Rudolf Fischer

Egy bűnbánó közép-európai vallomása

Ha az én időmben bármilyen tanulót

vagy kibontakozófélben lévő értelmiségit Nagy-Britanniában, illetve Ausztráliában arra kérsz,

nevezzen meg egy közép-európait, a válasza: Kafka.

Egy másik pedig azt mondta volna: Freud.

Közép-Európa határánál születtem, közel ahhoz, amiben hittem, s amiben még ma is sokan hisznek, egyike voltam e világ élő határainak, ott, ahol a hegyrajz és a kulturális megosztottság egyszerre csak - legalább öt évig, születésem előtt - egybeesett az államhatárokkal. Így tanultam beszélni, olvasni és írni, valójában gondolkodni is, megszereztem az alapfogalmakat arról, mit jelentett közösségben élni - amennyiben ez ma multikulturális társadalomnak nevezhető -, egy környezetben, ahol én s a körülöttem élők tisztán észleltük a különbséget az ősréginek hitt természetes határok és az új, önkényes politikai megállapodások között.

Nem csupán egy hegy-sorompó emelkedett meredeken azon a világrészen belül, ahol a nyüzsgésmentes és törvénytisztelő napokban egy két étkezés között kóborló fiú harca zajlott, hanem ezek a hegyek megálljt parancsoltak a római architektúrának, a gótikának, reneszánsznak és reformációnak, s a mi szemünkben természetes módon választották el Rómát és Bizáncot, majd később Bécset és Konstantinápolyt, a Habsburgokat és az ottománokat, a Hofburgot és a Magasságos Portát.

Angol nyelvterületre tizenhat éves korom előtt kerültem el, először egy angliai iskolába, majd Ausztráliába. Sydneyben lettem igazi közép-európaivá, nem csupán vérbeli határember, Ein feste Burg, erős vár (lásd a lutheri zsoltárt - az erdélyi szász templomok erődítményekként szolgáltak, menedékként szükség esetén) a harci sorokban, hanem a fő áramlat része is.

Ez vezet első megjegyzésemhez. A közép-európaiság fogalma angolul, legalábbis az én időmben, nem volt egy egyszerű, a nyugat-európaival, illetve észak-amerikaival rokon földrajzi megnevezés. Egy civilizációt és intellektuális megnyilvánulást jelölt. Ellentmondásos módon Közép-Európa legtöbb lakosa nem határolt be senkit. Az angolok a háború alatt - értve ezen a második világháborút - ismerték a közép-európaiakat és, mondjuk, a lengyeleket, ám soha nem keverték volna össze a kettőt, habár tisztában voltak Lengyelország elhelyezkedésével. A lengyel azért számított lengyelnek, mert elvéthetetlenül az volt. Túl nagy elvárást jelentett volna még a tanultakkal szemben is, hogy tudatában legyenek olyan, számukra jelentéktelen megnevezéseknek, mint a litván Vilna, a Bug folyó, Lemberg, Léopole, Lvov, Lviv, nem beszélve a Brodi Köztársaságról. Mindezek igazságát bizonyítja a tény, miszerint az emberek tudtak a lengyel zsidókról, tehát akkoriban senki nem gondolt egy lengyel zsidóra úgy, mint lengyelre.

A közép-európai jelző másrészt szándékosan pontatlan kategóriát fedett. A New Statesman, The Observer vagy Manchester Guardian hasábjain közlők, illetve a fentebbi lapokat olvasók mind ismerték a tényeket, amiken a szó valódi értelmében felismerések, megkülönböztetések vagy hátrányos különbségtételek alapulhattak, de e tényeket igyekeztek elkerülni. Hogy lehettek a németek osztrákok? Hogy nevezhető egy németül író prágai zsidó osztráknak? És Koestler magyar zsidóként és egyben német újságíróként hogyan nevezhető a náci Németországból való menekültnek? Nevezd őket közép-európainak, és megoldottad a problémát. Közép-európai volt egy német, akit a nürnbergi törvények kizártak, vagy más szögből nézve valaki, aki németül írt és beszélt, egy német író vagy színész, zenész vagy művész, esetleg közönséges szökevény, akivel szemben félretették azt a megvetést, melyben a németeket röviddel a háború előtt, közben és kis ideig utána is részesítették.

Másrészt ha az illető zsidó volt is, nem volt igazán az. Egy hagyományőrző izraelita - öltözékében és talán a beszédében felismerhetően zsidós jegyeket hordozva - nem számított ebben az értelemben közép-európainak, sem cionistának. Nem volt szükséges közép-európaivá válniuk, zsidók voltak, úgy, mint mások - ugyanazon földrajzi területről - lengyelek vagy magyarok. Természetesen léteztek kivételek, melyek olyan mélyen gyökereztek a közép-európai kultúrában és abban, amit manapság közép-európai életvitelnek neveznénk, hogy a zsidó hagyományba vagy cionista politikába való szándékos beszippantás nem volt szembeötlő.

Nem minden közép-európai számított zsidónak, félig vagy negyedrészt annak, illetve zsidó nemzetségből származónak, jüdisch versippt (náci terminus egy meghatározhatatlan zsidó kötelékre). Mindez elhanyagolható. Nem csupán arra a sok nem-zsidóra célzok, aki Hitler miatt hagyta el Közép-Európát, és aki az Egyesült Államokban vagy Kanadában, Ausztráliában vagy Új-Zélandon vált a közép-európai közösség részévé.

Gondolok még a Habsburg Birodalom sok árvájára; a kisnemesség hazátlan tagjaira és felfelé törekvő parasztfiúkra, kereskedők fiaira, akik elidegenedtek saját gyökereiktől; németek ők az anyanyelv, kultúra, szemlélet szempontjából, ám mégis túlzott érzelmi töltettel viseltetnek eredetük iránt, és túlzott családi öntudattal ahhoz, hogy grossdeutsch-csá (nagynémetté) váljanak (mint ahogy azt néhány hozzájuk hasonló tette), vagy hogy azonosuljanak a jódlizó stájerek vagy tiroliak háború-köztes osztrák hazafiságával. A Habsburg Birodalom árvái ők, de elég gyakran hadiárvák is, amolyan Oidipusz apátlanjai. Republikánus habsburg-monarchisták? Talán nem eléggé, de természetesen habsburg-hazafiak, akik a spanyol udvari szertartások vagy a zergék, mezei nyulak és erdei szalonkák rituális mészárlása nélkül akartak érvényesülni.

Máris túl hosszan foglalkoztam Közép-Európának egy olyan jellemzőjével, melynek kevés köze van a mai elsődleges elemzésünkhöz. Ezt nemcsak azért tettem, mert a téma közel áll szívemhez, hanem három más indoktól vezérelve is. Először, megátalkodott módon, pour épater les Visegradiens (elkápráztatni a "visegrádiakat", a közép-európai négyes szövetséget, mely kizárja Romániát, Szerbiát és Ukrajnát), azért, hogy bevéssem azt a l’art pour l’art-ba, épp ahogy a német és zsidó rányomja bélyegét Közép-Európa egészére. Ha az én időmben bármilyen tanulót vagy kialakulóban lévő értelmiségit Nagy-Britanniában, illetve Ausztráliában arra kérsz, nevezzen meg egy közép-európait, a válasza: Kafka. Egy másik pedig azt mondta volna: Freud. Néhányan felcserélnék a sorrendet, de a nevek ugyanazok lennének. Hosszú ideig kellene folytatnod, sokkal tovább, mint ahogy azt egy tanult angoltól elvárnád, amíg egy se nem zsidó, se nem német említésre kerülne. Hasek volt talán az egyetlen kivétel, és jellemző módon Svejk nevét is németesen írták és ejtették.

Másodszor, mivel több mondanivaló létezik Közép-Európáról, mint ami a bohém zsidók, értelmes törekvő parasztfiúk és lecsúszott nemesek Habsburg-intézmények által pátyolgatott kultúrájáról elmondható. Közép-Európa nagyszerű irodalmat teremtett, és még nagyszerűbb zenét, kitűnő művészetet, habár az nem elég széles körben ismert. Amikor napjainkban Közép-Európa fogalma a maga sok ellentmondásos felhangjával említésre kerül, mindig e kultúra imázsára hivatkoznak.

Harmadszor, azért foglalkoztam vele, mivel szeretném felhívni a figyelmet a közép-európai gondolkodásmód egy kínos jellemzőjére, mely szembeötlően folytatódik ma, bár a diplomáciai igényesség, a faji felsőbbrendűségben való hit-gyanú elkerülésének szükségessége, és végül, de nem utolsósorban a politikai korrektség mai divatja mind meggátolják a megvetés szabad kinyilvánítását, a megvetését, mellyel a közép-európaiak illetik szomszédaikat. Készakarva nem teszem hozzá: délre és keletre nézve, mivel a Nyugatot nem soroljuk ide, a szomszédokon a honiakat is értjük, és persze így volt ez Közép-Európa kultúrájának és civilizációjának aranykorában is.

Az értelmi felsőbbrendűség érzése az, ami jellemző a közép-európaira, s ez erkölcsi viszonylatokban nyilvánul meg. "Nemcsak jobban tudom, hanem azok, akik nem értenek egyet velem, ez okból kifolyólag erkölcstelenek. Elveim és szokásaim nem a te elveidtől és hagyományaidtól különböznek, hanem babonáidtól és előítéleteidtől, és illetlen, egészségtelen szokásaidtól."

Ellenvetésül szolgálhat, hogy mindez nem csupán a közép-európaiakra, hanem úgy általában a polgárságra vonatkozik. Lehet, hogy igaz. Mindenesetre szerintem sokrétű közép-európai megnyilvánulás létezik.

Auschwitz után és a feléledő antiszemitizmus fényében, azokban az országokban, ahonnan a túlélő zsidók többsége elmenekült, igen érzékeny témának számít a nagyszámú zsidó által gyakran kinyilvánított dac a földművesek vagy kézművesek szellemi képességével és társadalmi szokásaival szemben, de főleg a papok vagy képzett rétegek oly tagjai ellenében, akik a keresztény megnevezést a nem-zsidó szinonimájaként használják. Kétségkívül egy Flucht nach vorne (előre történő menekülés, vagyis támadás általi önvédelem) a zsidók önvédelme, akik a maradást választván szeretetet várnak cserébe, és érzelmileg képtelenek bármivel is szembenézni, amit visszautasításnak vagy kirekesztésnek értelmeznek.

Ám, tetszik, nem tetszik, ennél többről van szó. Létezik egy ősi megvetés a falusiak és a Kelet iránt a zsidók és olyan osztályok részéről, melyeknél az antiszemitizmus behatárolt. A keleti zsidók sajátos utálat tárgyát képezték mind a zsidók, mind az antiszemiták szemében. A dolog természeténél fogva nyomtatásban ritkán találjuk meg ezt a megvetést és utálatot, és magától értetődően nem a köztiszteletnek örvendő írók könyveiben. Ezért tartom a következőkben idézendőket különösen meghökkentőnek.

1961. április 13-án Hannah Arendt írt Karl Jaspersnek Jeruzsálemből, ahol előbbi az Eichmann-pert kendőzte el a New Yorker számára (fordításom az eredeti német szövegből): "Fent a bírók, a legjobb német zsidó fajtából, alattuk az ügyészek, gallok, de valljuk be, egyformán európaiak." (Hogy milyen indulatos a vallomás, a levél egy korábbi részéből világossá lesz: "A főbíró - Landau - kiemelkedő! Mindhárom bíró német zsidó. A héber [mint a jegyzőkönyv nyelve] egy nyelvi játék, mivel mindenki ismeri a németet, és németül gondolkozik. Landau nagyon jól beszél héberül - mondják -, de az ügyész egy nagyon kellemetlen, jellegzetesen gall zsidó, állandóan hibákat ejt. Feltehetőleg egyike azoknak, akik egy nyelvet sem tudnak rendesen.") "Mindent a rendőrség szervez, melynek tagjai fenyegetően néznek rám, csak héberül beszélnek, arabnak néznek ki; köztük néhány egészen durva jellem. Minden parancsot végrehajtanak. Az ajtókon kívül a keleti tömeg, mintha Isztambulban vagy más félig keleti helységben lennénk. S a tetejében a főként Jeruzsálemben pajeszt és kaftánt viselő zsidók, akik itt az összes értelmes ember számára lehetetlenné teszik az életet." Milyen meghökkentő, sokatmondó szófelhozatal. Kérem, vegyék figyelembe a periódust - Auschwitz utáni - és az alkalmat. Nem is beszélve az író helyzetéről a közép-európaiak között, és a levél mindezt elfogadó címzettjéről.

Természetes határral kezdtem, Közép-Európa természetes határával, mely szülővárosommal szomszédos volt (Kronstadt, Braşov, Brassó). A természetes határok olyan fogalom esetében, mint Közép-Európa, létfontosságúak. A Versailles parkjában vagy a bécsi Belvederében vagy Jaltán megszilárdított közép-európai határoknak nincs jelentőségük, még akkor sem, ha ezek megegyezés útján keletkeztek. Közép-Európa határainak természetesnek kell lenniük, különben egyáltalán nem léteznek. De léteznek bárhol is természetes határok? Valaha léteztek egyáltalán? Meggyőződésem, hogy nem. A felfedezés mint olyan a haditechnológia egy bizonyos szintjén keletkezett, amikor a tábori tüzérség nehezen tudott átkelni a folyókon és hegyeken, és az, hogy tartotta magát, óriási előnyt jelentett; egy természetes államban, amikor is hercegek és hatalmasságok más úton-módon nem parancsolhattak, a nagy folyók és hegyláncok sem a letelepedés, sem a kereskedelem számára nem jelentettek akadályt. Épp ellenkezőleg. De jelenleg nem ezzel a témával foglalkozom. Térjünk rá most erre a bizonyos természetes határra, Közép-Európa határára, szülőhelyemtől épp délre, és tartózkodásunk jelenlegi pontjától (Sinaia, Románia) északra. Lényegében a két hely csupán ötven kilométernyi távolságra van egymástól, zöldfülű koromban egy könnyű napi séta, s egy korombelinek sem több kétnapinál, kevesebb, mint egyórás kocsiút, még óvatosan, sötétben és a legrosszabb időben vezetve is. Remélem, önök mind tudják, hogy egy hasonló határ egészen 1918-ig létezett, és hogy bármilyen is a természetben vagy az emberek tudatában elfoglalt helyzete, természetesen egy igen valós politikai határról volt szó, vámhatárokkal és útiokmány-ellenőrzéssel, illetve a határ mindkét oldalán eltérő egyenruhát viselő csendőrökkel, akik különböző hatalmaknak, különböző nyelveken elhangzó parancsszavaknak engedelmeskedtek.

Nem kérem önöket annak megvizsgálására, hogy a Kárpátok taraja most milyen mértékben és módon számít természetes határnak, ez retorikai szempontból lényegtelen lenne, mivel az én álláspontomat ellenzők nyilvánvaló visszavágása az, hogy a huszonhét évig tartó önkény tette tönkre azt, ami természetes határnak tűnt. Nem, figyeljük meg a 19. század egy késői periódusát, amikor a Kárpát-határ tökéletesnek látszott. A vasút sokkal könnyebben uralta a helyzetet, mint történt ez egykor az öszvérek gyalogösvényeinek idejében. Korszerű, intézményesített szokásokat használtak a jól képzett személyzettel egyetemben, amelyet a telegráf, karabélyok és gépfegyverek segítettek. A határ osztrák-magyar oldalán folyó marhatenyésztést megváltoztatták, hogy megállítsák a patacsempészést Romániából. A két ország között vámháborúra került sor. Szülővárosom jó szász kereskedői, a megszokott piacoktól elvágván, szorult helyzetben voltak, és a csőd szélén álltak. És akkor néhánynak közülük ragyogó ötlete támadt. A határ román oldalán, ám lakhelyükhöz közel építették fel malmaikat és sörgyáraikat.

Néhányan önök közül gyárakat figyelhetnek meg itt a közelben, fennebb a völgyben, Buşteni-ben vagy Azugában. Azt feltételezhették, hogy ezek az őrült bolsevik iparosítás gyümölcsei, és hogy maguknak a kommunistáknak is sikerült a rosszul elhelyezett cementépítményekkel sok hegyszorost tönkretenni a Kárpátokban, ám ez jelen esetben nem igaz. A papír-, illetve famalmok és a buşteni-i, azugai sörgyárak - ha természetesnek nevezhetők - a piaci erők kereskedelmi visszavágásai voltak egy egészen mesterséges határ ellenében.

A mokányok, Hétfalu pásztorkirályai - magyarul adtam meg a nevet, annak érzékeltetése végett, hogy a mai Săcele abban az időben a határ túloldalán volt - a Duna-deltában legeltették minden télen a juhaikat. A románoknak a Kárpátok lánca nem határt, hanem támaszt és kereskedelmi lehetőséget jelentett. Ezt mondanom sem kell.

Mindenesetre ugyanez vonatkozott paradox módon szülővárosom szászaira is, akik mindenki másnál jobban testesítették meg a római architektúra és gótika, a reneszánsz és reformáció kulturális határait, melyekkel elemzésemet kezdtem. A Kárpátokon túli kereskedelem hozadékából épült a gótikus Fekete-templom és a reneszánsz Városháza Brassóban.

Amikor 1700 körül a Habsburg-ottomán határt a Kárpátok tarajánál megszilárdították, a következmény gazdasági csőd lett. Nyilvánvalóan, ahogy a kereskedelem feléledt, román és görög kézbe került. A Kárpátokon túli kereskedelem számított. A bukaresti, brăilai és galaci kapcsolatok nyomtak sokat a latban.

A Kárpátok lánca az ókorban vagy a bevándorlás idején nem számított határnak, Magyarország hatalmas középkori királysága idején sem. Moldva és Valahia (Oláhország, Munténia) fejedelmei elméletileg Magyarország királyainak vazallusai voltak; a királyok időről időre, ám ritkán sikeresen, megpróbálták rájuk erőltetni ezt a függőséget. Valahia és Moldva sok bojárja rendelkezett Erdélyben különböző méretű, katonai szolgálat ellenében kapott nagybirtokkal. Nemcsak egy teljesen valós és vitathatatlan román jelenlétről beszélhettünk Erdélyben, hanem magyar és szász városok, illetve falvak mind Valahiában, mind Moldvában léteztek. A Nagy Háború előtt, amikor még állt a Kárpát-határ, a magyarul beszélő sakterek ezresével keltek át rajta, hogy Bukarestben munkát találjanak. Történt mindez akkor, amikor Budapest volt Európa leggyorsabb ütemben fejlődő városa, és mágnesként vonzotta a birodalmi Csehország és Lengyelország menekültjeit.

A Kárpát-határ csak 1700 körül, a karlócai, passarowitzi és belgrádi békeszerződéssel vált jelentőssé. Ma visszanézve úgy tűnhet, elkerülhetetlen volt a Kárpát-határ akkori létrehozása; ha nem is természetes, akkor egy legalább ezeréves történelmi határként. Lényegében az ezeréves periódus első hétszáz évében egyáltalán nem is létezett, és egyszeriben csak lett, jelenlegi elhelyezkedése nagyon esetleges.

Inkább a sors, mint a körülmények játékának tudható be. Két ellentmondásos tényt kellene megemlítenünk: egyrészt végleges letelepedésük előtt a Habsburgok arra kényszerültek, hogy visszahúzódjanak Valahiából az Olt folyótól nyugatra, illetve Belgrád területéről is. Egy további visszavonulás lehetősége, mondjuk, egész Erdélyből, amelynek kevés esélyt adtak a győzelemre, mindig benne volt a pakliban. Másrészt az Oszmán Birodalom összeomlása sokkal fontosabbnak bizonyult. Az ösztönzés nem hiányzott; és történt mindez jóval azelőtt, hogy az erőegyensúly követelményei a férfias, de beteg Európa életét egy századdal vagy tovább is meghosszabbították. Ami a törököket a 18. század elején megmentette, az nem egyfajta, Atatürköt megelőző talpra állás volt a Nagy Háború után, hanem a tény, hogy - a többé már nem veszélyeztetett Béccsel és Magyarország Habsburgok általi viszszahódításának véghezvitelével - a Habsburgok sokkal inkább a spanyol, mint az isztambuli örökösödési harcokban voltak érdekeltek.

Remélem, igazat adnak nekem abban, hogy bár Hegel Weltgeist című munkája sok dolgot tisztáz, és Marxé a termelőerők fejlődéséről még többet, egyiknek sincs sok közölnivalója Spanyolország királynőinek termékenységéről, nem is beszélve arról, miért bizonyosodott be számos gyermekről, hogy inkább lány, mint fiú. Egy spanyol Habsburg-fiúkkal teli gyermeknevelde, az elbűvölő kisgyermekekkel egyetemben, vagy azok helyett, akiket az óriási csarnokok látogatói oly jól ismernek, nem jelentett volna spanyol örökösödési harcot. Nem szeretném tudni, egy nyugat-európai-osztrák megállapodás hiányában mi lett volna a törökök elleni küzdelem eredménye, de úgy gondolom, biztosra vehetjük, hogy nem az történt volna, ami történt. Létezhetnek eljárások, melyek által a Második Feudalizmus vagy a Porosz Viszonyulás, vagy számos más marxista, illetve félig marxista elmélet és feltevés magyarázza a történelem folyását, de nem hiszem, hogy ilyen dolgok sokat mondanak nekünk jelen témánkkal kapcsolatban, mely Közép-Európa jellegével és határaival foglalkozik. Ez a második dolog, melyre kitérnék.

Amennyiben a marxizmus e régióban túlnyomó jelentőséggel bírt, mindez csupán annak tudható be, hogy a szovjet hódítók ideológiája volt. Ám a Vörös Hadsereg fejlődését nem a múlt vagy jelen termelőerői befolyásolták, hanem Hitler és a nácizmus romboló erejének Nagy-Britannia és Amerika által történő felismerése. Ez volt az, ami egy megbeszélt békét kizárt. A szovjet veszélyt felismerték, de jelentéktelennek ítélték meg, a hidegháború csak a német föld minden egyes darabkájának elfoglalása után indulhatott meg, az elszenesedett maradványokat azonosították a Reichskanzleiban, a nürnbergi ítéleteket jóváhagyták és végrehajtották.

Hadd folytassam ugyanezen a szálon. A New Hungarian Quarterly - melynek egyébként budapesti tartózkodásomat és közvetve az ittenit is köszönhetem - célkitűzéseinek sorába tartozott a Nyugat meggyőzése arról, hogy a történelem váltotta ki a Létező Szocializmus országainak konfliktusait. Feltehetőleg a történelem, de nem a marxista, inkább az iskolában a harmincas években tanított történelem, melyben bizonyos esélyek és személyiségek fontos szerepet játszottak. Rákosinak és szövetségeseinek eltérő személyisége, Gheorghiu-Dej és társai, és főleg Kádár és Ceauşescu.

De Közép-Európának is köze volt mindehhez. Rákosi, Gerő, Révai és még sok száz, ha nem ezer középkategóriából származó pártmunkatárs, az új uralkodó osztály egy nagyocska része ellenséges közép-európai lehetett volna, ám ugyanolyan közép-európai volt. Még sok túlélő számít annak, akkor is, ha kitéphette volna magát ifjúsága harcos szellemű bolsevizmusából. Rákosi el tudta bűvölni az utazó angol újságírókat, akik önnön soraikból származónak tekintették. Ezek egyike volt Bertha Gaster a News Chronicle liberális laptól, míg az működött, Gaster, aki egy időben kollégámként tevékenykedett a New Hungarian Quarterly-nél; Moses Gaster lánya, akinek neve ismerős kellene legyen a román értelmiség története iránt érdeklődők számára. Kicsi a világ, ahogy mondják.

Rákosi hihető módon fenn tudta tartani azon elvét, hogy ő számított a Kossuth-tradíció értelmében igazi magyarnak, és nem Bethlen gróf, nem is beszélve Horthy admirálisról. Abban az esetben, ha az előbbi mondat meghökkenti önöket, engedjék meg, hogy megkérdezzem, a Kossuth-tradíció alapján kiket neveznének magyarnak: azokat, akik Horthyt újratemették Magyarországon, vagy a szabadelvű filozófusokat, írókat és költőket, akik szellemi érettségük kezdetén Rákosi pártjának aktivistái voltak?

Talán önök közül néhányan azt hozzák fel ellenérvként, hogy a királyi Romániában a besszarábiai zsidók és erdélyi magyarok ugyanolyan szerepkört töltöttek be, mint amilyet a magyar zsidók Magyarországon. Éppen ez az. Azok a magyar zsidók magyarok voltak, a kommunista vezetők nem a preshporeki jesivában (Preshporek = Pressburg, Pozsony, Bratislava) nevelkedtek, hanem a piaristák és premontreiek, ciszterciek és bencések iskoláiban, valamint nagy kálvinista kollégiumokban. Lukács György elvtárs a budapesti Evangélikus Gimnáziumban tanult, miként sok későbbi Nobel-díjas közép-európai fizikus is. Engedjék meg, hogy kételkedjem abban, hogy bármilyen kommunista vezető Romániában a Sfântul Savában töltötte tanéveit.

A kommunizmus óriási kárt okozott Magyarországnak, ám még ennél is nagyobbat Romániának. Magyarországon a germánosított latin Nyugatnak - legyen az római vagy genovai alapokon nyugvó -, illetve egy radikális, Kossuth-féle szabadelvű populizmusnak az ellenséges eretnekségeként jelent meg. Romániában nem voltak megtépázott, kisemmizett kis-ázsiai görög menekültek, akikre a Görög Kommunista Párt alapozott. Romániában a kommunizmus maga kellett megteremtse a járványt (az Elidegenedést), amelyre - máshol - gyógyírt ígért.

Ez vezet engem harmadik, végső és lényegbevágó megjegyzésemhez. Nem csupán Közép-Európáról, szülőhelyemről mondták azt, hogy a végét járja; a Kárpátokat vízválasztónak tekintették a görög Kelet és latin Nyugat között. Sem Közép-Európa (Mitteleuropa), sem Közép-Kelet-Európa nem érezte magát soha ennyire igazán a középpontban, megteremtve a rendet Kelet és Nyugat között, de mindig a Nyugat szerves részeként.

Körülbelül ötven év telt el azóta, amióta Naumannt vagy Dvornikot vagy Haleckit olvastam, és amire halványan emlékszem, az nem az ő érvelésük, hanem az olvasottakra való reakcióm. Feltételezem, hogy Naumann hirdette a konzervatív Reich-misztika egy elvilágiasított szabadelvű változatát, meg földrajzot és közgazdaságtant Rőtszakállú Frigyes és a Stupor Mundi helyett. Vagy, ha óhajtják, a Kerek Asztal vagy Milner Kindergarden-jének német megfelelőjét, kötelességként vagy teherként való elfogadását mindannak, amit kevésbé hozzáértő megfigyelők imperializmusnak vagy hatalomvágynak (Wille zur Macht) neveznének. A királyság (Reich), a Szent Római Császárság nem az egész Római Birodalom örökösének tekintette magát, csupán a nyugati része örökösének.

Halecki és Dvornik, csakúgy mint Koestler, a zsidók kazár eredetét osztotta. Mellőzd a cionizmust, a szemita kötődést, és a nyilvánvaló válasz az, hogy a jiddis egy német dialektus, és a jellegzetes keleti zsidó megjelenés egy flamand vagy Rajna menti festmény tisztaságának felel meg. De elfogadható mindez Hitler idején? Ily módon a pánszlávizmus a magától értetődő válasz Magdeburgnak, Passaunak és Prágának mint a Reich fővárosának és a német nyelv bölcsőjének. De mi történik akkor, ha a megközelítés lényege pontosan az ortodox szlávokkal szembeni felsőbbrendűségi tudatod, a szilárd hited abban, hogy a görög Kelet és latin Nyugat választóvonalának latin oldalán állsz, és hogy ez a pozíció megalapozza identitásodat és magaslatokon lévő kulturális helyzetedet?

Metternich azt mondta: "Ázsia az erdbergi országútnál kezdődik", valószínűleg nem mást értve ezen, mint egyfajta tájképet és paraszti építészművészetet: a keleti vízgyűjtő módszert és más társításokat, amelyeket a puszta szó felidéz. Közép-Kelet-Európa a határokat egészen a katolicizmus határáig tolja ki, és mindezeken túl, bizánci, sőt néhány ortodox rituálét és jobbágyokat is elfogad mindaddig, amíg Róma erőteljes politikai és kulturális szerepe biztosított a történelemben. A történelmi Magyarország határain belül a protestánsokat testvérként kezelik, habár az Anyaszentegyház tanítása szerint ezek eretnekek, az ortodoxok pedig egyszerűen szakadárok.

Mindebből pszichológiailag, ha nem is logikusan az következik, hogy néhány közép-európainak kötelesnek kellene éreznie magát, hogy a kommunizmust az orosz imperializmussal azonosítsa, a két ok egyike, ha nem mindkettő miatt. Saját múltját vagy nézete felülvizsgálásának igényét menti ez meg. A kommunizmus iránti vonzódás fiatalsága idején rendjén volt, és helyes az ez irányú további gondolkodás. Az anyatulajdonságokkal felruházott szocializmust teljes mértékben támogatták, s azt az elvetemült patriarchális orosz imperializmus mostohaanya-szerű sztálinizmussá alakította. Jelenleg az ártalmas ősatya halott, újra szeretni tudjuk a megözvegyült demokratikus szocializmust. Egy vagylagos forgatókönyv jóváhagyja a rosszakaratú, Közép-Európát ez esetben még valós megjelenésében fenyegető patriarcha túlélését. E változat demokratikus szocializmusa nem megözvegyült anya, hanem felszabadult feminista, aki végre elvált az ártó ősatyától. Milyen előnyös a még mindig Sztálint gyászolóknak a Gulág szigettenger szolzsenyicizmusát saját rossz sorsuk kovácsának nevezni!

A másik ok egy heveskedő válasz arra a nyilvánvaló és vitathatatlan igazságra, hogy a zsidók egész Kelet-Európa területén jelen voltak, de főleg Oroszországban a kommunista vezetőségben, a kommunista aktivisták és kommunista átlagemberek között lényegesen túlképviseltetve. Ez a túlképviseltség igazán félelmetes méreteket öltött akkor, ha az ájtatos, törvénytisztelő zsidókat - akiknek nagy többségét a kommunizmus soha nem csábította - kizárják, és az arányokat a kisebb számú, a felszabadult közép-európai országokban élő közép-európai zsidó alapján számolják ki.

Ám a Romanov-családban, az Arany Hordában vagy a kozákok között nem voltak zsidók, az ortodox monostorokban pedig, ha voltak egyáltalán, akkor csak igen kis számban. Tehát ha azok felelősek a Gulágért, és nem a Cseka, a GPU, az NKVD vagy az MGB, akkor ez lenne a legmegnyugtatóbb végkövetkeztetés.

Sztálin természetesen a nyugatiasodó, modernizálódó, Nagy Péter- és Nagy Katalin-féle orosz imperializmus hagyományában élt. De sem a Harmadik Rómáéban, sem az Arany Hordáéban, melyeket néhányan miatta becsmérelnek.

A közép-európaiak rossz úton haladnak, amikor Közép-Ázsiát vagy a Bizánci Birodalmat idézik fel a Gulág okaként. Ha hinnének abban, amit állítanak, nem elleneznék olyan állhatatosan a nácikkal és kommunistákkal való egyenlő bánásmódot. A katolikus közép-kelet-európaiak, akik becsületes, de téves módon a kommunizmust az ősi bizánci és pánszláv ellenséggel azonosítják, nem éreznek gátlást arra, hogy a kommunisták viszonylatában a nácitalanításhoz hasonlót kérjenek.

Amikor a célpontra szorítkozunk, a Gulág egy csörtető, liberális, közép-európai és igen nyugatias nézet egyvelege, egy bizonyos erkölcsi és intellektuális egyszerűséggel és az agyafúrtság hiányával. Csak ily módon terjed messzire a törtető konszenzus sokat dicsért toleranciája. Egy önkényes határon túl nem létezik eltérő megállapodás. A politikai korrektséget a világnak ezen a részén még mindig egyfajta amerikai viccként kezelik, de a közép-európai megítélési kritériumok nem olyan eltérőek. Tudatában vagyok annak, hogy a némiképp szélsőséges nézeteim erről és hasonló témákról intellektuális szempontból gyanúsak és erkölcsileg megvetendők. Elmegyek velük deres szakállam, rangjelző bajuszom és idegen státusom miatt. Létezik egy magyar szó arra, amit az agyafúrt közép-európaiak olyasvalakire alkalmaznak, aki elfogadhatatlan nézeteket vall: ellehetetlenít, lehetetlenné tesznek, teljesen tönkretesznek erkölcsileg és lelkileg, a kirekesztettek társaságát szánva egyetlen menedékedül. Rémisztgetni fognak, ahogy Sydneyben mondják. De kevésbé körmönfont sztálinisták nem elégszenek meg az erkölcsi és lelki tönkretétellel, és a magadfélékkel való összeesküvés puszta ötlete is rémülettel tölti el őket. A sztálinisták a Gulágba zárva, vagy még inkább golyóval a tarkójában akarják az ilyet látni.

Harmadik megjegyzésem ezután, hogy Közép-Európa fogalmát a kommunizmus hamis megjelenítése támogatja. Ahelyett, hogy lényeges pontjait felismerné, mivel a nyugatiasodás és a modernizáció meghiúsult; Róma öreg ellenfeleit ócsárolják, lényegében egy Róma és Genova közötti világias szövetség ellenségeit.

Ha nem szakterületed a tomizmus és neoplatonizmus összehasonlítása, a megfelelő mód a görög Kelet és latin Nyugat határának megállapítására annak megfigyelése, hogyan vetnek keresztet a régi vágású parasztasszonyok; Bécs és Konstantinápoly határa ott van, ahol az emberek megfordítják a kávé és a vele fogyasztott pohár víz sorrendjét. Efféle határok senkinek nem ártanak. Tiszteletben tartásuk a szó egyik értelmében véve egy jó beszédtémát biztosít, másrészt hozzájárul az élet értelméhez, melyet a McDonald’s és Coca-Cola világméretű testvérvállalata nem képes megvilágítani.

Ám sok évnek kell eltelnie, amíg az emberek vagy bohém zsidó és Habsburg-hű republikánus értelemben, vagy katolikus szláv és magyar értelemben (a kálvinistákat is beleértve) a Balkán vagy az Uraltól nyugatra eső Ázsia felett gyakorolt erkölcsi és kulturális felsőbbrendűség-kinyilvánítás nélkül szeretnének közép-európaivá válni.

Hogy mindez mennyire igaz és időszerű, azt a jugoszláv tragédia televíziós riportja, a Szarajevó köré összpontosuló szavak és képek bizonyítják, illetve a világsajtó igen különböző álláspontjai Szarajevóról és Mostarról. Annyira helytelen részemről, hogy Mostart jobban szerettem, hogy többet keseregtem a civilizációt, a latin Nyugatot és Közép-Európát identitásukként követelő emberek által meggondolatlanul szétrombolt híd miatt? Megcsonkított, éhező, árvává lett, beteg és halott gyermekek, bárhol, bármelyik oldalon legyenek is, csak megcsonkított, éhező, árvává lett, beteg és halott gyermekek, akkor is, ha szenvedésük háborúnak, járványnak, természeti katasztrófáknak, posztkoloniális vagy posztkommunista gazdaságnak, vagy csak éppen a kereskedelemnek tudható be, ám Szarajevó szentsége hidegen hagy. A megfelelő helyen állva nem gondoltam Ferenc Ferdinánd halálára, hanem a Bécset elérő esemény hírére és a Die letzten Tage der Menschheit nyitójelenetére. Ez nem Korcula volt, vagy Lovcen megközelítése Kotorból, sem az Ohridi-tó, hanem a Gründerzeit (alapító időszak) Bécse, ahol nem volt szükség üzletelésre, Tito kommunista szabálytalankodásaira és pszeudomodernizációjára, ez - a versenyszellem legyőzése által - a kereskedelem győzedelmes felvonulásának állomása, mindent támadva, amit a hegyek az őslakosságnak, illetve a mezők romantikusainak jelentenek. A közelmúlt megkérdőjelezhetetlen rémségeit teljes mértékben trivializálták azáltal, hogy a ’90-es évek médiaeseményévé tették őket.

Mostarban Csontváry bűvös képe mellett ültem, abban a félrévületben bámulva a hidat, amit a megfelelő hangulat megfelelő helyen s megfelelő időben még a nemdohányzókban is előidéz, naplementekor kávét ittam, először vizet, azután a kávét, nem azért, mert ez a helyi szokás, hanem mert így szeretem. Lehet, hogy közép-európainak születtem, erdélyinek neveltek, olyannak, aki ingét nadrágjába tűrve viseli, aber ich bin auch ein Balkaneser (ám balkáni is vagyok). Hogy ez a felismerés nem fejlődés dolga, hanem ausztráliai egyetemi tanulmányaimnak, a legjobb e századi angol próza szeretetének, illetve számtalan, Epíruszban, Illíriában és Macedóniában való utazásomnak gyümölcse, mindez egy közép-európai környezetben és szemléletben való neveltetés szomorú visszatükröződése. Sajnos, a jövőben sem változó közép-európai nézeteké!

(Egy Sinaián, 1994. szeptember 25-28. között megrendezett nemzetközi kollokviumon bemutatott tanulmány.)

Rudolf Fischer a budapesti Hungarian Quarterly szerkesztője.