Pomogáts Béla

A zsarnokság természetrajza

- Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról -

A költő, a magyar történelem hagyományai szerint, sohasem pusztán művész, sohasem pusztán gondolkodó és alkotó ember, aki a nyelv kifejezőereje és mitikus képessége által hitelesen beszél az egyén és a közösség tapasztalatairól és rejtett érzéseiről, hanem többnyire egy társadalmi szerep betöltője is, és ennek a szerepnek mindig erkölcsi jelentősége van. Ez az önkéntes és persze a változó idők kihívásának megfelelő közösségi szerep szabja meg a költői személyiségnek a nemzeti életben és történelemben elfoglalt helyét.

Illyés Gyula talán a legnagyobb közösségi szerepet vállalta: azt, hogy a magyarság lelkiismerete és a nemzeti folytonosság védelmezője legyen. Igen nehéz korszakban, midőn mind a közösségi lelkiismeret, mind a nemzeti folytonosság érvényesítése elé szinte áttörhetetlen akadályok tornyosultak. Ebben a véres tragédiákkal terhes korban közel fél évszázadon keresztül töltötte be ezt a közösségi szerepet olyan tekintéllyel, hogy az ő jóváhagyása nélkül aligha lehetett országos dolgokban olyan véleményt formálni, amelyet az értelmiség nagy része elfogadott. Előtte Ady, majd Babits, utána pedig, legalábbis az ő szellemi súlyával és közéleti tekintélyével, senki sem vállalhatta teljes mértékben az ő tevékenysége által meghatározott nemzeti írószerepet.

Nemcsak az irodalomban: az alkotómunkában és az irodalmi életben tartozott a huszadik század mértékadó személyiségei közé, hanem a közéletben is, minthogy a harmincas évek népi írómozgalmának, a Nyugat, majd a Magyar Csillag körül gyülekező írói tábornak is a vezetői között foglalt helyet. A második világháború után ott volt a Nemzeti Parasztpárt szellemi irányítói között, egy időben nemzetgyűlési képviselőként tevékenykedett, miniszteri tárcát kínáltak fel számára, amelyet persze nem fogadott el, minthogy mindenképpen őrizni kívánta függetlenségét, az 1949-ben megszüntetett Válasz szerkesztőjeként mint a nemzeti és a demokratikus értékek egyik utolsó szószólója próbált a berendezkedő zsarnokság ellen küzdeni, és természetesen az 1956-os forradalom napjaiban is az országos közélet legfőbb tekintélyei közé tartozott, szerepet vállalt a Petőfi Pártként rövid időre feltámadó parasztpárt irányító testületének munkájában is.

A költőnek - és ez nyilvánvaló volt - a kommunista uralom ellenfelei között volt a helye, mindazonáltal, talán a forradalom leverését követő (önkéntes) visszavonulásától eltekintve, nem szorult ki az irodalmi életből, noha, mint ezt számtalan adat és visszaemlékezés tanúsítja, szinte mindegyik verseskötetének megjelenését cenzurális beavatkozások előzték meg. Ő maga és művei folyamatosan jelen voltak az irodalmi életben, igaz, több alkalommal is ellenséges indulatok és hatalmi szóval elrendelt viták tüzében. Ezt a folyamatos jelenlétet igazából két tényező tehette lehetővé: egyrészt Illyés vitathatatlanul nagy tekintélye, minthogy a harmincas évek közepe óta irodalmunk vezető személyiségei közé számított, másrészt az a "diplomáciai" készsége, amelynek birtokában valamiféle, noha távolról sem zavartalan, együttélést tudott kialakítani a hatalom birtokosaival. Ezt az együttélést az is segítette, hogy még ifjúságából eredően személyes ismeretségben állt a kommunista rendszer több vezetőjével.

Mindezek mellett, az életmű tükrében igen könnyen felfedezhetők a zsarnoki uralommal szembeforduló szellemi ellenállás tanúságai mind a Rákosi Mátyás, mind a Kádár János nevéhez fűződő korszakban. Ezek között a tanúságtételek között is első helyen áll Illyés méltán igen nagyra becsült és népszerű költeménye: az 1950-ben született Egy mondat a zsarnokságról, amely a kommunista parancsuralom és minden parancsuralom tulajdonságairól és következményeiről ad képet, mintegy a zsarnokság természetrajzát készítve el.

Illyés 1945 tavaszán, miként igen sokan irodalmunk vezető személyiségei közül, bizakodó örömmel köszöntötte a nagy történelmi átalakulást. Úgy gondolta, hogy megnyílt az út több olyan demokratikus reform, így a szegényparaszti milliók földhöz juttatása előtt, amelyet a népi írók mozgalma és ő maga már régóta követelt. Bizakodását több költői és prózai műve jelezte, így antológiadarabbá emelt Megy az eke, Cserepező és Az új nemzetgyűléshez című költeményei, Honfoglalók közt című 1945-ös riportsorozata, amely egy dunántúli falu földosztó parasztjai között szerzett élményeit rögzítette, vagy éppen Két kéz című, 1950-ben közreadott hosszabb költeménye, amely a kétkezi dolgozók alkotóerejét ünnepelte.

Ugyanakkor, mindenekelőtt naplójegyzeteiben, kimutatható az is, hogy sohasem tekintett egyértelmű bizalommal a politikai helyzet alakulására. 1945. május 5-ei naplójegyzetében, a Szabó Lőrinc, Németh László és Tamási Áron ellen megindult támadások hatására a következők olvashatók: "Az utóbbi események (Sz. L. esete) annyira szembe állította bennem az írót s a politikust, hogy nyugodt lelkiismerettel azt tovább nem győzhetem. A tiszta irodalom szempontjait nem érvényesíthettem a politikában s a politikáét viszont nem akarom érvényesíteni az irodalomban. Mint író nem osztozhatom abban, hogy Magyarország legnagyobb élő költőjét a nemzet eltaszítsa. Író akarok maradni, de eszméimmel s magatartásommal tehertétel sem lehetek a pártban. Lelkiismeretem így azt kívánja, hogy a Nemzeti Parasztpárt vezetőségi tagságáról lemondjak". Ugyanekkor vált meg a Szabad Szó és a Képes Világ című lapok szerkesztőbizottsági tagságától.

A naplójegyzetek ezt követve is több alkalommal adnak számot azokról a csalódásokról, támadásokról és megaláztatásokról, amelyeket a berendezkedő pártállami uralom részéről Illyés Gyulának el kellett viselnie. Igaz, ezek a jegyzetek, különösen 1949-től kezdve, olykor feltűnő óvatossággal nyilatkoznak meg a költő tapasztalatairól, vannak esztendők, mint az Egy mondat… születésének éve is, midőn hosszú hónapok telnek el úgy, hogy Illyés bármit is feljegyezne. Óvatosságának bizonyára a zsarnoki uralom felől szerzett köznapi tapasztalatai adják a magyarázatát, hiszen körülötte egyik napról a másikra tűnnek el emberek, lesznek mások öngyilkosok, napirenden vannak a házkutatások, és a költő nem minden indok nélkül gondolhatott arra, hogy a titkosrendőrség kíváncsisága előtt az ő íróasztalfiókja sem lehet teljes biztonságban.

Az Egy mondat… megírása idején az ország már túl volt az első politikai kirakatpereken, Illyésnek is tapasztalnia kellett, és erről természetesen naplóiban is olykor számot ad, hogy a hatalmi erőszak miként hatol be abba a körbe, amely őt körülveszi. Az akkoriban elhíresült "csengőfrászok" kora volt ez. Jellemző az az apró jelenet, amelyet egy 1950. februári naplójegyzet megörökít: "Gulyásné kikapcsolta a csengőt, vad dörömbölés, két suhanc, szájba a kapszulát, úgy nyit. Csak a villanyszámlások voltak". A lélek ilyenkor elhatalmasodó szorongását fejezte ki 1949 szeptemberében Hajnal Anna Emlék, félelem, boldog reggel című verse: "A félelem / feltámad bennem minden éjjelen (…) a tetszhalott ház mélyen felhörög. Autó megáll. / Most jön érettünk a pribék halál". Vagy éppen Pilinszky méltán elhíresült Négysorosa: "Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet." És persze Illyés Egy mondat…-a: "ott zsarnokság van (…) nemcsak az éjben halkan / sikló gépkocsizajban, / s abban, / megállt a kapualjban". Mindez megannyi költői tanúság a zsarnokság keltette rettegésről.

Illyés néhány esztendős feltűnő költői hallgatása: 1949 és 1953 között, maga is annak jele, hogy nemigen lehetett beszélni másról, mint amit maga a zsarnokság megszabott, a költő ezt a követelményrendszert természetesen nem fogadhatta el. Maga a hatalom is hiába nógatta arra, hogy csatlakozzék az udvari énekesek kórusához. Ugyancsak az 1950-es napló jegyzi fel azt, hogy a Tyihonov szovjet költő budapesti látogatása alkalmával rendezett operaházi ünnepségen a nagy becsben tartott vendég Illyést hiányolja a megjelentek közül, s erre Rákosi Mátyás a következőket mondja: "Ő Moliere-t fordít". Valóban, Illyés ebben az időben főként műfordítással foglalatoskodott, mindazonáltal ügyelt arra is, hogy mindig vállalt eszméit és eszményeit: az ország és a magyar nép iránt vállalt elkötelezettségét valamilyen módon kifejezze - ekkor írta személyes vallomásokkal is átszőtt történelmi drámáit, az Ozorai példát és a Fáklyalángot.

Talált alkalmat arra is, hogy eszményeinek - éppen a zsarnokság ellen fordítva ezeket - a nyilvánosság előtt adjon hangot. Közismert dolog, hogy az 1951-ben rendezett első írókongresszuson, a hatalom oldaláról érkező hosszas nógatásra is válaszolva, felolvasta Az építőkhöz című versét, amely a dunapentelei (később sztálinvárosi, még később dunaújvárosi) gyárépítők erőfeszítéseit örökítette meg. Ennek a régóta várt költői állásfoglalásnak a záró sorai a legkevésbé sem nyugtathatták meg a hatalmasokat, a nevezetes sorok ugyanis így hangzottak: "leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett". A politikai bálványimádás: a Sztálin és Rákosi körül szervezett "személyi kultusz" korában mindez nyílt szembeszegülésnek számíthatott.

Az ehhez hasonló nyilvános állásfoglalás természetesen csupán ritka kivétel lehetett ezekben a nehéz esztendőkben. Illyés elismerten az ország első költője volt, és mindig az irodalmi élet élvonalában kapott helyet, igaz, olyan, mára joggal elfelejtett írók között, mint a moszkovita emigránsok sötét múltjával terhelt Gergely Sándor vagy a mikszáthi anekdotikus hagyományokat folytató, lódításairól közismert (különben jobb sorsra érdemes), megfélemlített moszkovita Illés Béla, miközben olyan szellemi kiválóságok szorultak az irodalom peremvidékére, mint Tersánszky J. Jenő, Kassák Lajos, Németh László, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Weöres Sándor és Pilinszky János - vagyis jóformán a teljes magyar irodalom. Illyés megbecsüléstől övezve, valójában mégis szinte "belső emigrációban" élt. Ahogy ő maga is vallomást tett erről naplójában, nyomban az első írókongresszuson felolvasott beszédének és versének rögzítése után: "Beláttam, hogy egyáltalában élni csak társadalmon kívül tudok, ötödik éve már, hogy nem látok embert, lakásomat is elrejtém, mint a róka".

Ennek a szinte "belső emigrációnak" a legnagyobb költői alkotása volt az Egy mondat a zsarnokságról, amely természetesen az íróasztal egy rejtett zugában várta a feltámadást. Mielőtt az 1956-os forradalom idején mégis napvilágot látott, csak igen kevesen olvashatták, közéjük tartoztak Illyés közeli barátai: Bibó István és Sárközi Márta (Sárközi György özvegye, a Válasz című folyóirat korábbi kiadója), illetve az a néhány fiatal író, a többi között Domokos Mátyás, Kormos István, Lator László, akiket Sárközi Márta beavatott Illyés titkaiba. E nehéz időkből több más kiadatlan kéziratról is tudni lehet, ezek egy része az Új Hang című folyóirat 1956-os évfolyamában és az ugyanebben az esztendőben közreadott Kézfogások című kötetben, mások viszont csak az 1961-es Új versekben és az 1965-ös Dőlt vitorlában kerültek az olvasó elé.

Az Egy mondat…-nak így is hat esztendeig kellett várnia az első megjelenésre, majd további harminc esztendeig arra, hogy végre kötetbe foglalva is az olvasó kezébe kerüljön. Mint Bibó István Válogatott tanulmányainak 1986-ban megjelent harmadik kötetéhez írott utószavában Huszár Tibor írja, az ötvenes évek elején ugyan - Illyés Gyula és az akkor már Angliában élő Szabó Zoltán részéről - felvetődött egy nyugaton kiadandó Válasz-szám gondolata és ebben az Egy mondat… közreadása, a terv azonban végül is megvalósíthatatlannak, azaz túlságosan veszélyesnek bizonyult. Így a költemény első alkalommal az Irodalmi Újság nevezetes "forradalmi" számában, vagyis 1956. november 2-án került az olvasók elé Németh László, Tamási Áron, Füst Milán, Déry Tibor és Szabó Lőrinc publicisztikai írásai, valamint Kassák Lajos, Benjámin László, Tamási Lajos, Kónya Lajos és Jobbágy Károly verseinek társaságában.

Domokos Mátyás Több mondatban - egy mondatról című (1987-ben keltezett) tanulmánya, amely biztos filológiai alapossággal írja le a nevezetes költemény kiadástörténetét, részben Szabó Lőrincnek, részben magának Illyésnek a közlései nyomán a következőket adja elő. Illyés Gyula a forradalom kitörésekor Szabó Lőrinccel együtt Miskolcon tartózkodott, ez utóbbinak a Szovjet-Magyar Társaság előadótermében rendeztek költői estet. Október 25-én egy alkalmi autóval utaztak vissza Budapestre, majd október 31-én részt vettek azon a Városligetben: a Vajdahunyad várában rendezett gyűlésen, amely a Nemzeti Parasztpárt utódjaként megalapította a Petőfi Pártot. Illyés és Szabó Féja Gézával, Keresztury Dezsővel, Kodolányi Jánossal, Németh Lászlóval, Remenyik Zsigmonddal, Sinka Istvánnal és Tamási Áronnal együtt az irányító testület tagja lett. Itt kereste meg az Irodalmi Újság egyik munkatársa, hogy kéziratot kérjen tőle a hetilap soron következő számába. A költő először szabadkozott, majd emlékezetből írta le az Egy mondat… szövegét, arra ugyanis nem volt idő, hogy hazamenjen a kéziratért. Felesége szerint viszont már Miskolcon hozzákezdett a vers leírásához, és ezt a rekonstrukciót fejezte be a budapesti gyűlésen.

Ennek a Vajdahunyad várában sokak által látott kézirat-rekonstrukciónak a nyomán terjedt el egy időben az a vélekedés, miszerint a költő nem 1950-ben, hanem 1956 októberében írta a verset, ezt azonban antedatáltan jelentette meg. Domokos Mátyás mindenesetre meggyőző módon cáfolja ezt a véleményt, amely különben sértő módon kétségbe kívánta vonni, hogy a költő valóban a diktatúra történelmi mélypontján vetette papírra a nagyszabású költői tiltakozást. Ugyancsak nincs tárgyi alapja annak az 1952-es évszámnak, amely Illyés verseinek francia válogatásában: a Pierre Seghers kiadó "Poétes d’aujourd’hui" című sorozatának kötetében található Jean Follain fordítása alatt. Ennek nyomán Földes Anna is azt állította a költő interjúinak A költő felel című gyűjteményében, hogy a vers 1952-ben keletkezett.

Az a tény azonban, hogy a költeménynek volt egy eredeti: rejtekben őrzött szövege és készült egy - a költői emlékezetre támaszkodó - rekonstrukciója, oda vezetett, hogy az Egy mondat…-nak több szövegváltozata is forgalomba került. Az első változat az a 183 sor terjedelmű szöveg, amely az Irodalmi Újságban, végül pedig az író életműsorozatának már Illyés halála után, 1986-ban közreadott Menet a ködben című kötetében, a Határhoz közeledve (Kötetben meg nem jelent versek 1946- 1983) című ciklusban látott napvilágot.

A második változat, ahogy erre Harmat Béla egykori érdi könyvtáros egy levele felhívta Domokos Mátyás figyelmét, először egy Zágrábban közreadott kétnyelvű Illyés-kötetben (Poezija) volt olvasható, itt mind a magyar eredeti, mind Enver Colakovic horvát fordítása 200 sor terjedelmű: mind az ötven versszak pontosan négysoros. Ezt a szöveget adta közre Péter László a Tiszatáj című folyóirat 1987-es évfolyamában, majd Medvigy Endre az általa szerkesztett Válasz Évkönyv 1989 második kötetében. Mind a két változat több alkalommal megjelent, a Kovács Sándor Iván, Lakatos Iván és Németh G. Béla szerkesztésében 1996-ban közreadott Hét évszázad magyar költői című reprezentatív antológia az első változatot szerepeltette, a Csicsery-Rónay István szerkesztésében 1957-ben Washingtonban napvilágot látott Költők forradalma című gyűjtemény viszont egy olyan változatot közöl, amely némileg eltér mindkét előzőleg említett szövegtől.

Az Egy mondat…, mint erről már szó volt, Magyarországon 1956-ot követően a költő életében nem jelenhetett meg, jóllehet történtek kísérletek közreadására. Ahogy ugyancsak Domokos Mátyás beszámol róla, 1966-ban a Hét évszázad magyar versei című antológia szerkesztése idején a szerkesztőbizottság tagjaként tevékenykedő Pándi Pál vetette fel a költemény közlésének lehetőségét, ezt Illyés azért utasította vissza, mert méltatlannak érezte, hogy ugyanazok próbálják visszacsempészni versét a köztudatba, akik egy évtizeden keresztül kitiltották onnan. 1972-ben életműsorozata Teremteni című kötetének előkészítése során ismét szóba került a költemény közreadása, a költő azonban újra elhárította ezt. Ennek ellenére a költemény az elmúlt évtizedekben is a leginkább népszerű magyar versek közé tartozott. Az első (tehát az Irodalmi Újságból ismerős) változatot Illyés egy amerikai látogatása alkalmából az Occidental Press-Ady Records hanglemezfelvétele számára maga olvasta fel, ez később magnószalagon lett népszerű (magam is csempésztem haza a hetvenes évek végén egy ilyen szalagot!). Minthogy ezt az első változatot az összegyűjtött kiadás mellett Illyés felolvasása is szentesíti, a jelen elemzés ugyancsak a 183 soros szöveget használja fel.

Illyés verse 1956-ban és később 1986-ban - illetve titokban terjesztve a közbenső három évtized során - mindig revelációként hatott az olvasóra, hiszen mindenki, aki megismerte, az ötvenes évek rémuralmi rendszerének hiteles és döbbenetes bemutatásával találkozott soraiban. Erről az olvasói élményről Csoóri Sándor egy 1986-os írása (Egy vers megjelentetése) a következőkben adott számot: "ez a mostanáig házi őrizetben tartott, tárgyilagosan eszelős vers nemcsak a magyar irodalom háború utáni nagy verse, hanem a világirodalomé is. Hisz a személyi kultusz fogalmával fölcégérezett korszakról senki nem írt ilyen sistergő, dühödt, fénycsóvás költeményt. Ilyen tébollyal töltött sorokat. A börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése más, kortársi versből nem csap át ránk, mint ebből".

A költemény esztétikai és poétikai hatásának kulcsát az a nagyszabású: a negyvenhét versszakba rendezett szövegben mindvégig érvényesülő felsorolás jelenti, amely mindig új és új oldaláról írja le a zsarnoki uralom rendőri, társadalmi és lelki természetét és ennek következményeit. Maga Illyés is - egy 1967-es Örök erőforrások című rádió-előadásában (öszszegyűjtött műveinek Iránytűvel című kötetében ez Minden jó hatás: erősítés címmel olvasható) - "egyetlen fölsorolás"-ként jellemzi versét, miként Nem volt elég és Ditirambus a nőkhöz című költeményeit is. Az Egy mondat…-nak ez a szerkezeti és poétikai rendje okozta, hogy a vers költői előképét többen is, nem éppen jogosulatlanul, Paul Éluard híres Liberté (Szabadság) című "szabadsághimnuszában" fedezték fel.

A két vers rokonságának gondolatát, miként erre Fodor András naplójegyzetei utalnak, 1957-ben már Fülep Lajos is felismerte, később aztán Péter László Párhuzamos verselemzés címmel (a Tiszatáj 1987-es évfolyamában) egész tanulmányt szentelt a hasonlóság megvilágításának. Ezt a tanulmányt meglehetősen zajos vita követte, ennek során Somlyó György, Monostory Klára és Vargha Kálmán fejtette ki véleményét, részben igazolva a két költői mű összevetését, részben, főként Somlyó György észrevételeivel, kiigazítva Péter László fejtegetéseit. Éluard versének több magyar fordítása ismert: először - nem sokkal a francia eredeti 1942-es megjelenése után - 1943-ban a szegedi Madácsy László, majd Gereblyés László, Somlyó György és Örvös Lajos, később Stetka Éva tolmácsolta magyarul. A legsikeresebb tolmácsolás kétségtelenül Somlyó nevéhez fűződik. Illyés azonban természetesen a francia eredetit ismerte, hiszen még párizsi emigrációjában: a húszas évek elején kapcsolatba került a francia költővel, és jelen volt ennek 1948. november 12-én a budapesti Zeneakadémia nagytermében rendezett szerzői estjén is, ahol különben a Szabadság című vers is elhangzott Somlyó György fordításában és Palotai Erzsi előadásában.

A két nagy ívű költemény mindazonáltal egymásnak "ellenképe", hiszen a francia vers Franciaország német megszállása idején ódai hangon ünnepli a szabadságot, a magyar pedig, hazája történelmének egy mélypontján: a Rákosi nevéhez fűződő rémuralom dühöngése idején reménytelenül sötét rapszódiában sorolja el a zsarnokság ismérveit. A szemléleti "inverziónak" nyilvánvalóan történelmi magyarázata van: Éluard 1942 nyarán valamenynyire reménykedhetett hazája felszabadulásában, Illyés viszont 1950-ben aligha gondolhatott arra, hogy Magyarország belátható időn belül megszabadulhat zsarnokaitól. Ez a végső mélységekbe merülő reménytelenség magyarázza az Egy mondat…-ban alakot öltő kétségbeesést.

A költemény, miként erről az imént már szó esett, nagyszabású: litániaszerű felsorolásból épül fel, ennek a felsorolásnak a szövegét a refrénszerűen ismételt lakonikus megállapítás: "Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van" tagolja, egyszersmind fogja össze. A két tagból álló mondat kétszer, első tagja háromszor, második tagja négyszer és a zsarnokság szó még kétszer, tehát a fogalom összesen tizenhárom alkalommal jelenik meg a negyvenhét szakaszban. Maga a költemény természetesen mindvégig a zsarnokságról beszél, ennek hol konkrét, hol metaforikus attribútumait sorolva fel.

Illyés a zsarnoki rendszer mindent önmaga alá rendelő, mindent átható és megrontó hatalmát fejezi ki, és ennek során a rémuralom érvényesülésének, mondjuk így: három színterét különbözteti meg. Az első színtér maga a kíméletlen, rendőri elnyomás, ennek képe jelenik meg nyomban a költemény kezdő szakaszaiban: "Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak a puskacsőben, / nemcsak a börtönökben, / nemcsak a vallató szobákban". A zsarnokság elnyomó attribútumainak leírásában a kommunista hatalom által konstruált politikai műperek világára ismerhetünk: a "vallató szobák", a "füst-sötéten lobogó vádbeszéd", a "bíró hűvös itélete", a kivégzés jelenete és végül az, "ahogy a hullát gödörbe húzzák", tehát a szöveg konkrétumai hitelesen idézik fel azt az abszurd történéssorozatot, amely később az önkény áldozatainak sorsából ismerős. Mindennek leírásában Illyés szeme előtt egyrészt a háborút követő népbírósági perek (például az Imrédy-per, amelynek tárgyalását ő maga is meglátogatta, és amely a volt miniszterelnök bűnössége ellenére sem felelt meg a jogállami előírások követelményeinek), másrészt a Rajk-per és társai lebeghettek.

A zsarnokság működésének második szintje már maga a társadalom: a diktatórikus rend ugyanis nemcsak a megtorlásokkal, nemcsak a büntetésre kiszemelt ártatlanok meghurcolásával jár együtt, hanem a civil társadalom megfélemlítésével, azzal, hogy senki se érezhesse biztonságban önmagát. Zsarnokság van, állítja a költő, "nemcsak a titkon / félignyílt ajtón / ijedten / besuttogott hírekben (…) nemcsak a rács-szilárdan / fölrakott arcvonásban / s e rácsban már szótlan / vergődő jajsikolyban". A zsarnokság mindent áthat, minden mozdulat, minden cselekvés, gondolat, érzés mögött ott lapul; ott van a művészetben: "kürtben, az operában, / éppoly hazug-harsányan / zengő szoborkövekben, / színekben, képteremben / külön minden keretben, / már az ecsetben"; ott van az emberi kapcsolatokban és érintkezésben: "a búcsúcsókban, / ahogy így szól a hitves: / mikor jössz haza, kedves"; ott van a magánélet leginkább bensőséges pillanataiban: "a vallomásban, / az édes szó-mámorban, / mint légy a borban, / mert álmaidban / sem vagy magadban, / ott van a nászi ágyban, / előtte, már a vágyban, / mert szépnek csak azt véled, / mi egyszer övé lett; / vele hevertél, ha azt hitted, szerettél".

És persze ott van a zsarnokság azokban az ünnepségekben, tömegdemonstrációkban is, amelyeket a rémuralom a saját megdicsőülése végett rendezett. Még sokan emlékezhetnek arra, hogy milyen, szinte vallásos kultusz és révület övezte a hatalom birtokosait, milyen szertartások: felvonulások, tapsorkánok köszöntötték azokat (Sztálint és Rákosit), akiket különben az ország nagy része gyűlölt, akiktől szinte mindenki rettegett, még meggyőződéses híveik is. Illyés verse igen hitelesen mutat rá arra, hogy a "spontán" módon szerveződő "népi" kultusz mögöttes terében úgyszintén a zsarnoki rendszer mechanizmusa található: "zsarnokság van / nemcsak a talpraálltan / harsogott éljenekben, / hurráhkban, énekekben, / hol zsarnokság van / ott zsarnokság van / nemcsak az ernyedetten / tapsoló tenyerekben".

Végül a zsarnoki uralom érvényesülésének harmadik színtere maga az emberi lélek, amely benső világában sem tudja megőrizni függetlenségét és autonómiáját: a zsarnokság "minden célban ott van, / ott van a holnapodban, / gondolatodban, / minden mozdulatodban; / mint víz a medret, / követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? / ő néz rád a tükörből". Valóban, a zsarnokságnak talán leginkább tragikus következménye éppen abban van, hogy az emberi személyiség végül feladja ellenállását a sorssal szemben, és engedve a kényszerűségnek, átadja magát az önkény uralmának. Ahogy Illyés versében olvasható: "nem érzed már, mi élni, / hús és kenyér mi, / mi szeretni, kívánni, / karod kitárni, / bilincseit a szolga / maga így gyártja s hordja; / ha eszel, őt növeszted, / gyermeked neki nemzed, / hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy".

Az Egy mondat… retorikai szerkezete ennek a három színtérnek a váltogatására épül, mégpedig oly módon, hogy a költő mindig részletező aprólékossággal mutatja be a zsarnokság következményeit az általa megjelölt színtéren: az elnyomásban, a társadalomban és az emberi személyiségben. A költemény az erőszakos elnyomás (a konstruált perek) bemutatásával indul (1-5. szakasz), ezt az emberi érintkezések ellehetetlenülésének rajza követi (6-9. szakasz), majd rendre a hivatalos ünneplés (10-11. szakasz), a művészeti élet (12-13. szakasz), újra a rendőri erőszak (14-15. szakasz), a gyermeki világ (16-17. szakasz), ismét az erőszak (18. szakasz), az emberi érintkezések (19-20. szakasz), a szerelmi együttlét (21-24. szakasz), újra a mindent átható zsarnoki uralom (25-27. szakasz), a természet és a világmindenség (28-29. szakasz), a személyiség belső világa (30-40. szakasz), az emberi szuverenitás megszűnése (41- 45. szakasz) képei következnek, valamennyi az önkényuralom embertelen következményeire utal. A költemény valamennyi motívuma azt igazolja, hogy a zsarnokság mindenütt jelen van, mindenütt érvényesíti akaratát.

Az imént (nagyjából) megjelölt motívumok egyféle retorikailag és érzelmileg emelkedő sort alkotnak: a felsorolásnak emelkedő íve van, amely mindinkább meggyőző erővel mutatja be a zsarnoki uralom iszonyatát. A zsarnokság ugyanis mindent a maga hatalma alá kényszerít, mindent megront, mindent elpusztít, ami az emberi életnek, az egyén és a közösség életének egyáltalán értelmet ad. Végül magát a költőt is eléri, az Egy mondat… két záró szakasza lírai vallomás arról, hogy a zsarnokság rátelepszik magának Illyésnek az életére és halálára is. A korábbi tárgyias felsorolások így váltanak át személyes lírába a 46. és 47. versszakban: "mert ahol zsarnokság van, / minden hiában, / a dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű, / mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál".

Az Egy mondat… dinamikus felsorolásai egyetlen nagyszabású retorikai rendszert alkotnak, azt tanúsítandó, hogy a zsarnoki uralom teljes mértékben dehumanizálja a politikai berendezkedést, a civil társadalmat, az emberi kapcsolatokat és végül az emberi személyiséget. A zsarnokságnak erre a végzetes hatására utalnak a költemény szóképei is. A szövegben igen gyakoriak az elnyomás rendjét, a börtönök világát felidéző képzetek: "puskacső", "börtön", "vallató szoba", "kiáltó őr", "vádbeszéd", "rabok fal-morse-je", "ítélet", "dobolás", "hulla", "szögesdrót", "rács-szilárd", "aknamező", "égig érő rács" és így tovább. A zsarnoki világ légkörét idézik elénk a köznapi élet minőségét kifejező képzetek is: a "pisszt jelző ujj", a "vergődő jajsikoly", a "kimeredt szembogár", a "megfagyott arc", a "szív-hökkenés" és így tovább.

A költemény lenyűgöző hatását elsősorban retorikai rendszere és retorikai eljárásai magyarázzák. Ezek között az egymással ellentétbe állított rokonhangzású fogalmak, mint amilyen például: zsarnokság van "nemcsak a vallatásban, / ott van a vallomásban", "templom, parlament, kínpad: / megannyi színpad", "fogoly vagy, s egyben foglár", "vakondként napsütésben, / így járunk vaksötétben". Ugyanakkor a költemény szóképei is zsarnoki uralom fojtó atmoszféráját fejezik ki: a "füst-sötéten lobogó vádbeszéd", a "hazug-harsányan zengő szoborkövek", "a Tejút: határsáv", "a csillag: kémlelő ablak", "cellafal-fehéren bezáró hóesés", "erdőtűz gyufaszálból", "mindenki szem a láncban". Vagy éppen a versnek a zsarnokság utálatos és halálos természetére utaló hasonlatai: "mintha nyitva az ablak, / s bedől a dögszag, / mintha a házban / valahol gázfolyás van".

Illyés Gyula költői műve egyetlen nagyszabású felsorolásban mutatja be az önkényuralom minden tulajdonságát és következményét, s ennek a felsorolásnak az univerzális jellegét érzékeltetik az Egy mondat… verstani sajátosságai is. A költemény valóban egyetlen hatalmas mondat, amely mindenekelőtt mellérendelt szerkezetekből épül fel, a szabálytalan szótagszámú sorokból álló négysoros (kivéve: a 9. szakasz háromsoros, a 14. és a 17. szakasz pedig kétsoros) versszakokat páros rímek (a-a-b-b) vagy négyes rímek (a-a-a-a) fűzik egymáshoz. Ez az egyszerű, szinte puritán verselés is bizonyára azt jelzi, hogy a költő elsősorban a zsarnokság természetrajzának hiteles bemutatásában látta feladatát.

Ezt a költői feladatot igen magas szinten oldotta meg. Az "ötvenes évek" félelembe dermedt világáról igen sokan adtak képet, a többi között Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Pilinszy János, Juhász Ferenc, Nagy László költészete is - a rossz emlékű korszak zsarnoki természetét mindazonáltal megdöbbentő erővel az Egy mondat a zsarnokságról mutatta be. Időnként fel kell idéznünk, meg kell hallgatnunk ezt a költeményt, ha történelmi múltunk egy fájdalmas korszakát nem akarjuk elfelejteni.

Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus. (Budapest, 1934.) Részt vett az 56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.