyvkiadó. Ezt a ráfigyelést a téma is ajánlotta: az Auschwitzot túlélő, német földön hosszabb ideje élő magyar prózaíró gyakori meghívottja író-olvasó találkozóknak, előadókörutak ismert szereplője. Műveinek jó a kritikája, a lelkiismeret-furdalással viaskodó idősebb német nemzedék, de a fiatalok is jutalmazzák az elegáns, egyszerű és szabatos írói stílust, és nem kevésbé a mondanivalót. Kertész Imrét elfogadták, olvasták, meghallgatták.

Ilyen történelmileg szerencsés pillanatban került sor a jelölésére. Az irodalompolitikailag indokolt magyar ajánlást a svéd fővárosbeli tekintélyes német lobbi is felkarolta: a Svéd Királyi Akadémia 2002. évi irodalmi Nobel-díját így kaphatta meg magyar író, a zsidóságát vállaló Kertész Imre.

A magyar irodalom számára új korszak kezdődik ezzel a Nobel-díjjal. Ébresztő a jelzés: értékeink köztünk, velünk vannak, jobban ügyeljünk rájuk. És mert ismét ránk figyelt a világ, élni kell a lehetőséggel, újabb szálakkal kötődni az időszerűséghez, az örök emberi szintjén fogalmazott írói igazmondáshoz.

Indig Ottó irodalomtörténész, kritikus, nyugalmazott egyetemi tanár (Gyertyámos, Temes m., 1936). A kolozsvári egyetemen szerzett magyartanári diplomát (1975), a tanügyben dolgozott 1990-ig, majd szerkesztőként, publicistaként nagyváradi lapoknál. A filológia doktora. Tíz kötete jelent meg, legutóbb a Kemény szavak kövével (Convex Kiadó, 2001).