Ágoston Vilmos

Ady-gőggel az EU-ba

Még nem fülledtek rosszízű, másnapos, áporodott mámorrá az Ady-viták, amikor a Szlovenszkóra látogató Móricz Zsigmond döbbenten vette észre, hogy másként érzik, értik és látják Adyt Magyarországon és másként a határon túlra rekedt magyarok. "Csak ott érzik az Ady-szenvedés, az Ady-fájdalom roppant mélységét és rettenetes tragikumát - írta 1927-ben a Nyugatban -, ahol azoknak az időknek politikai bűneiért most lakolnak, magyarok, ártatlanok, vérzők. Idehaza senki se érezte annyira a fajta-fájást. Mit érezzen az a kegyelmes úr, akitől nem vett el Trianon semmit. Nem vette el a március 15-ét. Sem a valláserkölcsi, népnemzeti és honfihazafi szólásszabadságot. Az ilyen felléphet a szószékre, és leerkölcstelenezheti, lehazátlanbitangíthatja (…) a költőt. Mert ezeknek a hű, szilárd és boldog embereknek ez az első gondolatuk: megölni azt, aki nem az ő nótájukat fújja."¹

Ady nevével először gyerekkoromban találkoztam. Nagyanyám biztatott, hogy próbáljam hazahívni agrármérnök nagybátyámat a kocsmából. Ott ült egyedül egy asztalnál, nagydarab férfi, sűrű fekete bajusszal, olajosan hátrasimított, régi filmekben látott frizurával; elegáns mozdulattal, kezében borospohár, és szomorú barna szemei megteltek áhítatos érzelemmel, amint felém fordult és szavalni kezdett. Akkor még a cigányok magyar nótát rezgettek minden marosvásárhelyi kocsmában, és olyan fennkölt, magasztos, bánatos volt minden, mint egy pompás erdélyi temetés. Ijedten ültem, hallgattam, amint szavalt, persze hogy nem ismertem az Ős Kajánt, és féltem, mint tudatlan iskolás, aki szégyelli, hogy nem készült, behúzott nyakkal reméltem, elmarad a szégyen: a tudatlanság beismerése. De nem maradt el. Szavalás közben megállt, domború mellére fújta a cigaretta füstjét, és magasra emelt fejjel, kérdő fejtartással, szájszögletében ironikus mosollyal nézett rám. Kérdően hallgatott. Aztán amikor látta, hogy behúzott vállal, bárgyún nézek, legyintett és elfordult. Ivott egy korty bort és keserűen, lenézően, mintha csak a cigányoknak mondaná, gőgös, magasra emelt homlokkal kimondta a szentenciát: - Magyar embernek ismernie kell Ady Endrét!

Ettől kezdve Ady számomra sokáig ezt a titokzatos, félelmetes gyerekkori, mélyről jövő bánatot jelentette, a gőgös lenézést, a magabiztos elfordulást, mint amikor valakit ártatlanul felelősségre vonnak, hogy valamit nem tud, nem érez, pedig ismernie kellene. Megtelt lelkem félő keserűséggel, szégyennel és megalázottsággal, hogy én ezt a gőgös, rátarti, cigánynótás búbánatot, amelyet nem is ismerek, még nem szeretem eléggé. Vajon ebből arra következtetne nagybátyám - aggódtam -, hogy nem is vagyok igazi magyar?

Ady-szorongásom később oldódott, és már könyv nélkül tudtam a Góg és Magógtól a disznófejű nagyúron keresztül egészen a tüzes Dózsákig és kurucos magyarig mindent, felszabadultan nyerítettem a fekete zongorával, de valahogyan Ady nem lett úgy a Bibliám, mint az előttem járó nemzedékeknek. Persze hogy szerettem nagyon sok versét, sok olyat is, amelyet szelídsége miatt nem tartanak igazán nagy Ady-versnek. Már fiatalon átéreztem például a haldokló élet rémületét, és elérzékenyülten suttogtam az olyan giccsbe hajló sorokat, mint a "Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet", de még rejtegette előttem igazi érzelmi mélységét és gondolatiságát Ady Endre. Szívesebben olvastam József Attilát, akit okos, pontos és szerény embernek képzeltem el, nem olyan gőgösnek, mint Adyt.

Bár mindkettőjüket igyekezett lejáratni a népi, majd a szocialista demokrácia diktatúrája, de ezt a kisajátítást nem vettük komolyan. Nem hinném, hogy lett volna olyan hülye közöttünk, aki elhitte, hogy Ady vagy József Attila forradalmat váró, proletár és falusi nyomorról szóló verseiben a Rákosi, Gheorghiu-Dej vagy Ceauşescu diktatúrájának megteremtésére áhítozott volna.² Akik ilyesmire utaltak az újságokban vagy az ünnepi műsorokban, azokra sajnálkozva néztünk: hazudnak. Inkább azt gondoltuk - és ebben az esetben talán beszélhetek úgy, mint aki nem csak a magam nevében szólok -, hogy ők - a kisajátított költők - valóban tiszták voltak, eszméiket, hitüket, amelyek nem teljesedtek be, még ezután fogja megvalósítani valamilyen újabb forradalom, valamilyen újabb változás. Ekkor eljön majd a vigadva-síró, igazi Ady, és végre jóllakik majd az örökké szegény, éhező József Attila is. Ezt így képzeltük gyerekfejjel.

A másik kisajátítástól nehezebben lehetett szabadulni. Valahogy a következő módon éltem meg. Voltak az osztályunkban, akik faluról jártak be, szép fehér házikenyeret hoztak tízóraira, jó vastagon szilvalekvárral megkenve. Szégyenkezve és sóváran elfordultam mindig, hogy ne kívánjam az én unos-untalan barnakenyeres parizerem mellett az ő szilvalekváros házikenyerüket. Ők a falu illatával érkeztek minden reggel, én meg a kisváros gesztenyeillatú, ősz-esti sétáinak emlékével. Valójában csak a kenyerünkben különböztünk, én az övékre vágytam, ők meg talán irigyelték az én párizsimat. Aztán egyszer valaki azt mondta nekik, hogy övék Ady Endre. Csakis az övék, merthogy… És itt elkezdett kavarogni az egész borzalmas, kisajátító érvrendszer, mint valami sűrűn szembeforgó hófúvás, amelyet nem igazán értettem. Ha nem az enyém Ady, akkor nekem nincs Adym.

A kérdést nem tartottam elég mélynek ahhoz, hogy sokat töprengjek rajta. Később, amikor megértettem az ehhez kapcsolódó kisajátítást, akkor már nem adtam fel ilyen könnyen. De akkor még lemondtam Adyról. Ő az, akivel nem foglalkozom, ő az, aki nem érdekel, ő az, aki miatt állandóan sértettség lengi be a tájat. Akkor nekem nincs Adym - húztam ki magam gőgösen és dacosan, mint Ady.

Aztán egyik románórán a tanárnőm azzal akarta bizonygatni Octavian Goga internacionalizmusát, hogy megemlítette: "legjobb barátja magyar volt: Ady Endre". Én akkor emlékeztettem, hogy Bölöni György szerint Ady úgy halt meg, hogy nem óhajtott többé kezet fogni Gogával. A tanárnőm erre értesítette szüleimet, hogy állítsanak le, "ne magyarkodjak", mert megjárom. Nem értettem. Engem az igazság érdekelt, nem a magyarság. De ha már a kettő találkozott, keresni kezdtem a tényeket. A tények viszont nem éppen Goga oldalára billentették a mérleget.³

Később, amikor elmentem Csucsára és megnéztem az egykori Boncza-kastélyt, ahol Ady annyi betegesen fázós, magányos napot töltött a késői nagy szerelemben, és akkor még mutattak egy konyhaasztalt is a felső házban, mondván: itt ült Ady - ma már az sem látható -, de a kastélyban mindenütt, az ösvényen, a kertben és a hátsó mauzóleumban mindenhol csak Goga, csakis Goga… na, szóval akkor belém, bármennyire szégyellni való, nem a megnyugtató emlékezés méltósága költözött, nem a két kultúra egymásra találásának az öröme, hanem valamilyen szorongó fájdalom fogott el: a kiszorított élet. Mi mindenhonnan kiszorulunk, mi mindenről lemondunk, halkan távozunk, és nem vitatkozunk sem múlton, sem jelenen. Így gondoltam, és egyre inkább igazam lett. Akkor még élt Goga özvegye, és barátságos, kedves lelkesedéssel mutatta a román költő-miniszter dolgozószobáját, büszkén: a szép könyvtárát. És én meghatottan néztem: majdnem kétharmada magyar könyv volt. Meg gót betűs német. Aztán, amint előrehaladt a román diktatúra, elvitték a könyveket is, valahova elzárták, és nem a megbékélésé lett, hanem igazi rideg sírbolttá vált a kastély, mint egy múzeum.

Ady komolyabb, tudatosabb szerkezeti érvrendszerként építhető lírai gondolatait Fábry Zoltán írásainak olvasása hozta el számomra: ő kiemelte a nótás borongós világból az emberséget, a nemzeti egyenlőséget és kisebbségi jogokat védő Adyt. Ma sokan bírálják Fábryt, hogy elfogultan szocialista volt, de ő volt az első a magyar írók között, aki nagyon korán, már az első világháború befejezése után figyelmeztetett egy újabb embertelenség eljövetelére, a bekövetkező második világégésre. Ez a látomása az ő kisebbségi tapasztalatain, nyugati olvasmányain és Adyn iskolázva ért meg összefogást sürgető imperativusszá: figyelmeztetéssé a nemzeti kizárólagosság és embertelenség ellen.

A másik nagy írónk, akinek szinte minden sorában éreztem Adyt: az Kassák. Verseiben, stílusában, programbeszédeiben, a magyar avantgárd robbanásában már egyértelműen Ady hangja szólalt meg. Amikor Kassákot magyartalan szószerkezetek írásával vádolták, tulajdonképpen Adyt szidták. Ady újítása, expresszivitása, sajátos fontosságot kikényszerítő, a magyar mondattan szabályait fontossági mondattanná alakító, szókiemelő stílusa és szociális követelése lüktet a magyar avantgárd legjobbjaiban, a magyartalan magyarságukban.

És itt értünk el az egyik legtöbbet vitatott kérdéshez: a magyar szellem-, művelődés- és politikatörténetben sokan Ady nevéhez fűzik annak a vitának a kiéleződését, amelyet úgy fogalmaznak meg: ki a magyar? A kérdés már korábban is ott bujkált, és fel-feltört, mint búvópatak a monarchia végnapjaiban, de talán Ady korában kezdett új értelmet nyerni: állítás helyett tagadásra utalt. Hovatovább nem azt jelentette a kérdés, hogy milyen a magyar, honnan ered, mit akar a magyarság, merre megy, hanem hogy: ki nem magyar!?

Ebben az időben alakult át a befogadó magyarságszemlélet kirekesztő, skizofrén, önpusztító magyarságszemléletté. Mert nem az lapul e kérdés mögött, mint azt az 1956-os jelszóban ismét zászlóra tűzték, hogy "aki magyar, velünk tart", hanem hogy ki az, aki a magyarok között nem magyar, vagy még súlyosabb formában, ki nem lehet magyar, kit kell kirekeszteni a magyarságból. Ez aztán az 1920-as évektől kezdve egyre inkább állampolitikává változott, és mind a mai napig sokkal több kárt okozott a magyarságnak, mint bármi a történelme során. Be kell látnunk, hogy nem Mohács vagy Trianon volt a magyarság legnagyobb vesztesége, hanem az etnikai kirekesztő törvények és a holokauszt. Mohácsnál és Trianonnál "csak" területileg lett csonka, de a kirekesztő nemzetszemlélettel önmagát, a nemzetet csonkolta meg. Azáltal, hogy törvényes, parlamenti eszközökkel diadalra juttatta a heccmagyarságot, a melldöngető kivagyok-magyarságot, hozzájárult nemcsak mások, de önmaga elpusztításához is. Hozzátartozóinak szétválasztásával, barátainak válogatás nélküli idegenné bélyegzésével, meggyőződéses vagy csak kaján szolgálatkészségével a halálvonatok elindításakor a magyar nemzet végzetes búcsút mondott maradék egységének. A kirekesztő nemzetszemlélet 20. századi kérdése meg valóban annál a kérdésnél kezdődik: ki a magyar? És ott is ér véget: annál a kérdésnél, hogy ki nem magyar.

Tehát nem Ady, hanem a kor szemlélete kezdett változni. A változásra képtelen konzervativizmus egyrészt erőltette a nemzeti liberalizmustól átvett, de most már a liberális elveket tagadó, tűzzel-vassal magyarosító - Árpád hazájában mindenki magyar! - szemléletet, másrészt elindult az előjogait és pozícióját vesztő rétegnek a magyarságot kisajátító, abból kirekesztő, megbélyegző védekező, önző szemléletének tragikus diadalútján, amely - éppen azért, mert a befogadó szemlélettel ellentétben nem a gyarapodást, hanem az öncsonkítást tűzte zászlajára, az embernek mint nembeli értéknek a tagadásával - mások kiirtására tett kísérlettel egyre közelebb sodródott a nemzethalálhoz.

Ady nem kiváltója volt a vitának, hanem csak zseniálisan ráérzett arra a törésvonalra, amely a későbbiekben éppen olyan tragikus fenyegetéssé vált, mint ahogyan azt rémlátomásaiban előre megélte. Sajnos ugyanazokkal az eszközökkel védekezett ellene, mint támadói: daccal, gőggel, megvetéssel: én ne lennék magyar!? - felkiáltással. A konzervativizmus ugyanis a kritikát más érvekkel nem tudta elutasítani, csakis azzal, hogy az Ady-kritika nem lehet magyar.

Érdekes, hogy már az Új versek (1906) megjelenésekor Kosztolányi és Babits azonnal átérzik ennek a kérdésnek a súlyát, és egymás között írt leveleikben sajátosan válaszolnak is rá. Babits levelében azon háborodik fel, hogy itt nem "csak gatyás bamba társak vannak", hanem európai műveltségű magyarok, és ő is megfogalmazza a suta kérdést: "Vajon Ady ősmagyar családból származik-e? (…) De ha úgy van is, csak szeretettel szabadna e tárgyhoz nyúlnia. Széchenyit tisztelem, mert szidja a magyart; Bokányit utálom. (…) Magyar vagyok, - magyar nemesi családból származom"⁴ stb.

Számomra azonban a Kosztolányi viszonyulásának egyes gondolatai azok, amelyeket nemzetmentőnek, nemzetépítőnek és a jövőben is figyelemre méltónak tartok. Bár az első reagálása éppen olyan heves, mint Babitsé, úgy véli, hogy ő is "vadmagyar, fájdalmasan magyar (…) minden szociológiai tanulmányom ellenére is"⁵, de a későbbiekben a magyarságról szóló vitát oly módon zárja le: "mindenki magyar író, aki magyarul ír". Miután bevallja, hogy ősei nagy magyarok voltak, de vegyes családból származik (felmenői között egyaránt megtalálta Mátyás király diplomatáját, de anyai nagyapja Frankfurtból vándorolt be, a nagyanyja pedig francia), megfogalmazza azt, ami ezen kérdés kapcsán a jövőbe és nem a múltba vezet: "Európa hű fia vagyok tehát mind leszármazásomnál, mind műveltségemnél fogva, talán azért vagyok rajongója az igazi magyarságnak, mely a nyelvben él és a szellemben s ellensége annak a konok kis, sötét vidékiességnek, annak a szűkmarkú bugaci fajvédelemnek, amely ezt a dicső országot össze akarja szorítani néhány apám-bátyám családra s az irodalmat a kosták, ispánok, megyei jegyzők és tehenek életének tanulmányozására. (…) Nyomtatásban vallottam többször, hogy mindenki magyar író, aki magyarul ír (…) a magyarság nem lehet a szürkeség kultusza."⁶

Illyés Gyula, a Nyugat kiadásában megjelent Kosztolányi-kötethez írt előszavában úgy vélte, hogy Ady jó politikus volt. Természetesen hamar hozzátette, hogy nem a hétköznapi politikai csatákra gondolt, hanem arra az Ady-politikára, hogy Adynak minden táborban voltak/vannak hívei. Mi több, ifjú szívekben élt tovább.⁷ Ebben Illyésnek feltétlenül igazat kell adnunk, mert ha végigtekintünk csak néhány fontosabb, őt méltató írás szerzőjén: Földessytől, Schöpflin Györgyön át, Makkai Sándor, Szabó Dezső, Németh László, Féja Géza, vagy Jászitól, Lukács Györgyön át Bölöni Györgyig, illetve Hatvany, Ignotus, Bálint György és az elején említett Fábry, Kassák, de ide számíthatjuk, fenntartásaik ellenére, Babitsot és Kosztolányit meg József Attilát is, akkor ez sokkal jelentősebb névsor, mint az ellentáborban szurkoló Szász Károly, Rákosi, vagy olyan fajvédők, mint Bartha József, Kuszkó István, Kovách Géza, Kőszegi László, akik úgy vélték, hogy az Ady-kultusz egyenlő a magyar öngyilkossággal, mert Ady "a zsidó áfiumtól elkábított magyarok prófétája volt".⁸

Bevallom, mindig meghatódom, amikor olyanokkal beszélgetek, akik átélték a magyarságból történő kitaszítottság végső borzalmait is, amikor a választ hivatalosan is megkapták arra a kérdésre, hogy ők nem magyarok, mégis arról beszélnek, hogy őket Ady Endre tartotta meg magyarságukban. A marosvásárhelyi egykori könyvtárigazgató, Halász Borbála, akinek családi könyvtára ma a Teleki Tékát gazdagítja, ő mesélte, hogy édesapja az Ady-ellenesség idején gyűjtötte Ady verseit, és az asztalnál felolvasta. "Így lopta belénk Ady szeretetét. (…) A koncentrációs táborban, Németországban, ha kétpercnyi csendünk volt, a vers tartotta bennünk a lelket. Voltak olyan tizenkét-tizennyolc évesek, akik rengeteg verset tudtak. (…) Hogy a vers mennyire megszépíti és megkönnyíti az ember életét a legborzalmasabb időkben, arra jellemző egy kis epizód. Jöttünk a munkából és mentünk a lágerbe. Ahányszor mentünk és jöttünk, mindig megszámolt minket az SS. Az üzemben, éppen az a kislány, aki olyan gyönyörűen szavalt, krumplit lopott. A krumpliját egyengette a melle között, és láttam, hogy az SS-nő észrevette, és hamar elkértem tőle. Én a nadrágomban lecsúsztattam, ami pertlivel volt a bokámnál összekötve és ott megállt a pár szem krumpli. A nő észrevette és hatalmas tenyerével kezdett pofozni. Én keményen a szemébe néztem, mire a pofozkodást abbahagyta, kirángatott a sorból és a magasfeszültségű drót elé állított, mert sokszor az volt a büntetés, hogy télen a magasfeszültségű drót elé állították az embert. Nem volt nagy hideg, csak mínusz 15 fokos lehetett, de rajtunk csak egy vászonruha volt és mezítlábon fapapucs. (…) A kis versmondó leányka nagyon hálás volt, hogy megmentettem, meleg répalevessel vártak, de számomra azért volt fontos, mert a versmondó leánykát mentettem meg. Olyan fontos volt számomra a vers."⁹

Később is többször meglepődve hallgattam koncentrációs tábort megjárt, Izraelben élő zsidóktól, hogy számukra a magyar költészetet Ady Endre jelenti, ezt érzik magukénak, igazi magyarnak. Ha Ady ma élne, talán le merné írni, hogy igen, az igazi magyarok azok, akik megszenvedték a kirekesztettséget, kitaszítottságot, embertelen elűzetést és mégis, mindenek ellenére megmaradtak a magyar irodalom, a magyar lélek tisztelete mellett, megmaradtak nemcsak embernek, de magyarnak is.

Ha Ady ma élne… De nem él. Már 1934-ben azt állapította meg Németh László, hogy "Adyt egyre ritkábban emlegetik, s akik emlegetik, egyre kevésbé ismerik. Újabb költőinken alig érezzük nyomát, a műkedvelők közül csak a tájékozatlanok utánozgatják. Olykor rendeznek még egy-egy Ady-estélyt, de műsor, szereplők, tolmácsolás alig öregbítik Ady dicsőségét (…) Mint a magyar gyomor, a magyar emlékezet is tökéletesen emészt; tizenöt évvel Ady halála után alig vesszük észre, hogy élt."¹⁰

Bálint György is azt írta már 1938-ban: "Azt hiszem, minden magyar író szomorú irigykedéssel gondolhat vissza a század első évtizedeinek vadul kavargó Ady-vitáira. Szinte elképzelhetetlen, hogy magyar költő ennyire lázban tudta tartani a közvéleményt. Ha Ady ma lépett volna fel, az egész vita alig kapott volna akusztikát. Az írás ma nem közügy, nem ťszenzációŤ¹¹.

Bár egészen más elméleti előfeltevésekből, de a posztmodern irodalomkritika is hasonló megállapításra jut, amikor Ady mai "recepciós elbizonytalanodás"-áról, vagy arról ír, hogy "a mai magyar költészet mértékadó teljesítményei valóban alig teremtenek intertextuális viszonylatot az Ady-versekkel"¹².

Úgy vélem, a fenti recepciós érzékelések helyesek voltak, akkor is, ma is. Pedig a nemzet, a magyar nemzet ismét sorsdöntő változás előtt áll, a "nemzet szétszedése" után ismét az integráció felé tekinthetünk. A frontok nagyjából hasonlóképpen szerveződnek, mint Ady korában, és hasonló érvekkel és nemegyszer azonos retorikával fordulnak egymás ellen a nemzeti kirekesztés vagy a befogadás hívei. Megint Kosztolányi Dezső egyik fiókban maradt vallomása jut eszembe, amelyben azt jegyzi fel, hogy a művészeti viták helyett a személyes veszélyeztetettséghez vezet az őszinte vélemény bevallása: "Életveszélyes fenyegető leveleket kaptam - jegyzi fel, Adyt bíráló cikkei után -, melyek szintén megöltek mint költőt és írót, közeli testi halálomat is kilátásba helyezik. Azok, akiket köszöntöttem, nem fogadták köszönésemet. Azok, akik köszönni szoktak nekem, láttomra elfordították fejüket ".¹³ Pedig csak azt írta Adyról, hogy jelentős tehetségnek tartotta, de modorosságát nem szerette, és azt, hogy "melldöngető, magyarkodó módon fejezi ki, hogy nyugateurópai"¹⁴. Rájött arra is, hogy egy Ady-vallással áll szemközt, és a vallásos érzést tilos sérteni, nem szabad vele vitatkozni. A kortársak nem tudhattak róla, de ma már az irodalomtörténészek jól ismerik Babits rémületét, aki arra kérte Kosztolányit, nehogy közzétegye azt a hozzá írt levelét, amelyben ő 1906-ban igen sértően támadta Adyt. Babits félelme, a Kosztolányit támadók dühe és az Adyt kisajátítók diadalmas gőgje, valamint az Adyt vallásosan hívők gyülekezete ismét eleven sebeket ejthet az ÚJ integráció hajnalán: nem a versei miatt, hanem a versei kapcsán.

Az Ady-recepció egyik, koronként felelevenített kérdése: Adynak annyit hangoztatott magyarságfogalma. A kérdések, amelyek, többek között, felmerülnek: mennyire tudatosan felépített gondolatrendszerről van szó, vagy inkább érzelmi és ellentmondásos magatartásformáról, esetleg valamilyen, lebontani-kifejteni-magyarázni nem érdemes, hanem csakis a maga művészi mivoltában felfogható költői látomásról van-e szó? Az ezzel a kérdéskörrel foglalkozó hatalmas irodalomból - helyszűke miatt - most mindössze néhány megállapításra térek ki.

"Bajos megmondani, mi az a magyar tendencia, amelyet Ady összegzett" - írta Németh László 1927-ben az Ady-pör című tanulmányában.¹⁵ Az sem véletlen, hogy Makkai Sándor és Szabó Dezső, akik tanulmányaikban¹⁶ nem annyira a teoretikus elemek és értelmi vonatkozások felől közelítették meg ezt a kérdést, hanem inkább a hely és helyzet érzelmi ismereteiből vezették le a magatartásmodellt, lényegesebb következtetésekre jutottak, mint Németh László. Míg Németh László az idegenekkel történő konfrontációként, a kirekesztő nemzetfelfogás híveként hasonlónak képzeli el Ady nemzetszemléletét az övével: "Lelkesedését idegenek nyargalták meg s melankóliájába idegenek eresztik élősködő csápjaikat (…) Nem minden írónak van joga, hogy magát népével azonosítsa; Adynak volt" stb. Vagy a jól ismert nemzeti felsőbbrendűség megfogalmazása, amely amennyire ellentmondásos, annyira igaztalan: "A magyar irodalom, éppen, mert önmegtagadásból európai, szándékában, értelmében európaibb, mint azok az irodalmak, amelyekben nemzeti és európai közt a meghasonlásra nem is került sor"¹⁷. Ebben a megállapításban, többek között, az a furcsa, hogy a szándék eleve értékesebbnek minősül, felsőbbrendű lesz, mint a létező megvalósulás: az európai irodalmak. Viszont a fenti mondatban is van egy szó, amely gyakran visszatér ebben a témakörben: a "meghasonlás".

Az Ady-értelmezések gyakran visszatérő fogalmi jellemzője a tragikus magyarságszemlélet, a meghasonlott magyarság, a helyét nem találó magyarság, az értéket fel nem ismerő magyarság. Ha azokból a narratív levezetésekből indulunk ki, amelyek szerint: Ady szemléletének lényege, hogy a keletről jövő magyarság Nyugatra tart, de a Nyugat nem fogadja be, ezért dacosan meg kell maradnia ebben a tragikus, feloldhatatlan kettősségben, mert hiszen Ázsiába visszatérni nem lehet, meg nem is érdemes, akkor ez a helyét, a hazáját nem lelő magyarság, amelynek ezt a kettősséget egyszerre kell akarnia, megvetnie és szeretnie, ráadásul a kegyetlen népvándorlás után megszerzett "magyar földdel", mondhatni, biológiai azonosságban él, amelytől elszakadni nem akar, mégis irigyli a Nyugatra távozottakat, akkor ez a gondolatsor valóban feloldhatatlan tudathasadásos állapothoz vezet, amely a kirekesztettsége ellen védekező, a gőgös, dacos, örökösen sértett magatartásmodellhez szeretne ok-okozati érveket találni, de úgy, hogy az okozatot felcseréli az okkal.

Ha meggondoljuk, van erre elég példa Ady verseiben, de talán a legfurcsább a Magyar vétkek bíborban című vers, amelyben a megkeseredettség, dac és gőg mindent elutasít, ami más, mint ő:

Ilyen vagyok, így van jól. / Ez a szemem, így látok, / Ez a sorsom, tehát szent, / Magyar dölyffel fölrúgom, / Hogyha bánt és nem ért meg, / A világot.

Feltehetően ezt a gőgös, dacos felhangot érezte Ady verseiben modorosnak Kosztolányi is, s ez aztán valamilyen kizárólagos szemléleti-érzelmi magatartásformává vált egyes követőinél. Náluk viszont, Adyval ellentétben, valamely kisebbrendűségi tudat kompenzációjaként jelenik meg, nem természetes velejárója magatartásuknak, hanem pózként menekülnek a dacos-gőgös álarc mögé. Vannak olyanok, akiknél csak a dac maradt meg Ady magyarságából.

Mert dacos volt és gőgös Ady Endre, de nem ez volt a lényege. "Makacs ellenzéki kurtanemes, gőgös, vérbíró magyar úr - jellemezte Szabó Dezső -, kultúrára szomjas, finom rezdületekre remegő, álmodó lélek s vad tivornyában heje-hujázó szolgabíró; minden elítéltség, minden bűn és minden méltóság megvolt ebben az emberben. Dózsa György korában véres gőggel égette volna Dózsa Györgyöt."¹⁸ Makkai, aki már kisebbségi magyar tapasztalatai alapján közelít Adyhoz és "nagy, szomorú szemű, gőgös, beteg vádlottnak" írja le a költőt, nemzetszemléletének konfrontatív élét más irányúnak tartja, mind a későbbi fajelméleti kirekesztő nemzetszemlélet hívei. Úgy véli, hogy Adyt menekülésre kényszerítette az értetlen környezete. Majd épp ellenkezőleg a dac és gőg ébred benne a "pogány-módra rátörő kicsi, magyar világ" ellen, melynek odavet dalt, életet és dicsőséget, "de az igaz: az én vagyok, de a magyar: az én vagyok". ¹⁹ Makkai érvelése szerint, Ady előre látta Nagy-Magyarország háború utáni összeomlását: "Azok, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy a magyar nemzet történetében az 1867 utáni félszázad volt a legboldogabb és legdicsőbb korszak, s akik ennélfogva a nagy összeomlás belső és megelőző okait elismerni nem hajlandók, s azt egy külső és szinte véletlen szerencsétlenségnek hajlandók tartani, amely nem szükségképpen következett be, sohasem fogják megérteni, méltányolni Adynak ezt a (…) teljesen jogosult igazságát".²⁰

Van egy másik megközelítés is, amely szerint Ady tragikus magyarság-létérzékelését azzal magyarázza, hogy a vallásilag és etnikailag is többnyire homogén Debrecen után a szellemi-pezsdítő Nagyváradra kerül, ahol felébred benne az igazi kultúrszomj, a világ akkori kultúrközpontja: Párizs utáni vágyakozás. Párizsból viszszatérve már szűknek, kicsinyesnek, belterjesnek érzi nemcsak a nagyváradi, hanem a budapesti magyar művészi és politikai életet is. Nyugaton döbben rá még jobban, mint otthon, a nemzet lemaradására. Nyugaton döbben rá, hogy bírálni, kritizálni, "ostorozni" kell a magyart, mert úgy rekedt meg Kelet és Nyugat között, hogy már változásra, alkalmazkodásra, felzárkózásra képtelen. És ez a nemzet igazi tragédiája: vágyaiban nyugat-európainak tartja magát, de igénytelensége, beletörődése, keleties hatalmaskodást szerető úrhatnám és pórias kiszolgáló hajlama távol tartja az igazi felzárkózástól.

Viszont, amikor Ady verseiben, tárcáiban bírálni merészelte a bűneibe beletörődő, egymás sorsa iránt egyre érdektelenebb magyarságot, azonnal megtámadták, hogy: ő nem magyar! Vagy legalábbis idegenbérenc. Ez ellen is védekezett daccal, gőggel, tragikus küzdelemmel. Ady magyarsága ezért lett védekező magyarság: nem kirekesztő, nem azt keresi, hogy ki nem magyar a magyarban, hanem a befogadó magyarságszemlélet híve.

Ezt az életérzést ma már inkább érzik és értik azok a magyarok, akik Magyarország határain kívül élnek, mint a "bent született" magyarok. Ők érzik úgy, hogy sem Nagyváradon, sem Budapesten, de még Párizsban, vagy Washingtonban sem találják meg az igazi befogadást. Vágyaikban a vallási, réteg-, társadalmi, biológiai, vagy földrajzi jellegű kirekesztés helyett nemcsak európai befogadó, hanem tág értelemben felfogott, valóban befogadó magyar kultúrnemzethez szeretnének tartozni, egy olyan összmagyarsághoz, amelyet a humánum jellemez, és nem a kirekesztés. Akkor az elkövetkező évtizedben újra integrálódó magyarság ismét abba a helyzetbe kerül, hogy levetkőzheti a magyar átkot, a gőgös, dölyfös, lenéző kivagyiságot, és szerény, tiszteletteljes társnemzetté válhat Európában.

Akkor talán megvalósulna Ady álma: szeretném, ha szeretnének.

¹ Móricz Zsigmond: Magyar fa sorsa. Nyugat, 1927. július 16. In: Uő: Erkölcsi sarkantyú. (Tanulmányok II). Szépirodalmi, Budapest, 1982. 691. old.

² Az Ady-kisajátítás egyik legérdekesebb példája Dr. Sik Endre washingtoni kultúrattasé tanulmánya, amelyben a következőket olvashatjuk: "Ady és az új Magyarország együvé tartoznak. (...) az új demokratikus Magyarország és Ady Endre közötti szoros rokonsági kapcsolatról akarok Önöknek beszélni." Mondta Dr. Sik Endre: Ady és az új Magyarország. A Testvériség Biztosító és Betegsegélyző Egyesület (IWO) Kultúrosztályának kiadása, 80 Fifth Ave., New York. N. Y. Dr. Sik Endre a washingtoni követség kulturális attachéjának előadása a Testvériség Kultúrosztályának Ady Endre emlékünnepélyén 1947. február hó 2-án a Barbizon Plaza Színházban, New Yorkban.

³ Nemrég egy híres közgazdásznak jelent meg Adyról írt, tanulmányba illő jegyzetkötete: Kopátsy Sándor: Beszélgetések Adyval. Száminform Kiadó, Budapest, 1992. A világos és gyors döntésekhez szokott gazdasági szakértő, akit feltehetően nem zavartak az irodalomtörténeti megállapítások, gyorsan pálcát tör Ady felett, Gogához írt heves levele ügyében. Elmarasztalja Adyt, aki bírálta Gogát, mert tárgyalni akart Tiszáékkal. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a románoknak más reális szövetségesük nem volt a magyar parlamenten kívül és semmilyen közös fellépésre reális lehetőségük nem nyílt, de Adynak is igaza volt, mert Gogáék hiába próbáltak egyezkedni Tiszával, mert Tiszáék hosszas csűrés-csavarás után, nemzetállami érvekkel leseperték a román követeléseket az 1914-es magyar parlament asztaláról.

⁴ Babits Mihály levele Kosztolányi Dezsőnek. [Baja, 1906. Febr. 21-22.] In: Babits Mihály levelezése 1890-1906, Historia Litteraria Alapítvány - Korona Kiadó, Budapest, 1998. 193-199.

⁵ Kosztolányi Dezső: Babits Mihálynak írt levele [Szabadka, 1906. Febr. 19.] In: Uő. Levelek - Naplók, Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 113. old.

⁶ Kosztolányi Dezső hagyatékában maradt fogalmazványai: Jegyzetek. In: Uő: Kortársak. Nyugat [é. n.], a bevezetést írta Illyés Gyula, 228-230. old.

⁷ Illyés Gula bevezetője Kosztolányi Dezső: Kortársak. I. m. 52. old.

⁸ Dr. Bartha József (…): Ady-kultusz: Magyar Öngyilkosság. Stephaneum, Budapest, 1941.

⁹ Ágoston Vilmos: Beszélgetés Halász Borbálával (Marosvásárhely, 1983). In: Szól a rádió, A Marosvásárhelyi Stúdió 40 éve, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1998. 100-105. old.

¹⁰ Németh László: Ady Endre. In.: Uő.: Két nemzedék, Magvető és Szépirodalmi, Budapest, 1970. 49. old.

¹¹ Bálint György: (Adyról). In: Uő.: A toronyőr visszapillant II. Magvető, Budapest, 1966. 244. old.

¹² Lásd Kulcsár-Szabó Ernő: Az "én" utópiája és létesülése (9-28. old.), Tamás Attila: Miért érdemes újraolvasni Adyt? (28-34. old.) és Szirák Péter: Kanonizációs stratégiák, történeti konstrukciók az Ady-recepcióban. (35-42. old.) In: Újraolvasó: Tanulmányok Ady Endréről, Anonymus, [Budapest], 1999.

¹³ Kosztolányi D.: Kortársak, i. m. Jegyzetek 290. old.

¹⁴ Kosztolányi: Ady Endre. In: Kortársak I. m.13-52.

¹⁵ Németh László: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi, Budapest, 1970. 36. old.

¹⁶ Makkai Sándor: Magyar fa sorsa. Soli Deo Gloria, Budapest, 1927. Szabó Dezső: A forradalmas Ady, A Táltos Kiadása, Darvas Lajos Könyvkereskedése, Budapest, 1919.

¹⁷ Németh László: I. m. 56-57. old.

¹⁸ Szabó Dezső: A forradalmas Ady. I. m. 19. old.

¹⁹ Makkai Sándor: A magyar fa sorsa. I. m. 16. old.

²⁰ Makkai S.: I. m. 31. old.

Ágoston Vilmos író, kritikus (Marosvásárhely, 1947). Segédmunkásként kezdte, 1972-ben diplomázott a BBTE-n, tanított, majd rádiósként dolgozott. 1986-ban kitelepedett, Budapesten él. Lassú vírus című kisregénye 1981-ben jelent meg a Kriterionnál.