Miként apámnak a cipője

Ady Endre 125. születésnapját ünnepeltük a váradi színházban. A 23 éve Genfben élő, ismételten hazalátogató Szalai József festőművész is ott ült a közönség soraiban. Jó lenne leülni, ismét elbeszélgetni, gondoltuk mindketten, s másnap délelőtt időt szenteltünk egymásra. Ezúttal elsősorban az alkotóművész Szalai Józsefet próbáltam megkörnyékezni. A Nyugat-Európában több rangos díjat is elnyert neves alkotót - Magyarországon még nem állított ki - valahogyan kifelejtették a legújabb magyar művészeti lexikonból. E szerkesztői felszínesség, tájékozatlanság érthető módon bántja, talán épp e tüskét szeretné feledtetni azzal a nagyszabású kiállítással, melyet a budapesti Vigadó Galériában készül öszszehozni.

- Ha most kihúznék a zsebemből egy maréknyi színes ceruzát, s letenném eléd az asztalra, melyik színnek volna legerősebb a csábítása?

- Nem rossz a kérdés, mert én az a professzionális festő vagyok, aki sokat rajzol színes ceruzákkal. Nos, a maréknyi ceruza felét eldobnám, főleg azon színeket, amelyeket én soha nem használok. Az oroszoknak Svájcban van egy óriási színesceruza-gyáruk, a Karandas, egy-egy készletben több mint száz színes ceruza van. Ezeket szoktam vásárolni. Elsősorban a barnák, zöldek, okkerek transzparens világa az, amit szívesen használok. A lilák, aranyak, szürkék, feketék nekem nem kellenek, azoktól frászom van, azokat a dilettánsok forgatják.

- Művészi feladat tekintetében számodra van-e különbség egy marék dió, bokron ágaló kecskegida, illetve a patakban pucéran pancsoló pásztorleányka között?

- Elsőre a fürdőző leányka témát választanám, de a marék dió mint csendélet is érdekelne. Olyannyira, hogy csendélet-sorozatot szándékszom festeni az elkövetkezőkben. Budapesten meg is vásároltam egy méregdrága albumot, egy másikat pedig Genfben rendeltem meg a célból, hogy a flamandoktól Picassóig tisztábban lássak e témában. Hozzáteszem, hogy az albumban látható több száz csendélet közül engem mindössze négy-öt érdekel. De az oly mértékben, hogy az album azon lapjait kivágom, beragasztom a munkamappámba. Fontos, hogy mindig kéznél és elérhető közelségben legyenek azon művek, amelyek engem izgatnak. Egyébként egy galériatulajdonos megrendelésére készül majd a sorozat. Tavalyi műtétem hátráltatott a munkában, de most már hamarosan belevágok. Persze a meztelen, pucér női test, az a gyönyörű téma. Lefotózom, majd vázlatot készítek. Hozzáteszek, radírral elveszek belőle mindaddig, amíg tökéletesnek nem érzem a női formát.

- Mégis mitől modern a te festészeted?

- Tudni kell rólam, hogy egyszerre legalább tizenöt képen dolgozom. A következő munkám egy budapesti milliárdos menyasszonyának a megfestése lesz. Ott voltam az esztergomi bazilikában megtartott grandiózus esküvőjükön, lefotóztam a huszonnégy éves arát menyasszonyi díszben. A többi már csak rajtam és tehetős férjén múlik. Úgy fogom megfesteni a gyönyörű hölgyet, mintha magamnak festeném. Nagyon remélem, hogy másfél év múlva, a Vigadó Galériában esedékes kiállításomon főhelyen áll majd ez a kép. Hogy mitől is modernek az én képeim? Talán attól, hogy a régi mitológiai időket, hagyományokat magamban hordom. Meg attól, ahogyan a nimfák között a legyek röpködtek, bokorban faunok villantak. Nos, a görögöktől a középkori festészeten-építészeten át el egészen a flamandokig, mint sűrítményt, eszenciát, tudást hordom, s önmagammal elegyítve, úgy gondolom, attól modern a Szalai-festmény. Meg a mitológiai hangulattól, meg a zöld ravaszától, az aláírás mellé odarajzolt parányi hülyeségtől… Ám ezeket csak ezer emberből egy, ha észreveszi. A modernség nevében van, aki feketével fest feketére… Hát ezért is tartok egy kicsit a budapesti tárlatomtól.

- Az örökkévalóság, amelynek majd hátrahagyod a műveidet, mit gondolsz, időben mennyit ölelhet fel? Hiszen a karton, a vászon, a deszka mind szerves anyag, ami nemcsak gyúlékony, sérülékeny, de bomlékony is.

- Én elsősorban deszkára festek. Hogy halálom után mi lesz a képeimmel, nem igazán érdekel. Mindennek ellenére az anyagokat én messzemenően tiszteletben tartom. Olyannyira, hogy a festékgyártó vegyészekkel is konzultálok, ha szükségét érzem. Én a Cellini-recept szerint preparálom a deszkát és alapozok. Van húszéves olajképem, amelyen egyetlen repedést se lelni. Ez azért megnyugtató.

- Alkotásnak szentelted és szenteled, rendeled alá mondhatni egész életedet. Mindezen áldozatokért mit kaptál és mit kapsz cserében?

- Semmit. Semmit. Semmit. Minap végignézhettem a magyar milliárdosék bazilikabeli esküvőjét. Megfoghattam lakásukban az arannyal befuttatott kilincseket, fürdőszoba-csapokat, kortyolhattam a legkülönlegesebb italokból, s azt kérdeztem magamban: Mire jó ez az egész? Efféle pazar földi javakra én sohase vágytam. Az, hogy én festek, az az én keresztem, ahogyan a költőé a ritmussal, szavakkal bíbelődés, ahogyan a muzsikusé a hegedű s a vonó. Genfben az utca egyenes, a járda járda, az útest úttest, a pázsit kifogástalan pázsit. Itt Váradon meg már emeletmagasra nő a gyom, hull a vakolat, és a harminc éve épült betonhíd már-már belerogy a Körösbe. Nemcsak a művészeknek, de a városoknak is megvan a maguk keresztje. Drága jó apám emléke villan be itt: suszterként úgy és addig kalapálta, lapogatta, fényezte, suvickolta a cipőt, míg az nem énekelt, fütyült, mosolygott neki. A flamand festők is ilyen alaposak. Ilyen vagyok én is. Vannak törvényszerűségek, amelyeket be kell tartani. És amikor félúton túl már minden törvényszerűségnek, szakmai követelménynek eleget tettem, akkor következik a kép gazdagítása, cizellálása. Ezt követően két-három hónapra félreteszem, majd újra előveszem, hozzáteszek még valamit. S ekkor a kép már az én lelkem, az én tökéletesség-eszményem, miként apámnak a cipője. Aztán a rámát is én fűrészelem, én színezem, hiszen az is a képhez tartozik.

- Közelgő hatvanadik születésnapodat hol fogod ünnepelni?

- Nyolc hónappal ezelőtt magyar állampolgárságot kértem. Szeretnék venni egy parasztházat, jó nagy konyhával, két szobával, ha jönnek a haverok, legyen, hol aludjanak. Továbbá egy nagy műteremre is vágyom, földtől tetőig ablakokkal, hogy sok legyen a fény. Két falon pedig csak rajztáblák lesznek. Egyébre nincsen szükségem. S ha mindez meglesz, elvárlak majd a születésnapi koccintásra, házavatásra, arra, amire, téged is.

Gittai István

Szalai József grafikus, festőművész (Nagyvárad, 1942). Szülővárosában érettségizett, nyomdászként kezdte pályáját. Többszöri nekifutásra sem sikerült bejutnia a kolozsvári egyetemre, így a bukaresti Képzőművészeti Akadémiára volt kénytelen jelentkezni, ahová elsőre felvették. Néhány évig a fővárosban designer és szabadúszó. 23 éve Genfben él. Több nemzetközi szakmai díj birtokosa.