Szabó József

Ex leone leonem!

- avagy Az ember tragédiája reflektorfényben -

Az ember tragédiája rendezésének csak története van, 119 éves színháztörténeti múltja. De élő, ihlető, folytatható hagyománya nincs. Nem is lehet. Minden rendezőnek úgy kell kezébe vennie a Tragédiát, mintha ő lenne az első a világon, akinek eszébe jutott színpadra állítása. Kepler - alias: Madách - azt üzeni nekünk, színházi rendezőknek: "A szabályt, a mintát hagyd pihenni!" Az első bátor vállalkozó rendező, Paulay Ede dilemmáit minden utódnak át kell élnie. A Tragédia rendezőjének vállalnia kell mindig az alkotó magány ódiumát. Egyedül kell kószálnia a mű gondolat-rengetegében, az irodalmi értékelések erdejében, kétség s remény közt viaskodván saját gondolataival és álomképeivel, ameddig meg nem világosodik elméjében a maga egyetlen járható útja.

A színház régi adóssága Az ember tragédiájával szemben, hogy a néző élményét nem képes az olvasó szellemi élményének rangjára emelni. Vajon végképp elrendeltetett, hogy Madách drámai költeménye az olvasólámpák meghitt fényében jobban felragyogjon, mint a színházi reflektorok fényében? Ebből az ős-dilemmából bomlott ki rendezői vívódásom sok-sok kérdőjele, amikor Az ember tragédiáját bemutattam Nagyváradon 1974. június 7-én, a váradi magyar színészet születésének 175. évfordulóján. Létezik-e olyan új előadási forma, olyan rendezői és színészi módszer, amellyel a Könyvek Könyve a Drámák Drámájává lényegülhet?

Lélekben réges-régen készültem a Tragédia rendezésére. Talán azóta, amióta sorsommá lett a színház. Valójában - az első rendezői lépéstől a bemutató napjáig - másfél évig építettem magamban és a társulatban a Tragédia monumentális épületét.

Rendezői elképzelésem lényege az volt, hogy a lehető leghitelesebben, magát a művet vigyem színpadra Madách eredeti koncepciójában, kompozíciójában és szellemében. Különös figyelemmel tanulmányoztam Madách Imre életét, karakterét, gondolkodását, eszmei, politikai, erkölcsi, emberi magatartását. Különös figyelemmel tanulmányoztam a Tragédia színpadi történetét, ún. rendezői hagyományát is, hogy idegen tollak kísértésbe ne ejtsenek. A művészetben, ha újat akarsz teremteni, a legfontosabb: tisztában lenni azzal, hogy mit nem szabad csinálni. "Az újítások az alapokat támadják meg" - mondotta Brecht, és ebben egyet kell értenünk vele.

És mert a legjobb rendezői instrukció az, amelyik a legrövidebb, ide idézem Madách tanácsát arról, hogy milyen legyen az ő előadása: "Az előadásnak világosnak és érthetőnek kell lenni!" Én megfogadtam Madách tanácsát. Lemondtam a történelmi képeskönyvek ködös látványosságáról, és arra törekedtem, hogy a nézőtéren megértse mindenki a világosan és érthetően fogalmazó Madách gondolatmenetét, töretlen logikáját, költői üzenetét.

Az ember tragédiáját Makkai Sándor katedrális költeménynek nevezte. Nemcsak monumentális kompozíciója miatt, de égbe törő lelke miatt is. Babits pedig, újraolvasása után, örök költői tartalmára utalva, ki merte mondani, hogy "Madách költeménye az egyetlen igazából filozófiai költemény a világirodalomban."

Hogyan szólaltattam meg én a színpadon a világirodalomnak ezt a páratlan filozófiai költeményét? Puritán színpadon: a világot és az univerzumot egyként jelentő deszkán. A teátrum ősi és örök-új eszközeivel, a színészi játék, az emberi szó mindent kifejező varázsával. Egyvalakire hallgatva csupán: Madách Imrére, aki mindenben megbízható és bölcs segítőtársam volt. "Zene, poézis, matézis - nagy rokonság" - mondotta. Én megértettem és megfogadtam ars poeticát érő szavát. Arra törekedtem, hogy előadásunk muzikális, azaz harmonikus, poétikus, azaz tartalmas és matematikai pontossággal megkomponált színpadi mű legyen.

Rendezői stílusát tekintve, előadásunkat színpadi oratóriumnak neveztem el. Ezt hirdette Paulovics László festőművész szürrealista plakátja is. Ezt szolgálta a merőben újszerű színpadkép és a korán elhunyt zeneszerző, Vermessy Péter eredeti zenéje. A színpadi oratórium a legkorszerűbb és legpuritánabb előadási forma, amelyben a könyv és a dráma egy test egy lélekben olvadhat össze. A színpadi oratóriumban költészet és játék, élő zene és emberi hang, jelképes mozgás és szigorú térkompozíció, fény és árnyék vált ki a nézőből szellemi és érzelmi hatást.

A színpadi oratórium varázsos lehetőségeivel tudtam megvalósítani egy régi rendezői elképzelésemet, amely döntően meghatározta előadásunk sajátos, Madáchhoz hű stílusát. Az irodalomtörténészek rég megfogalmazták, hogy a világirodalom legobjektívebb drámai költeménye, Az ember tragédiája, paradox módon a legszubjektívebb művek egyike is: Madách Imre életének, személyiségének, írói eszményeinek, politikai magatartásának alapos ismerete nélkül nem lehet alászállni mélységeibe. Rég foglalkoztatott a gondolat, hogy ezt a különös igazságot is meg lehetne jeleníteni a színpadon, bele-beleszőve érzékletesen, láthatóan és jelképteremtő erővel a dráma szövetébe. A színpadi oratórium művészi szabadságot adott nekem, hogy színpadra vigyem magát a Költőt. A halhatatlan Madách, mint hiteles történelmi személy - költőként és rendezőként - a híd szerepét töltötte be a színpad és a nézőtér, a múlt és a jelen, a láthatatlan és a látható valóság, a véges és a végtelen között.

Madách Imre úgy jelent meg előadásunkban, amint képeiről ismerjük, ahogy álmaimban engem is megkísértett. És - csodák csodája - Erdély valamennyi városában: Váradtól Csíkszeredáig, Szatmártól Székelyudvarhelyig minden magyar néző egy miccre felismerte őt. És megdobbantak a szívek. Belépett a színpadra kezében Az ember tragédiája friss kéziratával, amelynek utolsó sorain még meg sem száradt a tinta. És kissé megindultan bemutatkozott, mondván:

"Az Ember Tragédiája, drámai költemény

Kezdtem 1859. február 17-én,

végeztem 1860. március 26-án".

Majd elfoglalta helyét a Tudás Fája alatt, és olvasni kezdte önmagának nagy gyermeki rácsodálkozással: "Első szín. A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján…" Szavai nyomán lassan, álomszerűen benépesült az üres tér színészekkel és elkezdődött a valóság és a képzelet színpadán a játék. A színészek azt tették-cselekedték, amit sugallt és kért, és úgy, ahogyan Ő kérte: a Költő, az Alkotó, a Teremtő. A színészek mélyes-mélyen hittek a költő szavában és a közönség mélyes-mélyen hitt a színészek szavában, mert az ő szavuk a költő szava volt. Megvalósulni látszott a Színháznak az a ritka, lélekemelő pillanata, amikor a költőt, a színészt és a nézőt megérinti, megisteníti a költészet bűvölete: az élet csodája.

Madách a Tragédia első betűjétől az utolsóig szervesen részt vett a játékban. Meghökkentő vízióit, abszurd történelmi látomásait - amelyeket hiábavaló erőlködés a színpad élettelen vásznaira felfesteni - ő maga vetítette fel szavaival képzeletünk egére. És mert - ahogy Benedek Marcell írja - "Lucifer mondja el azt, amit Madách tudott a világról, és Ádám cselekszi és szenvedi azt, amit Madách e tudás ellenére is cselekedett és szenvedett", az én színpadomon Madách kétség és remény közt vergődve, olykor Luciferrel azonosult, olykor Ádámmal. Ám mindvégig a Mű transzcendens világával: a Föld és az Ég Szellemével.

A színpadi tér fókuszában, kiemelt kis színpadon folyt Ádám-Éva-Lucifer ádáz szellemi küzdelme három kitűnő színész (Miske László, Csíky Ibolya és Varga Vilmos) előadásában. Szereposztásomban tudatosan törekedtem arra is, hogy a férfiszínészek megközelítően a Tragédia-író Madách életkorában legyenek, krisztusi életkorban, amikor a jövő titkait kereső, gondolkodó férfi tudatában a legszenvedélyesebben merül föl a filozófia fő kérdése: "Mivégre vagyunk a világon?" (Madách Imre szerepét az anyai ágon Ady-rokon Czikéli Lászlóra bíztam, aki - úgy tűnt - nemcsak fizikai adottságával és vulkánlelkével, de szép magyar beszédével is hiteles, meggyőző alakítást nyújtott.)

A színpad mélyén, szemben a közönséggel, mint egy többszintes lelátón, fekete ruhás férfiak és nők foglaltak helyet - szmokingban, estélyi ruhában -: a nagy létszámú színház teljes társulata. És kiemelten, látható helyen a zenekar. Ők alkották az előadás modern görög-kórusát. Ők szólaltatták meg a kisebb-nagyobb szerepeket is, az emberi szó erejével és stilizált artisztikus mozgásokkal. Ők testesítették meg a Népet, a Kislelkű Tömeget. Ám nemcsak a szereplői voltak az előadásnak, de fegyelmezett nézői is, a közönség homályos tükörképei. Az előttük lejátszódó előadást, Ádám-Éva és Lucifer szellemi viadalát érzékenyen lereagálták, figyelmükkel felfokozva a valódi közönség átélését is.

A színpad két oldalán, egymással szemben, öt-öt nagyméretű varázsdoboz sorakozott fel: a történelem tíz laterna magicája. A nyitható-csukható, forgóajtós óriásdobozokban egy-egy ember nagyságú bábu rejtőzött: tíz darab korhűen felöltöztetett Ádám. A történelmi színek során ezek a bábok szerre-szerre befordultak a színre, jelezvén Ádám útját, sors- és szerepváltozásait az időben. Ahogy sokasodtak az Ádám-bábuk a színen, úgy lett a színpadkép egyre dinamikusabb, egyre álomszerűbb, akár egy művészi fotómontázs. És ami a legfontosabb, maximálisan biztosították a színpadkép funkcionalitását: valamennyi színváltozás egy fényvillanásnyi időben megtörtént. A színészek modern stilizált alapruhát viseltek, a történelmi emberszobrok azonban hűen jelezték a kort. A kimerevített panoptikum világosan, áttekinthetően rögzítette a gigantikus gondolati dráma kompozícióját is. A világos forma élesebben világította meg a tartalmat. Az egyik előadáson találkoztam egy csillogó tekintetű gyermek nézővel. A tizenkét éves kislány először látta életében Az ember tragédiáját. Előadás végén megkérdeztem tőle, fel tudná-e sorolni Az ember tragédiája történelmi képeit. A kislány hibátlanul felsorolta mind a tíz színt. Élesen rögzültek benne Ádám szimultán álomalakjai.

A második Kepler-színt, amely valójában logikus folytatása az elsőnek, nemegyszer kiollózták a Tragédia előadásából. Súlyos tévedés! Én a Tragédia egyik katartikus pontjának érzem: az elrontott forradalom rémlátomása után a tiszta eszmélet pillanatának. A viharfelhők mögül hirtelen kisüt a nap. Kepler-Madách lelkében felragyog a remény, hogy el fog jönni egy jobb kor, amelyben leomlanak a hamis teóriák, a dogmák és a zsarnokság falai. "Egykor nevetni fognak az egészen. / Az államférfit, kit nagynak neveztünk, / Az ortodoxot, akit bámulánk - / Komédiásnak nézi az utókor, / Ha a valódi nagyság lép helyébe, / Az egyszerű és a természetes, / Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van, / Ottan hagy utat, ahol nyilt a tér…" És itt hangzik el a leghangsúlyosabban Kepler-Madách törhetetlen hite az eszményvilágban: "…az eszmék erősbek / A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti / Erőszak, az örökké élni fog. / S fejlődni látom szent eszméimet, / Tisztulva mindig, méltóságosan / Míg, lassan bár, betöltik a világot."

Ennek a színnek olyan a fináléja, mint egy beethoveni szimfónia záróakkordja. Logikai szempontból mérlegelve, a Tragédiát tulajdonképpen szünet nélkül kellene játszani. Ádám nem ébreszthető fel álmából, és a madáchi látomás gondolatsodrába merült néző sem. A Tragédiát, persze, nem lehet eljátszani szünet nélkül, mert a közönség tűrőképessége véges. De hol lehetne felébreszteni Ádámot megfelelőbb helyen, mint éppen a Kepler-jelenet végén, az elrontott forradalom mámorából felocsúdó tudós eszmélkedésének csúcsán!

Előadásunk időtartama három óra volt, amely annál inkább rekord a Tragédia színpadi történetében, mert mi a szokásos húzásokhoz mérten jóval kevesebb sorral rövidítettük meg Madách művét. Az előadást egy szünettel játszottuk: Kepler utolsó nagymonológját merész és aktuális gondolat-futammá, hatásos záróakkorddá növesztettük.

Felejthetetlen, megrázó pillanat volt előadásunkban, amikor Borbála, bűneit megbánva, térdre hullva, sírva, bocsánatot kér Keplertől: "Ím itt vagyok bűnömmel s könnyeimmel." A drámai pillanat igézetében Kepler a megcsalt, megalázott Madách Imrévé, Borbála pedig a hűtlen és végzetes sorsú Fráter Erzsébetté lényegült át. (A hatás annál is szívbemarkolóbb volt a váradi színházban, mert a családi tragédia - tudjuk - Váradon ért véget. A bemutató előadáson a Fráter család utódai is jelen voltak. Fráter tanárnő szemében könnyek csillogtak, amikor a szünetben megszorította kezemet némán.

Szünet után a londoni képben a madáchi gondolat érzékletes kifejezésére tudatos stílusváltást alkalmaztam. Londonban fordul a kocka a világtörténelemben. Addig, ameddig Ádám történelemformáló hős volt - Fáraó, Miltiádész, Sergiolus, Tankréd, Kepler és Danton - a Nép nem léphetett fel a történelem dobogójára. A kapitalizmus áldemokratikus rendjében azonban az emberáradat elöntötte a világot, kiszorítva a névtelen idegeneket, Ádámot és Lucifert a lét központjából. Úrrá lett a diszharmónia. Minden-minden visszájára fordult, mint a Paradicsomból való kiűzetés demitizált bábelőadása, amelyet csak hátulról láthatott az igazi színházi közönség. A társadalmi panoráma rikítóbbá, cifrábbá vált, észrevétlenül a kosztümöket is vissza kellett hoznom a piaci sokadalomban. A londoni szín tulajdonképpen Madách kora, a 19. század vége. A játék némi realista hétköznapi színezetet kívánt és kapott. A kórus szertartásos, ünnepi jellege szétbomlott. Csak a nagy temetés gyászában, a gyertyák fellobbanásában és kihunyásában, a halál megidézésében tért vissza az élet méltósága.

Előadásunkban a falanszter szép új világa áttételesen, virágnyelven a szocializmus elembertelenedett világát idézte fel az erdélyi közönségnek.

Az űr-jelenetben - ahogy az iskolában tanultuk - nem jelenik meg Éva. Az én előadásomban Éva ott is jelen volt, mint Ádám sorsának meghatározó attribútuma. Az üres színpad közepén ült elhagyottan, árván, kékes holdsugárban és egy gyermekdalt dúdolt. Úgy várta vissza földi hazájába Ádámot, mint madár a párját, Ádám nemcsak a Föld Szellemének intő szavára szállt vissza az anyaföldre, de a földanya visszahívó dalára is.

Az eszkimó-színben Ádám az ember elkorcsosulásából, teljes biológiai, szellemi és morális elsatnyulásából kap utolsó leckét Lucifertől. Ádám számtalanszor megtapasztalta már a lét értelmetlenségét, de az ádámi lélek mindig kitalált valami vigaszt, gyermeki érvet a túlélés, az újabb küzdés vállalására. Lucifer utolsó mestervágása most halálos, szívbe találó: az állati szintre süllyedt eszkimó torz feleségében Ádám Évára ismer. Ellobban, kialszik lelkében az édenkertnek maradék sugara is. Vége a tragédiának!

Ádám felretten rémálmából. De még nem tér magához. Féléber révületben agyában egy őrült gondolat ver tanyát: meg kell mentenie a földet az emberi tévedések és csalódások lidérces álmaitól. A megoldás kézenfekvő: ő az első és egyetlen ember a földön. Ha elpusztul, kihal vele a faj. Meg kell hoznia ezt az utolsó hősi áldozatot a jövőnek. Felmegy a hegycsúcsra, hogy a mélybe vesse magát. De Éva az újjászületés misztériumával meghiúsítja Ádám utolsó ballépését is. Ádám felébred: ráeszmél, hogy halála hiábavaló. Éva méhében már készül megdobbanni az új Ádám szíve… Ádám térdre hull az Úr előtt: vállalja sorsát, vállalja a titkot, az ismeretlen jövőt, amelyben csak egyetlen bizonyosság van: a vég.

Micsoda transzcendens peripetia! Micsoda sorsfordulat-fricska a végzet rabságába zárt ember orrára. Egy színpadi mozdulatban, Ádám földre rogyásában Madách megteremtette az egyetemes drámairodalom legtermészetesebb és legtitokzatosabb sorsfordulatát.

Amikor Ádám felébredt kínzó álmából, nyitott bűvös dobozaink egy szemvillanásra becsukódtak. Visszatért a mitológiai keretjáték puritán fehér színpada a két Tiltott Fa modern fémhálós kompozíciójával. És felragyogott az üres játéktér fölött az ezüst templomi orgonasípok égboltja. És felzengett valami légies, éteri zene…

Színpadi oratóriumunk fináléjában hatalmasra nőtt gondolati mélységében az Úr szigorú, megfellebbezhetetlen szava:

- Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

Az Úr igéje a Kórus tömör echójában a Színház bölcs tanácsává nőtt, áradt:

- Ember, küzdj és bízva bízzál!

És végezetül Madách Imre szinte suttogva, halkan mondotta el buzdító testamentumát:

- Ember, küzdj és bízva bízzál!

A bemutató előadást, a színészek ihletett játékát, a katarzis bűvkörében megistenült nézők szívdobbanását nem rögzítette se film, se tévé, se rádió. Feltehetően csak az államvédelmi hivatal lehallgató központja. A román diktatórikus állam, akárcsak magyar ikertestvére, gyanakvással és gyűlölettel fogadta a dogmák Prokrusztész-ágyába nem kényszeríthető Géniusz felettébb aktuális művét.

Az ünnepi eseményre Magyarország nem küldte el hivatalos színházi képviselőit Ady városába. Egyetlen magyar irodalomtudós, az evangélikus püspökből Madách-kutatóvá lett akadémikus jelent csak meg, magánemberként, a bemutatón. A püspök urat, a Tragédia rendezéseinek jeles szakértőjét annyira lenyűgözte bemutató előadásunk, hogy napokig nem tudott elszakadni a várostól és színházától. Újra és újra megnézte az előadást, amelyben hajdani barátja, Németh Antal szellemét is felragyogni vélte. Féltett kincsem ma is a nagytiszteletű vendég premier-ajándéka, egy Madách-kötet, amelynek ajánló soraiban 1974. június 7-ét - a váradi bemutató napját - "a Madách-i csúcsmű feledhetetlen új-rendezésű napjává" avatta. A Vigiliában megjelent értékelése az egyetlen jel a Duna-Tisza táján, amely hitelesen tanúsítja, hogy volt egyszer Nagyváradon egy Tragédia-előadás, amely Madách drámai költeményét a színpad deszkáján az olvasó szellemi élményének rangjára emelte.

Befejezésül szabad legyen még elmondanom egy történetet.

A nevezetes váradi premier végén, az ünnep lázában égve, az én Madách-rajongó akadémikus barátom - a győri Szabó József - elsőnek gratulált: megölelt, megköszönte az előadást, majd széttárta karját és sokat sejtetően ezt ismételgette: - Ex leone leonem! Bár értettem a szót, bevallom, nem fogtam fel mélyebb jelentését. Amikor elbúcsúzott Váradtól, megajándékozott egy gyönyörű könyvvel: Az ember tragédiája fakszimile díszkiadásával. Abból értettem meg öreg barátom szavainak értelmét. Arany János, amikor elolvasta kéziratban az ismeretlen Madách ismeretlen drámai költeményét, annyira megrendült, hogy fehér lúdtollát tintába mártotta és megrészegült betűkkel Madách utolsó sora alá odafirkantotta: "EX LEONE LEONEM!" Azaz: Az oroszlánt az oroszlánról ismerni meg. Ezért választottam előadásom címéül: EX LEONE LEONEM!

Áldom a sorsot, sorsomat, hogy 27 évvel ezelőtt egy emberpróbáló falanszter-világban Az ember tragédiáját Madách Imre és a magunk képére felmutathattam Erdély megrendült magyarságának. Áldom az emlékét hajdani munkatársaimnak, a tehetséges váradi színészeknek, az élőknek és a holtaknak, hogy volt hitük és erejük kitörni egy rossz hagyomány imamalmából és bebizonyítani a színpadon, hogy Az ember tragédiája nézőit is fel lehet emelni Az ember tragédiája olvasóinak szellemi magasságába: a reflektor fénye nem kisebb mélységbe világít, mint az olvasólámpa meghitt fénye.

(Elhangzott a X. Madách Szimpóziumon Balassagyarmaton,

2002. szeptember 20-án.)

Szabó József (Ódzsa) színházi rendező (Székelyhíd, 1928). Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron diplomázott 1953-ban. Pályáját Nagybányán kezdi, 1957-70 között a Kolozsvári Magyar Színház rendezője, 1970-ben a nagyváradi társulat főrendezője és művészeti vezetője lesz. Legemlékezetesebb rendezései: Az ifjú W. újabb szenvedései, Anyám könnyű álmot ígér, Ősvigasztalás, Az ember tragédiája. 1983-ban Magyarországra települ, Győrött, majd Veszprémben dolgozik 1988-as nyugdíjba vonulásáig.