Boka László

Egy új Ady-olvasás recepcióbeli komplexitásának néhány aspektusáról

"Ady Endre értéke nem változik, a politika

ellenben minden pillanatban más és más lehet.

Egy tisztulatlan és művészetet felejtő korban

ezzel a megjegyzéssel is tartozom emlékének."

(Kosztolányi)

A figyelem középpontjában álló szövegvilágok belső összefüggéseinek az újra és újrarendeződésében érdekelt kánoniság kettős irányultságú; irodalmunk meghatározó jegyeinek állandóságát, klasszikusokhoz mért örök érvényét hangsúlyozza, miközben az értelmezések között támadó feszültségterek fenntartásával az érvelés végső lezárásának lehetetlenségét, a bekövetkező újraértés szükségszerűségét sugalmazza. De vajon hogyan vélekedhetünk azokról az életművekről, amelyekkel kapcsolatosan az utóbbi évek újabb irodalomtörténeti és -elméleti autoriter kérdésirányai szükségesnek érezték a recepció egyik halványuló örökségének tekintett horizontját megkérdőjelezni, fölnyitni, s nem utolsósorban a költői hagyományteremtés és -értés szempontjaiból, kijelenteni, hogy Ady költészete mára már nem példaértékű, s mint ilyen, mai versértésünk számára nem élő hagyomány!? Az 1998-ban, Miskolcon rendezett Ady-konferencia - melynek anyaga az Anonymus kiadó Újraolvasó sorozatában olvasható¹  - résztvevői által ezért is szinte egyöntetűen kihívásként értelmezte és hirdette az Ady lírával való újfajta szembenézésnek, esetleges tisztábban látásnak az idejét. Tudjuk, bármelyik a jelenben megszólaltatható életmű eltérő interpretációs érdekeltségekkel találhatja szemben magát, s az sem kétséges, hogy mára tagolt a kortárs elvárásrend Ady életművével kapcsolatosan. Ennek talán részben az is lehet az oka, hogy Ady egyszerre vált a magyar modernségkánon, illetve az azzal szembeforduló ellenkánon(ok) középponti alakjává. Az alábbiakban a recepció jelenbeli három aspektusából, a kisajátító irodalomtörténeti tézisek, a korszakhoz kötött líratörténeti hely, és a mai hatástörténeti szerep szemszögéből próbálom meg némileg "lazítani" az Ady körüli polémiákat.

Mára a recepciótörténeti távlat tapasztalatával nagyjából elmondható, hogy az Ady-irodalom végső soron tisztában van azzal, hogy különböző értelmezői hagyományok, történeti konstrukciók, illetve hatalmi stratégiák használták ki a szóban forgó életművet, s értették szándékosan félre, partikuláris igényeiknek megfelelően kamatoztatva a számukra leginkább használható szeletét. Ez egyaránt érvényes a század eleji modernizációs törekvéseket propagáló, majd a Trianont követő nemzeti önvizsgálatot kezdeményező, legutóbb pedig a szocialista üdvtörténethez hazai reprezentánsokat találni igyekvő értelmezői hagyományokra, amelyekbe beleállítva viszont sajnálatos módon éppen a költői teljesítmény jelentős része sikkadt el. Mint egy korábbi Ady-tanulmányomban utaltam rá², az Ady-kanonizáció kollektív alapvetései először a Nyugat 1909-es, júniusi Ady-számában érhetők tetten. Az első kanonikus értéktételezést szorgalmazó értelmező közösség szinte egyöntetű affirmatív szólama sokáig kizáró jelleggel határozta meg az e kánonra ráhagyatkozó recepció nyelvének az előzőnél semmivel sem differenciáltabb szemléletét, s a homogenizáló tendencia ma két kortárs irányból is felülvizsgálatra látszik érdemesnek. Egyrészt egy olyan tapasztalatból, amely az irodalomtörténeti hagyományban is mindennél erősebben kívánta a szerző személyét magát olyan mítosszal körülvenni, amelyik azután az olvasatokat is nagymértékben meghatározta, másrészt egy olyan szövegközeli olvasatból, amely a kortárs értelmezések közt egyre nyilvánvalóbbá teszi az olyan horizontváltás jellegét, amely e "szerzői én" szövegét alárendelheti a parcialitás retorikájának. Annak ugyanis, hogy bármely irodalmi alkotás tapasztalatának és "kortárs"-ként aposztrofált recepciójának lehetősége olyan aszimmetriaként válik esetleg megélhetővé, amelyik arra utal, hogy a legtöbbet firtatott, legtöbbet tárgyalt műalkotás is idővel, éppen történeti távlatainak érzékelhetősége által kieshet a hatástörténet fő szólamából.

Érteni vélt és/vagy ’kiolvasott’ életmű?

Az Ady-recepcióban mindmáig elsődlegesen - mint arra Szegedy-Maszák Mihály egyik kiváló tanulmánya³ is rámutatott - szerepel előfeltevésként az a hiedelem, mely szerint az Ady-líra nagysága nem egyes költemények megalkotottságában, hanem műveinek összességében keresendő. Ezen a felületes értékkoncepción túl is, a Schöpflin Aladártól Makkai Sándoron át egészen a korabeli recepció bizonyos szegmenseiig terjedő szakirodalom is ’alapérzés’, ’hangulat’, illetve ’beállítottság’ vonatkozásaiban kísérelte meg értelmezni e roppant gazdag életművet. És ami még inkább aláásta az objektív szövegértés egyéni lehetőségeit, a marxista kultúrpolitika a maga kontinuitáselmélete mellett, egyértelműen a "forradalmiság" eszméjét nyilvánította az életművel kapcsolatosan a kánonhoz tartozás alapvető értékmérőjének. A politikaideológiai szótár térnyerésével aztán lassan teljesen megszűnt a recepció valós kritikai, irodalomtörténeti, verstani alapvetése. Nem véletlen tehát, hogy egy olyan életmű kapcsán, amelyet oly mértékben sajátítottak ki, mint az Adyét, maguknak a műveknek a hatástörténetét is csak ezeknek a függvényében lehet teljességében megérteni. Az irodalmon túli jelentés-implikációk, amelyekkel az életmű összefonódott, egyértelművé teszik, hogy a kánon megszilárdításakor elképzelhetetlennek tartották az Ady-képet a szociális, társadalmi szerep nélkül kialakítani. Ezért is, a lehetséges újraolvasásnak nem magát Adyt kell dekonstruálnia, hanem inkább annak gyakorta irodalomellenes recepcióját, amely humánideálokra hivatkozva végül is az esztétikai tapasztalat szabadságát számolta fel. Mert egy esetleges befogadás-történeti revízió esetén kétségtelen, hogy e költészet előtt álló akadály megnevezésében továbbra is elsősorban a kánon megszilárdulása idején túlértékelt szociális jelentéspotenciál ideologikus egyoldalúságaira lehet és kell figyelmeztetni, ugyanakkor nem lehet megengedett ugyanazon vagy hasonló hibáknak az elkövetése valamely túlzott újrarendezés érdekében sem. Mai irodalomszemléletünk pedig sok ilyen buktatót hordoz magában, amint a marxista fővonal-elmélettől szabadulva az eddig kényszeredetten alárendelt Ady-kortársak jogos rehabilitációját készíti elő. Az sem feledhető, hogy a korszakok megkülönböztetése általában értékmozzanattal keveredik, s a különböző kanonizációs eljárások a retrospektív legitimáció, illetve revízió során, a tagadásban hajlamosak szem elől téveszteni a megelőző hatalmi irányzatok vakfoltjait. Tudjuk például, hogy Ady 1910 és 1914 közötti korszaka úgymond ’nem fért bele’ a kánon szimbolista alapvetéseibe, de ma sem foglalkozunk eléggé behatóan vele. A vonalas kritika ideologikus téziseitől nem egyszerű nem radikálisan szabadulnunk. Ugyanez mondható el Ady részleges önkanonizációjával kapcsolatban is. Magam is vallom, hogy irodalmunk egyik legerősebb önképét maga Ady formálta tudatosan, s habitusától csak nehezen elvonatkoztatható lírájának bizonyos formajegye. Ugyanakkor, kétségkívül a sokat idézett ťén voltam Úr, a vers csak cifra szolgaŤ sor sem lehet csupán úgy értendő, ahogyan a hagyomány sémái felismerhetőnek tartották, ti. hogy a formánál Ady egocentrizmusától vezetve is előbbre tartotta a tartalmat, hiszen - mint Farkas Zsolt egyik írásában remekül példázta - itt "a névelőnek az ťÚrŤ előtti bántó hiánya nem másra, mint verselési okra vezethető vissza, magyarul, hogy kijöjjön a jambus. Vagyis azt, amit a költő ťtartalmilagŤ állít, ťformailagŤ hazudtolja meg."⁴ Az egyszerűsítések, a kissé szájbarágós értelmezések ellentmondani látszanak az Ady-líra szövegei hatástörténeti teljesítményének. Egyrészt kétségtelen, hogy irodalomtörténet-írásunknak végre nem pedagógiai vagy moráletikai, de filológiai eszményekkel kéne foglalkoznia, másrészt a poétikai jegyek kétségtelen elsőrendűségét a kánoni szöveggondozásban, azaz a poétikai eljárások, témák, formák óhatatlan továbbélésében vagy hiányában kétségkívül hiba lenne csupán az assmanni "szerző elve" vagy a "szerzői névaláírás" kategóriáiból kiindulva értelmezni.

Talán ezért is, a műalkotások igazságos esztétikai megítélése csak akkor következhet be, ha egyrészt képesek vagyunk lebontani a recepciós akadályokat, amelyeket időközben az esztétikai tapasztalat történeti változásai emel(het)tek az élvezhetőség útjába, másrészt ha állandóan kétségekkel élünk a sajátnak vélt észlelésmód abszolutizálásával szemben, amely az értelmezéstörténet pillanatnyi végpontján önmagát zárhatja ki "annak megértéséből, hogy a szövegnek feltehető kérdések megújítása csupán azért lehetséges, mert az esztétikai tapasztalat maga is történeti változásoknak van kitéve."⁵

Hatástörténeti nullfok versus kérdőjeles modernitás?

Az Ady-líra megszólító erejének gyöngülésére manapság két okot szoktak emlegetni: Vagy recepciós mulasztás állhat mind e mögött, vagy a mai befogadás feltételei olyan akadályokként jelentkeznek az Ady-szövegek előtt, amelyek nehezítik a nyelviségbe való viszszatérést. A recepciós mulasztásokról, egyoldalúságokról részben már tettünk említést, lássuk most a kortárs elvárásrendekhez való igazodás néhány nehézségét mind líratörténeti, mind hatástani szempontból. Mint az előbbi probléma esetén, itt is csak a termékeny többszólamú párbeszédet tarthatjuk elfogadhatónak, hiszen a jelenbeli kérdezési irányok lehetőségeit, illetve végkövetkeztetéseit még nem lehet teljességében sem előre látni, sem megelőlegezni.

A Révai-Lukács-, s részben a Király István-féle vonal még egyik végletként Adyt a "dekadens szimbolisták", azaz Rimbaud és Baudelaire fölébe helyezte (!), s hatástörténetileg is a huszadik század élő magyar lírájának eredőjeként írta le. A váltás a történeti konstrukciók megítélésében csak Barta, s főleg Horváth János, még inkább Tamás Attila írásaiban volt érzékelhető. Mára, a klasszikus modernség költészettörténeti szerepéről vitázva ugyanakkor egy teljesen más irányban érzékelteti hatását az a látszólagos polémia, mely szerint az eddigi történeti konstrukciókban az Ady-líra a romantika kontinuitásának jegyeit mutatja inkább (lásd pl. Kenyeres Zoltán) - egyetértve a Bori Imre által is hangsúlyozott alapgondolattal, miszerint az avantgarde az igazi modernség letéteményese -, illetve hogy Ady - a hagyományos költészettörténeti alapkorszakokat fogadva el (lásd pl. Tamás Attila) - továbbra is a magyar költészeti modernség igazi kezdeményező alakja. Ami a hazai utódoknak az Ady költészeti örökségéhez való viszonyulását illeti, kétségtelen, hogy már a korabeli lírikusok közt is érzékelhető volt az elhajlás részint például Babits vagy Kosztolányi irányába. Ha ezek Ady korszakfordító jelentőségét nem is kérdőjelezték meg, a költészet alakulástörténetében bizonyosan más hangsúlyokkal helyezték el az életművet. Egy nem olyan rég megjelent egyetemistáknak szánt kötet is hiányként érzékelteti Ady szimbolista líraként aposztrofált költészetét a nemzetközi líratörténeti áramlatokban, s alapvetően romantikusként írja azt le, mint amelyik romantikus víziókban és heroizált önarcképekben formálta világképét és saját környező korának szellemiségét. Persze ismét nem egy jól bebetonozott romantikus képlethez tartozónak kell itt elgondolnunk őt, mint pl. Victor Hugót, de talán lehetne arra hivatkozni, hogy a roppantul összetett romantikának rengeteg elemét nemcsak tagadta, de a magáévá is tette a szimbolizmus. És arra is, hogy Ady költészete végső soron kívül maradt a klasszikus modernségnek a Nyugat kritikai gondolkodásában létesített kánonján. Mindazonáltal valóban Európa-szerte történtek kísérletek a szimbolizmusnak a romantika záró epizódjaként történő értelmezésére, de aligha lehet azt állítani, hogy ez általánosan elfogadott irányzattá vált volna. Annyi bizonyosan elmondható, hogy ha Ady költészete nyilvánvalóan nem is tekinthető a szimbolizmus tipikus jegyeit teljes minőségében ötvöző nemzetközi poétikai modernséghagyomány minden kritériumának megfelelő képviselőjének, a hazai, sőt, közép-európai kis népek irodalmára tett hatását tekintve Ady volt a nagybetűs Modern. Mert - Fried István egyik kedves szófordulatával élve - lehet, hogy Ady egy Mallarméhoz képest ’maga a paleolitikum’, de egy Gogának, egy Manojlovicsnak az ő költészete jelentette magát ’a modernséget’. Ez utóbbi nemcsak mint az egyik holnapos hív mondta Adyt Apollinaire-rel együtt a modern szellem előfutárának.

Másrészt, a deklaratív hagyományőrzés szintjéről térjünk vissza a hagyománynak saját jelenünkbe való integrálásához, azaz helyezzük vissza azt lehetőség szerint a szövegiség horizontjába! Élő hagyaték ugyanis bármely költészet csak akkor lehet, ha új önmegértésben képes részesíteni a jelent. Igaza lehet Bányai Jánosnak, amikor azt írja: "A 20. századi magyar líra kánonépítői nem Adyt választották, és a lírai beszédformációkban nem az ő költészetét értelmezték, ellenben mindig felemelték rá a tekintetüket; szerepét, vállalkozását, küzdelmeit és szenvedését tisztelték, emlékeztek rá, de nem kerültek közel hozzá."⁶ Ennek a közel-nem-kerülésnek, kétségkívül nagyon összetett okai vannak, de valószínűleg nem tévedünk, ha az egyiket éppen az életművet skatulyaként leszűkítő értelmezések egyszólamúságában keressük. A különböző korszakok kánonjai az Adyhoz méltatlannak vélt valós kritikusi hang elnémulása folytán tulajdonképpen elmozdíthatatlan normává formálták a jelen költői beszédei számára Ady Endre költészetét. És elég, ha itt arra gondolunk, hogy a világ klasszikusai közt számon tartott, vagy annak vélt oevre a maga távoli elérhetetlenségében nem folytatható, s ugyanakkor meg sem előzhető. De ugyanúgy, ahogy a megítélésben, a hatástörténetben is aligha lehetséges a közmegegyezés a különböző neveltetésű vagy ízlésű, esetleg világszemléletű magyar olvasók és/vagy költők között. Talán az is megkockáztatható, hogy a költészeti paradigmák, mint a kánoni formaképzés alapvetései, sokkal kevésbé tekinthetők változónak vagy lezártnak, mint a kánoni értelemképzés ideológiai meghatározásai. Ha figyelmesebben belenézünk egy-egy költészettani paradigma korszakokon átívelő hatásába, nyilvánvalóvá válik, hogy nem teljességében, hanem formakészletének legkülönb gazdagsága ellenére is csak egyes jellegzetességeit sikerült átörökítenie, s azt is legalább annyira a választónak, mint a választottnak a hatására. S akkor az epigonság és az olcsó plagizálás vádjáról még nem is tettünk említést.

Talán a holtabbnak hitt irodalomtörténet mellett, valóban a költészet hagyományainak élénkebb regisztereihez való tartozást is részben a recepció irodalmon kívüli oldalai határozzák meg. A befogadás-történet így ma egy olyan tehertől kíván szabadulni, amelyre mai irodalomtörténeti diskurzusaink elsődleges figyelmet kell, hogy szenteljenek. Az azonban, hogy Ady költészete éppen e terhek miatt ne válhasson többé, mint ismét csupán a költészettörténeti paradigmákban ismert felmondandó leckévé, az a szövegiség újragondolásának és egy olyan szövegközeli olvasatnak a sikerén is múlhat, amely képes lehet ezt a költészetet a maga helyén, a kortársakét pedig a mellérendelésben, a lírai horizont rekanonizációs folyamatainak szükséges kihívásai közt sem mértéket vesztve tárgyalni.

Egy megújuló Ady-olvasás - amelynek része az általunk is alkotódó diskurzus, s amely egy folyvást újratermelődő Ady-pörbe való kénytelen belebocsátkozást vetít elő - csak különbségtermelő szabadságként újulhat meg, s (Szirák Péter találó szavaival) "nem valamely nyelvből ’kiértett’ morális instanciához kötődő hódolati aktusban, s nem a ’progresszió’ repolitizáló kényszereiben."⁷

¹ Tanulmányok Ady Endréről. (szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna) Anonymus, Bp., 1999. Újraolvasó sorozat.

² Boka László: Az Ady-jelenség kanonizációs alapjai a Nyugat 1909-es Ady-számában. Látó 1999/1

³ Szegedy-Maszák Mihály: Ady és a francia szimbolizmus. In: Irodalmi kánonok. Csokonai, Debrecen, 1998. p. 125.

⁴ Farkas Zsolt: Jobb kánon a Balkánon. Holmi 1999/8. p.1041.

⁵ vö. Kulcsár Szabó Ernő: Az "Én" utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In: u.ő.: A megértés alakzatai. Csokonai, Debrecen, 1998. p. 50.

⁶ Ld. Bányai János: in: Tanulmányok Ady Endréről. i.m. p. 82.

⁷ vö. Szirák Péter: Kanonizációs stratégiák, történeti konstrukciók az Ady-recepcióban. In: Tanulmányok Ady Endréről i.m., p. 42.

Boka László irodalomtörténész (Nagyvárad, 1974). Magyar-angol szakos tanár, jelenleg az ELTE összehasonlító irodalomtudományi tanszékének végzős doktorandusza Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtár irodalmi szakreferense.