Fábián Sándor

Lettem tócsa

Elvesző barátok, most ez a tét,

visszatérés csak nagyritkán adódik.

Nézd mai szeles idők fellegét:

mállik, sugárzik - csendben így fonódik

súlyos-szomorú ősz-keretté,

menny-takaró füstszövétnekké.

Ritkuló kis néha-találkozás.

Vén fiú, lassan magam maradok?

Gátakon nincs már túlfolyás,

már legalul megtorpanok.

Holdra, csillagra érzéketlen,

felhőt tükröző tócsa lettem.

Naponta vesztés… és senkise vissza.

Így vagyok magam kreálta magam.

Hirtelen csupa kihúzás a lista.

Nos, ez a "vénülő iram"…

Hatvanon túli sűrű szürkeség,

atomködökből szövött szmogos ég.

Visszafonás az idősek félelme,

kielemezve: bontás, bomlás, romlás.

Naponta meszesebb az elme,

az arc meg örökkön borostás.

Olvasóm (van még?), nézd el, lettem tócsa,

minden leváló barátnak adósa.

Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990-96 között a Kelet-Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat-válogatás készült verseiből.