László Dezső

Reményik és Ady

Alig van magyar város, amelyikben magyar költőről könnyebben lehetne beszélni, mint Nagyváradon.

Igen, mert ezt a várost sok magyar költő szerette, többnek az élete szervesen összeforrott vele, és ebben a városban mindig különös fogékonyság volt és van ma is a magyar költők és a magyar költészet iránt.

Századunk két legnagyobb lírikusának, Ady Endrének és Reményik Sándornak az élete is mennyire belefonódott ennek a városnak, a város lakóinak életébe! Ady kortársai közül már nem sokan élnek, alakjára már kevesebben emlékeznek vissza; annál több élő barátja, tisztelője, lelki rokona él Reményik Sándornak. Itt van az ideje annak, hogy ez a város fölkeresse és méltó jelekkel megjelölje azokat a legfontosabb házakat és helyeket, amelyek két nagy lírikusunk életének szerves részei lettek!

Ilyen viszonyok mellett lehet-e Reményik-estünk keretében jobb előadástémát találni, mint egymás mellé állítani a nagyváradiak által olyan jól ismert, két nagy lírikusnak: Adynak és Reményiknek alakját, küldetését és költészetét? Nem szándékom e két nagy költőnket összemérni egymással, inkább azt szeretném, hogy Reményik egyéniségét és költészetét Ady Endre alakjának és költészetének tükrében értelmezve rögzítsük meg magunkban. Annak az új magyar lírának, amelynek a legnagyobb alakja Reményik Sándor, Ady Endre volt a megindítója, Reményik azonban sem nem kortársa, sem nem iskolás értelemben vett tanítványa Ady Endrének. Reményik több versében egészen határozottan megvonja a határt saját maga és Ady Endre között.

I. Várad, Párizs és Biharpüspöki

Mit jelentett Nagyvárad városa Ady Endre és Reményik Sándor életében, mennyiben járult hozzá ez a város költészetük kibontakozásához?

Ady a minden újszerű elől határozottan elzárkózó konzervatív Debrecenből jött a modern dolgok iránt különösebben érdeklődő század eleji Nagyváradra. Váradon ebben az időben zsidó elemektől átszőtt haladó szellemű értelmiségi és kereskedő réteget lehetett találni. Ebben a szellemi háttérben visszhangra talált Ady kibontakozó modern magyar lírája. Ady korszakot nyitó első új versei ebben a városban íródtak. Itt ébredt fel nemzeti önkritikája és társadalmi reformvágya. Itt látta meg a magyar társadalom egyes rétegei közötti különbségeket és ítélte el ezekért a különbségekért a magasban állókat. Léda asszony iránti végzetes szerelme ebben a városban ébredt fel, s ennek a szerelemnek a nyomán Váradról indult el első párizsi útjára. Ebben a városban szervezte meg Ady a modern magyar szellem harcosainak első társaságát, a Holnap közösségét.

Ha megfigyeljük, hogy Ady hároméves nagyváradi tartózkodása milyen hatásokat váltott ki életében és milyen változásokat eszközölt költészetében, tömören szólva azt mondhatjuk, hogy az egész Ady és költészetének, küldetésének minden vonása dióhéjban benne van mindabban, ami vele Nagyváradon történt.

És ugyanezt Reményikről is elmondhatjuk. Ő beteg zarándokként gyógyulni jött városunkba. Teste gyógyulását egy váradi orvosnál, lelke vigaszát pedig a rendházban, a kanonoksor meghitt boltívei alatt és a diakonisszák társaságában kereste és találta meg. Ady tobzódó egészségének a tékozlás nagy alkalmait szolgáltatta ez a város, Reményiket pedig erői összeszedésére és új harcba vetésére segítette rá. Ady ebben a városban nem tudott a szentegyházak falain belül jutni, kívülről szórt kritikát a kanonoksor ellen, Reményik az Ady által megítélt falak között egyre döntőbben látta meg, hogy mit jelent egy megtiport népnek a templom és az iskola. Ady Nagyváradról vágyott a messze idegenbe, innen röpítette a vonat Párizsig, Reményik előtt itt záródtak be a határsorompók, s ő innen és Biharpüspökiről keltezte itthon maradást parancsoló verseit. Reményik Váradról nem nyugatra, hanem keletre nézett: "A vonat befutott - s felkelt a nap - / A fejedelmi Transylvániából." (Napkelte a váradvelencei állomáson)

Az ő szívében Léda asszony iránti vad szerelem helyett a diakonisszák és szerzetesek közötti testvérszeretet melege tör fel.

Mennyire benne van ebben a pár soros, váradi emlékeket idéző jellemzésben Reményik egész alakja, egész költészete!

Büszke lehet ez a város, hogy mind Adynak, mind Reményiknek egész valója elénk tárul nagyváradi élményeik és hatásaik tükrében. Ezért kell ebben a városban ennek a két ide sodródott költőnek az emlékét különös mértékben ápolni!

Reményik maga is látta, hogy közte és Ady, az ő küldetése és Ady küldetése között milyen alapvető különbségek vannak. A lelki szegénység dícsérete c. versében ezeket a különbségeket világosan elénk vetíti: "Hálát adok, hogy a világból / Oly kevés dolgot ismerek, / Hálát, hogy Párist sohse láttam, / S nem vonzanak a tengerek, / Hogy nem jártam a Riviérán / S járni már alig fogok. / Hogy becsukódtak én előttem / Idejében a távolok. // (...) Egy kútat ástam önmagamba, / Titokzatos, komor kútat. / Sötét vize pár rokon-árnyat / s pár testvér-csillagot mutat. // (...) Erdély ege parányi égbolt, / Tündöklő testvér-csillagok: / Szegénységem kútperemére, / Ragyogva ráhajoljatok. // (...) Új világok üzenetével / Uram, ne kísérts engemet." (A dőlt betűs szavak nem a költő külön jelzései - L. D.).

II. Nemzeti önkritika és vigasztalás

Ady Endre küldetését vizsgálva mindenekelőtt azt kell mondanunk, hogy ő Németh László megállapítása szerint kritikai vízválasztó XIX. és XX. századi magyarság között. Benne fordul szembe e század magyarja a múlt századéval. Ő már megsejtette és kifejezte, hogy a millenniumi díszben hivalkodó ékes magyarság ruhája mögött milyen halálos fekélyek tátonganak, s milyen szörnyű kórok bénítják és sorvasztják a magyar test működését. Cassandra volt, kinek jósolnia kellett, hogy a díszes vár össze fog omlani. Ő csak arról beszélhetett,  ami hiányzott e század első két évtizede magyarjából. Politikai programja a szociáldemokráciához állott a legközelebb, azt remélte, hogy ez a politikai irányzat győzni fog, az úri Magyarország helyén egy igazabb, népibb magyarság fog kibontakozni. Mélyen érezte, hogy a magyar szellem a modern, nyugati szellemi áramlatok mögött mennyire elmaradt, s vállalkozott a nagy feladatra, hogy a magyar szellemet belekapcsolja a modern nyugati szellemi áramlatok vonalába. Új időknek új dalaival tört be Magyarországra!

Abban az időben az öndicsekvéstől s az önmagát felülértékelő gőgtől csepegő magyar önhittségnek szüksége volt arra, hogy valaki torzító tükröt tartson eléje, s letépve az igazságot eltakaró álarcokat, megmutassa a kegyetlen és rideg magyar valót. Ady Endre élesen metsző nemzeti kritikája szerves folytatása a reformátorok, Pázmány, Zrínyi és Széchenyi ostorcsapásainak. "Míg állt a vár, lehetett mondani: / Leroskad Ilion. Ha kettévágtok: / Én egyebet akkor sem szólhatok, / Csak a meztelen, véres igazságot. / Mit néztek úgy reám? / Vígasztaló igét én nem tudok / Néktek, ti veszni rendelt seregek. / Én csak meghalni tudok veletek." (Reményik: Cassandra).

Ady csak azt mondhatta, hogy leroskad Ilion, neki nem volt vigasztaló igéje, s együtt halt meg az 1918-as összeomláskor önmagába roskadt régi magyarsággal.

Reményiknek  más volt a rendeltetése. Neki szembe kellett mennie az Ady által elindított halált jövendölő kritikával, neki a nemzet legnagyobb vigasztalójává kellett lennie az Ady által megjövendölt szomorú összeomlás idejében. "Most minden rom. / A földdel egyenlővé tétetett. / Nincs fundamentum és nincsen orom, / Csak fű a rom felett / S a fű közt egy-egy csöndes nefelejts. // (...) Míg álltál: értetlenül néztelek, / Most rádismerve nézlek, réveteg / S imádlak romjaidban, - nemzetem! (Reményik: Míg állt a vár).

Míg állt a vár, míg állt a palota, könnyű volt Adynak annak romlásáról beszélnie, de nehéz volt Reményiknek a kritikának véget vetve kunyhót építeni a romokból, s kenyeret adni és virágot keresni a romok közt lakóknak.

Reményik egyik legfontosabb prózai írásának a Nemzeti önkritika, vagy szellemi mazochizmus című, a Pásztortűzben megjelent cikkét tekintem, mivel ebben a művében a leghatározottabban megállapítja, hogy véget kell vetni annak a nemzeti önkritikának, amely lényegében Ady Endrétől indult el a század elején. A kisebbségi sorsban adott új világ- és nemzeti helyzetben többé nem arra van szükség, hogy egyoldalúan csupán a hiányokról beszéljünk, hanem sokkal inkább arra, hogy méltóságtudatunkat helyreállítva, minden erőnk összeszedésével új világot építsünk magunknak. Reményik nem messze nyugatra, hanem az erdélyi életbe tekint, nem messzi távolokból, hanem az élet mélységeiből keresi azokat az erőket, amelyekre a Trianon utáni magyarságnak szüksége van. Idegen minden világnézeti vagy politikai áramlattól, s költészete mégis a legnagyobb erdélyi reálpolitikai tett. Hirdette s életével kiábrázolta: ahogy lehet, mindent meg kell tenni, hogy meg tudjuk tartani magyarnak és az emberiséghez méltónak a kisebbségi magyarságot.

III. Kétféle úriság

Milyen két különböző embertípus a század két legnagyobb magyar költője! Ady így énekel magáról: "Ős Napkelet olyannak álmodta, / Amilyen én vagyok: / Hősnek, borusnak, büszke, szertelennek, / Kegyetlennek, de aki elvérzik / Egy gondolaton. / Ős Napkelet ilyennek álmodta: / Merésznek, újnak, / Nemes örök-nagygyermeknek, / Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsítónak, / Nyugtalan vitéznek / Egy szerencsétlen igaz isten / Fájdalmas, megpróbált remekének, / Nap fiának, magyarnak."

Ady testi és lelki életerőktől szétfeszülő, elegáns dandyként szeretne megjelenni. Sokat ad arra, hogy csodálják és bámulják testi szépségét, lelki nagyságát. Igazi világfi, aki gyakran bejárja a legdivatosabb világfürdőket, mulató- és üdülőhelyeket, erején felül költ az öltözködésre, szórakozásra és úri hajlamainak kielégítésére. Úrnak tekinti és tekinteti magát, akit hódolat illet, s akinek úri mivolta életerejének szertelen, szabad tékozlásában a mások igazságtalan megkínzásában csúcsosodik ki. Úri mivoltának alapját a pénzben s megnyilatkozását a pénz tékozlásában látja. "Ha elfutnak a gyér aranyak, / Fölséges nagy, úri magunkból, / Istenem be kevés marad. // S ha megjönnek a gyér árnyak: / Szabad megint Istennek lenni, / Két-három-négy napig szabad." (Mi urunk: a Pénz).

Reményik megjelenésében - nyugodtan mondhatjuk - egyszerű kispolgár. Öltözködésben, életmódban irtózik minden szertelenségtől, feltűnéstől és hivalkodástól. Messzire elkerüli a zajos világot, a vér és arany sötéten csillogó piacát.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy Ady Endre lefelé zuhanó élete a nagy életerők szertelen eltékozlása, a Reményiké pedig a maradék erők roppant aszkézisben lefolyó összeszedése és gigantikus hősiességű szolgálatba állítása. Ady útja a tobzódó egészségtől egyenes vonalban vezet le a betegségen keresztül a halálba. Reményik örökös gyengesége kínzó betegségek között keresi és gyűjti össze az életerőt, hogy azzal nemzetének szolgálni tudjon. Magát téli rózsatőnek tekinti, amelynek nyári színeit és illatát elvitték s elszaggatták százfelé. De hisz abban, hogy ez a rózsatő fog még teremni piros rózsát.

Az Ady külsőségekben is megnyilvánulni akaró úrmivoltával szemben ő a lelki uraság belső jegyeit hordozza s ábrázolja ki életében. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ő a legúribb szellemű magyar költő, aki soha egy hajszálnyit is el nem tér attól a belső törvénytől, amelyet a szellem trónján tündöklő úr: a lelkiismeret szab szüntelen eléje. Adyban vannak nagy és kis megalkuvások, származtak tőle versek, amelyekben nem volt benne lelkének minden tisztasága és felelőssége. Reményik tudta, hogy mit jelent a kötelesség, ez a mázsás súlyú kanti szó.

Minden tekintetben talált rá a mérték, amelyet ő állított a magyar költők fölé: "És aki költő, az legyen király / És pap és próféta és soha más / Nem illik daróc főpapi talárhoz / S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

IV. Kétféle borúlátás

Mindkettőjük éleslátása Vajda Jánostól, a múlt század második felének komor poétájától indul el. Mindketten egyformán rokonuknak érzik őt. Közösen öröklik tőle a keserű pesszimizmust, de míg Ady csupán igazolását látja maga s nemzete komor sorsának a Vajda János költészetében, addig Reményik nem áll meg a találkozásban, hanem tovább keresi az utat a sötétből ki a világosság felé.

Ady pesszimizmusában hiába keresünk felfelé lendítő, szabadító erőt, halálosan betegnek látja korának nemzetét s benne önmagát. Reményiknek épp oly sötét a látása nemzetét s maga sorsát illetően, mint elődjének, de ebből a sötét látásból a lefelé süllyedés helyett felfelé lendítő erőket szabadít fel. Reményik a csak azért is kockázatával szembefordul a sötétséggel s ebből a szembefordulásból mérhetetlen világosság támad. Ady csak a haláláig kíséri el Mesterét, Krisztust, Reményik megtalálja a feltámadott és mennybe ment Urat, s átalmegy a pünkösd új életet támasztó tűzkeresztségén.

Ady a vér és arany nagy rajongója. "Nekem egyforma, az én fülemnek, / Ha kéj liheg, vagy kín hörög, / Vér csurran vagy arany csörög. // Én tudom, állom, hogy ez: a Minden / S hogy minden egyéb hasztalan: / Vér és arany, vér és arany. // Meghal minden és elmulik minden, / A dics, a dal, a rang, a bér, // De él az arany és a vér. // Nemzetek halnak, újra kikelnek / S szent a bátor, ki mint magam / Vallja mindig: vér és arany." (Vér és arany).

Reményiknél: "…Sápadt az arany… / Csak az Isten s lelkünk van velünk. / Nem maradt egyebünk."

Adynál soha sem jutunk el az értéksor utolsó tagjáig, Istenig; ő csak azt mutatja, milyen fontos a test, a faj, a gazdagság, az életkeretek időbeli fenntartására a vér és az arany. Reményiknek arra a nagy kérdésre kellett megfelelnie, mi lesz velünk, ha elfolyik vérünk és megrozsdásodik aranyunk. S ő megfelelt erre a nagy kérdésre: Ha minden elhagyott, velünk marad s minden poklok között megtart az Isten.

Makkai Sándor azt állította, hogy Ady Endre a legvallásosabb magyar költő. Mi ezt a megállapítást elfogadjuk, ha Ady vallásosságát nem Isten Igéjével, hanem az általános vallástörténet és valláslélektan mértékével mérjük. Ady maga mondja magáról, hogy ő pogány pap, ősmagyar táltosok utódja. "Korcs hegyi-beszéd minden dalom, / S a hitem: egy pogány hatalom. // (...) Álmom az Ige, az Üdv, az Út: / Be hazug élet, ó be hazug." (Pap vagyok én).

V. Végtelen távlatoktól a mindennapig

El kell ismernünk, amint azt sok más vers s e vers utolsó sorai is igazolják, hogy Adyban nagy, őszinte, tiszta gyermeki Krisztus-várás volt, álma volt neki az Ige, az Üdv, az Út. Bibliát gyakran olvas s annak nyelve kétségkívül rányomta bélyegét költészetére, de határozott hangú, tiszta keresztyén bizonyságtétel egyetlen versén keresztül sem csendül föl.

Reményiket nyugodtan mondhatjuk a legkeresztyénibb magyar költőnek, nem vallástörténeti vagy valláslélektani, hanem hitvallási, vagy ha kell, dogmatikai alapon is. Ő az Ige költője, aki az Igére rátalált, akit az Ige megtalált s aki Krisztusnak volt felkent prófétája. S hogy az ő vallásos költészete nem megtanult szavak és tanító célú erkölcsi oktatások gyűjteménye, igazolja a hívő hitetlenségnek és hitetlenkedő hitnek benne haláláig végbemenő péteri harca.

Ady csak adventig jutott el. Reményik pedig végigjárta az üdvösség karácsonytól pünkösdig vezető egész útját. S ennek az útnak ragyogó szépségéről a keresztény hitvallók tisztaságával tett félreismerhetetlen bizonyságot.

Ady a végtelen távlatok s a nagy dolgok költője, Reményik legnagyobb csodáit a mindennapok sarjasztják ki. Az apokaliptikus látásokban gazdag Ady várta, hogy a föld meghasadjon és tűz nyelje el Sodomát.

Reményiknek "A mindennap kicsiny csodái, / Nagyobb és titkosabb csodák." (Csendes csodák). "Akarom, mert ez bús merészség, / Akarom, mert világcsodája: / Valaki az Értől indul el / S befut a szent nagy Oceánba" - így Ady. (Az Értől az Oceánig).

Reményiknél a delta a forrásra gondol, mert minél hatalmasabban hömpölyög alá a nagy folyó, annál piszkosabb, zavarosabb és pusztítóbb a vize. "Akkor a delta a forrásra gondol, / Amely körül fekete fenyők állnak / És csend van és csak a juhnyáj kolompol. / Nincs vad meder és pocsolyás árok, / A fűben szivárog egy halk erecske / És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog. / A forrás mellett ül egy kisfiu, / Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, - / És ezt a folyam a deltáig érzi, / S a boldogságtól megremeg a partja. (Mikor a delta a forrásra gondol).

Ady gyakran jelét adja annak, hogy a magyar kisemberek: földművesek és munkások tömege társadalmi törekvéseinek élharcosa szeretne lenni. Reményik távol áll a tömegmozgalmaktól, de sok különélő kis magyar embert és családot gyűjt költészetével maga köré, hogy vigasztalja és lelki táplálékkal jól tartsa őket. Ady a szocializmus forradalmának győzelmétől várja a magyar kenyér megszaporodását, Reményik nemzetének - a nagy szegénység idején - kenyér helyett csak verset tud adni, de ez a vers a testnél mélyebben, utolsó gyökerében: lelkében táplálja s erősíti nemzetét.

Ady a nyugat tükrében nézi a magyar problémákat s úgy látja, hogy nemzete a korszerű európai szellemtől messze elmaradt. Párizst tekinti, többé-kevésbé talán csak szimbolikusan, az ideális szellemi tűzhelynek, s egy nemzet számára a francia demokráciát az igazi életkeretnek.

Reményik már meglátta, hogy miképpen csapta be a világháború végén ez a hazug Európa a magyarságot. Számára a Trianon közelében fekvő Párizs: "…hitvány, dölyfös ember-bábel. / Csak gyűlölni és megvetni tudom. / A dalai, a csipkés finomak, / Mikért egy költőnk vágya könnyet ontott, / Nekem káromlás, rút rikácsolás / S én visszavetem néki mint a rongyot. (Végvári: Gyűrűt készítek).

Ady éleslátását korában kevesen fogadták el, s még ma is vannak, akik kétségbe vonják korszakos jelentőségét. Ady a saját korában egy nemzedék költője volt. Reményik vita nélkül már korában egész nemzetéé, s szavára minden magyar lélek ösztönösen rezonált. Az Adyval szembeni idegenkedés legdöntőbb oka, hogy kora messze állott a nagy jós költőtől, hogyne, hiszen derűs égbolt alatt jövendölt ránk zúduló nagy viharokról. Reményik költészete és kora egymással teljesen egybeesik. Nem az eljövendő viharról beszél, hanem a ránk zúdult viharban gyűjti maga köré s vigasztalja vihartól megtépázott s felhőszakadástól csontig ázott nemzetét.

Ady széles látóhatáron nagy örök magyar kérdéseket vet fel. Látása nagy alapvonalakat vetít elénk. Részletkérdéssel alig foglalkozik. Ady költészetéből korának teljes képét aligha tudnók összeállítani. Reményik látóköre szűkebb, de a látókör közepéről annál mélyebb igazságok ömlenek elénk. Reményik költészetéből hiányzanak a végzetesen nagy magyar sorskérdések, de költészetéből majdnem maradék nélkül meg lehetne írni a huszonkét éves erdélyi magyar históriát.

Ady megjövendöli a nagy özönvizet, amely az egész országot elborítja, Reményik az özönvízzel elborított Erdély harangjainak hangját a tengerfenékről is meghallja s szavával tovább zengi. "Mint Atlantisz, a rég elsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben, / Elmerült székely falvak hangja szól / Halkan, halkan a tenger fenéken." (Atlantisz harangoz).

VI. Mindketten a saját idejükben…

Ne tegyük fel a kérdést: ki volt közülük nagyobb? Én nem irodalomtörténeti felmérést vagy esztétikai becslést végzek. Az én kérdésem az, hogy mi volt ennek a két költőnek hivatása a saját korában s mit adnak ők nekünk: hétköznapi magyaroknak. Hivatásukat mindketten egyforma hűséggel töltötték be, s életük s haláluk egyaránt szimbóluma korszakuknak s a rajtuk keresztül küldött üzenetnek. Ady a vár romlását jövendölő Cassandra volt, felbomló élete s az összeomláskor bekövetkezett halála fájdalmas szimbóluma a romlás felé siető s örvénybe hullott magyarságnak. Neki csak az adatott meg, hogy a bűnre figyelmeztessen s a bűn hatalmát ábrázolja ki életében. Reményik egy nyomorúságból fölemelkedő, a rombolás után építésre kényszerített korszaknak költője és szimbóluma.

Mind a ketten magános sorsot hordozó árva magyar költők.

Árvaságukról mind a ketten sokat sírtak, s ez a kettős sírás olyan egysírás minden igaz magyar szívnek. "Ez így rendeltetett: / Hogy ne lehessek soha senkié, / És ne lehessen enyém senki se. / És legyek mégis mindenkié, / És legyen enyém az egész világ. // Ó árvasággá szükült végtelen, / Ó végtelenné tágult árvaság." (Reményik: Predestináció). "Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek. / Nem vagyok senkinek. // Vagyok mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény./ Lidérces messze fény. // De jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. // Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / S lennék valakié." (Ady: Szeretném, ha szeretnének).

Olyan mindegy, hogy e két vers melyikét írta Reményik vagy Ady! E két iker-vers nyilván mutatja: mi a sorsa s megvalósíthatatlan rendeltetése a magyar költőnek bármelyik korban.

Ady kora az 1918-as összeomlással véget ért. Azért volt nagy költő, mivel korával együtt távozott. Neki bele kellett hullania az általa megjövendölt összeomlás sírvermébe.

Reményik szintén korával együtt távozott. Ő a Trianonnal bekövetkezett kisebbségi magyar sors költője. A legutóbbi esztendők ijesztő európai és világfeszültsége között kialakulóban lévő új világ rángásai között szemünk látása szerint felfelé ível nemzetünk útja. Az egyre nagyobb méretűvé váló magasfeszültségeket Reményik lelke, kisebbségi sorstól megrongált idegzete nem bírta kiállani. Beteljesedett rajta saját próféciája: "Mint túlfeszült húr, úgy szakadjak széjjel." (Hivatás közben).

Erdély kettévágása után két lehetőség állott előtte: lemenni délnek s vigasztalni a másodszor is elszakított magyarokat, vagy kilépni az erdélyi leszűkített keretek közül s egyetemes magyar igehirdetéssé tenni kisebbségi sorsban kialakult megtartó gondolatait. Előbbi lehetőségét betegsége s a külpolitika gátolta meg. A második lehetőség megvalósításához már nem maradt ideje.

Mind a ketten örök magyarok: szerves részei, kifejezői és formálói a magyar sorsnak, a magyar kérdéseknek s az örök magyar szellemnek. A tendenciamentes, tiszta szellemi művészet kiváltságos hordozói, akik éppen azért tudtak a nemzet vészt jósló prófétái s vigasztaló apostolai lenni, mivel a mindennapok fölé emelkedve az örökkévalóság szempontjából a tiszta művészet ártatlan szemével nézték nemzetük sorsát. Ady egyénisége inkább eggyé válik a magyar sorssal és végzettel, s talán ezért nehezebb az ő verseit megérteni. Nála az ember és a rá bízott üzenet néha zavarosan összeolvad. Reményik tiszta, filozófiai távlatból és magasságból szemléli, ábrázolja és hirdeti nemzete rendeltetését. Ady inkább megszemélyesítő művésze, Reményik pedig hangszere a nemzet életének.

Elmúlt az Ady korszaka, s számunkra el a Reményiké is. Hogy milyen lesz az új korszak: sötét, meg nem oldott kérdés. S az új nagy költő: egészen ismeretlen.

De mi nem állunk meg tétlenül a nemzetek nagy országútján: Adyval magunkba nézünk s fölismerjük magunk s nemzetünk végzetes bűneit, vele bűnbánatot tartunk s Reményiken keresztül hallgatjuk s meghallva, örömmel szívünkbe zárjuk a bűnbocsátó Isten megtartó kegyelmét.

Ezért a kegyelemért hálából új életet kezdünk.

(Elhangzott Nagyváradon, a Szigligeti Társaság

1941. december 4-i ülésén.)

László Dezső író, szerkesztő, teológus (Sepsiszentgyörgy, 1904 - Kolozsvár, 1973). Tanulmányait Kolozsváron és Skóciában végzi. 1927- 32 között az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúsági utazótitkára, 1937-től teológiai magántanár. Az Erdélyi Fiatalok című lap alapítója (1930- 1940). Az ötvenes években kétszer is elítélik koholt vádak alapján. 1962-ben részt vett a kolozsvári püspökség szétszórt levéltárának újjászervezésében, majd kolozsvár-belvárosi lelkipásztor. Kötetei: A siető ember, 1935; Balázs Ferenc a transzszilvanizmus szolgálatában, 1938; Reményik és Ady, 1941; stb.