Tóth Ákos

"Hát ádiő aranykor"

(Kovács András Ferenc: Aranyos vitézi órák / Versek: 1998-2001)

Még a folyóiratokban verseit olvasóknak is szolgálhat némi meglepetéssel Kovács András Ferenc új kötete, mert e versek egymás mellé sorolva láthatóvá és egyértelművé tesznek olyan tendenciákat is, melyek az egyes műveket kevésbé határozzák meg, ám a könyv szövegeinek többségét képesek bekapcsolni egy átfogó és összehangolt líraelképzelésbe. A kontextus gondos kidolgozása tehát szinte minden esetben információtöblettel látja el a műveket, így segítve elő bizonyos alakzatok megfelelő érvényesülését.

Két ilyen kérdésben fogalmazható meg az Aranyos vitézi órák sajátossága. Megítélésem szerint mindkettő kapcsolatban van a KAF-recepció bizonyos állításaival és ennek a költészetnek a saját poétikai mozgásterét állandóan tudatosító eljárásaival. Elsőként: a Goya-életmű illusztrációszerű alkalmazása, mely e kulturálisan telített költészetbe kódolt olvasói szereplehetőségek bővítéseként is értelmezhető. A sorozatok (Caprichos, Desastres, Disparates) egyes darabjainak applikálása korántsem véletlenszerű az adott oldalon, sokkal inkább az európai festészet nagy témáit és kapcsolt ikonográfiájukat radikálisan megújító ironikus-groteszk attitűd átörökítése zajlik. Valóban érdekes, ahogyan a vizuális analógiák felfrissítik ezt a "verset verssel" modusában fogant, a szöveghagyomány felülírásába rögzült beszédmódot. Ekkor jogosan vetődhet fel, hogy a kép-szöveg összefüggések kérdésében az idődimenzió milyen struktúrákban gondolható el, ugyanis nem lényegtelen, hogy a Goya-művek valóban előzetesen szervezték a szövegek narratív sémáit, vagy pedig véletlenszerű, motivikus találkozások mentén alakult ki a könyv album jellege. (Kibédi Varga Áron rendszerében mindezt a másodlagos tárgyi szintű viszonyok halmazába sorolja, l. Kép Fenomén Valóság, Kijárat, Bp., 1997, 302.) Másodjára: ez az ironikus megközelítés magyarázza a kötetcímben is megjelenő "arany" szintagma szemantikai-formai potenciáljainak az aszszociatív kimerítés felé törekvő felidézését is. A motívum változatai mindenekelőtt az irodalmi mű időbeliségének problémájához fűződnek. Az "arany" szó alulstilizáló jelentésváltozatai hivatottak reprezentálni a hagyomány jelenkoriságának borgesi elképzelését, melyet a kötet eleji Palimpszesztus és palinódia című kisesszé vagy versmagyarázat terjeszt elő és legitimál. Az invokáció funkcióját is betöltő Babits Mihályhoz címzett vers minimális eltérésekkel másolja le Babits Arany Jánoshoz írott korai szonettjét. Az autoritás ilyen ironikus megkérdőjelezése (hiszen Babits versét "visszacímzi" Babitsnak) több szempontból érintkezik a fentebbi megállapításokkal: egyrészt itt jelentésessé válik a szerzői név (Arany János) transzformációja, mert a vezetéknevet alkotó főnévi/melléknévi alapszó mobilitását a tradíció mobilitásával hozza összefüggésbe. Másrészt a lírai én azon modern formációit utasítja el, melyek az énelbeszélő szubjektív-humán horizontjainak megjelenítésében érdekeltek, s helyette egy markánsan jelzett szakmai-költői szubjektum jelenléte szervezi a versbeszédet. Ugyancsak rámutat a vers arra, hogy ez a poétika miképpen áldozza fel a személyiség nyelvi önépítésének koncepcióját a stiláris eredetiségeszmény látványos lefokozásával. A hagyományos alanyi költészet az álneves- vagy szereplíra körébe szorul vissza (l. a Lázáry René Sándor-, Jack Cole-, Caius Licinius Calvus- vagy legújabban a Csakcsöndzöng Cángráng-gjacó-oeuvre). A saját néven megjelenő versek azonban a nyelvi megelőzöttség felmutatásával tüntetnek, olvasójukat így a "gyanús befogadás" fenntartásában erősítik meg, a tradícióval folytatott dialógus teljes feltérképezésének lehetetlenségét sugallva. Az intertextuális elemekkel telített versekben az elbeszélő helyzete gyakran bizonytalan, labilis, hiszen az éncentrumú elbeszélés a választott előszövegek kiegyenlítésében érdekelt. Az így létrejövő hang feloldódik a reflexióban, s maga inkább egy mozaiktudatú, végletesen textuális, az értelmezés összerendező tevékenységének kiszolgáltatott persona. A referenciális olvasat ilyen erőteljes elhárításának a következménye, hogy e poétikán belül bármely, a recepció által sürgetett irányváltás értelmezhetetlen, hiszen a verset nyelvi műalkotásként felfogó, a megszólalás diszkurzivitásának felfüggeszthetetlenségét kizárólag nyelvi szubjektumokban megvalósító líra elmozdulása újabb, implikált szereplehetőségek felé való nyitásként lenne értékelhető.

A kötetkompozíció egyik központi darabja, a Don Francisco Madridban című, három szonettből álló együttes további példákkal szolgálhat a Kovács András Ferenc-líra eddig említett jellemzőire. A szöveg által hordozott információk, kulturális összefüggések úgy befolyásolják a versek "gyanús befogadását", hogy az egyetlen konstans-kizárólagos olvasatban képtelen nyugvópontra jutni. A kései Góngora-költészet, illetve Goya munkássága egyszerre válnak lehetséges előképekké, s így az értelmezések kronológiai-poétikai egyenetlensége egy állandóan ingadozó létmódú, önmagát csak szövegszerű jelzésekben prezentáló elbeszélőt valószínűsít. A főcím és az alcímek viszonyában rejlő potenciális többértelműség pedig tartósan mozgásban tartja a szonettek elköteleződő értelemkonstrukcióit. A Don Francisco Madridban, mint főcím, tartalmazhatja a kötetben többször figurává tett szerzői nevet (pl. Az überallesbadeni sertésvész, Csakcsöndzöng Cángráng-gjacó félszáz dalai), és ilyenformán a Messzebb… Messzebb… Babits-parafrázisával rokon vállalkozásként (mint "utazási vers") tűnik elénk. Így a Disparates, illetve a La Quinta del Sordo a szemlélődő szerző Bildgedicht-jeként konkrétan kijelöli a szöveg által nyelvileg reprezentált vizuális valóságdarabot. Ennélfogva a versek olvasójának a toposzok eredetét az adott képzőművészeti tárgy ikonográfiájában kell feltalálni. Az első vers, a Nuevas Soledades címével azonban a Góngora-költészet felelevenítésére utal, mikor a kötet bevett metódusának a mintájára (pl. Késey Ady. Fragmentum, Kavafisz ismeretlen verseiből) a szöveguniverzum ismeretlen, de létező darabjának közreadójaként (egy Góngora-szonett variánsként) ugyancsak redukálja a szerzői megnyilatkozás személyességét. A spanyol nyelvű megnevezés jól modellezi az ilyen típusú szövegműködést, hiszen az eredeti jelölőben koncentrálódó multifunkcionalitást (l. 1. Góngora-mű; 2. Hagyományos spanyol szövegforma; 3. "Új magányosságok") már az egyik alapvető interpretációs aktus, a fordítás is megbontja. A "Hányódom itt, én, Francisco de Goya" sor pedig a versteret kitágítja a klasszikus szerepvers biográfiai értelmezésének irányába is.

A mű kapcsán azonban a Goya-festészetnek olyan mély ismeretéről és megértéséről kell szólnunk, mely képi motívumok allegorikus kiterjesztésével válaszol a kötetet végigkísérő "aranykor" problematikájára. Az első szonett a Fekete festmények talán leghíresebb, legtöbbet értelmezett darabjának, a Saturnusnak (GW 1624) metaforikáját kölcsönzi, mikor a temporalitás természetéről szól:

"Időnk fukarlik: fattyait zabálja…

Saturnus-rágta percek, gyurmalények

Serénylenek: bélsárba fúlt a lényeg."

Az evés-rágás-emésztés folyamat mintájára elképzelt működést az Idő és Saturnus azonosítása garantálja, mely alátámasztható releváns mitológiakritikai és ikonológiai megfelelésekkel is (pl. Földényi F. László: A lélek szakadéka - Jelenkor, 1993, 48., 51., 82.). A táplálkozás-hasonlat megszövegezésében Kovács András Ferenc él azzal a költészetére jellemző eljárással, mely a különböző hagyományszegmentumok összevonását úgy végzi el, hogy az szubjektíve észlelt történeti-kulturális folyamatok transzparenssé tételeként érthető. A jelen esetben az általa már másutt idézett Góngora-sorok (l. Góngora: Az élet csalárd rövidségéről) bekapcsolódhatnak pretextusként az allegória kiépítésébe. A "Hányódom itt, én, Francisco de Goya" állítmánya pedig jelentésmegosztással jelezheti a "bója-lét" minőségét, de kiteljesítheti az étkezés-allegóriát az öklendezés mozzanatával, a Saturnus-recepció egyik visszatérő kérdésével. A Saturnus-tematika komplexitása megengedi, hogy innen értelmezzük a kötet erőteljes időszembesítő jellegét, mely szövegenként megújuló probléma. Egyrészt Saturnushoz, mint aranykor-szimbólumhoz tartozik az aranykor-képzetek dekonstruálásának programja. Másrészt a "Hetvenhét éve, vagy csak negyven éje" sorban a karneváli idő (szaturnália) és az azt követő időszak oppozíciójába sűríti alapvetően dualista időszemléletének sarkpontjait (húsvét - farsang; öregkor - fiatalság; jelen - "Aranyszázad" stb.).

A második szonett, a Disparates  című, a kettősrendszerek közti határpozíciót rögzíti, melyet az egyházi év nagynarratívájához kapcsolódva a húshagyókedd tematizálásában végez el:

"Hess, húshagyó test - elhamvadt a farsang!

Rongy maskaráknak nincsen mégse pardon,

Ha hárpiás gőg tébolyog, ha szörnyek

Csontkürtje zörget, s hördülő a fals hang!

Fehér maszkák hevernek Léthe-parton.

Kesernyés szájuk ős vigyorba görnyed."

A szonett a "balgaság" felemlítésén túl eltávolodik az 1819-23 között keletkezett grafikai sorozat leírásától, és nyit a Goya-életmű tágabb régiói felé (pl. Húshagyókedd, GW 970). A Disparates-szel párhuzamosan készülő Fekete festmények (Goya ekkor valóban 77 éves) eredeti helyszínét, a Süket házát emeli címébe a harmadik szonett. A Bildgedicht-jelleg fenntartását támasztja alá a nyelv vizuális reprezentációt célzó, erősen leíró jellegű használata, ám az attribútumok szórványos előfordulása nem összegződik egyetlen konkrét jelöletben, hanem jelzéseit a "gyanús befogadás" több irányba kötheti le (pl. A San Isidoro napi zarándoklat, GW 1626; Boszorkányszombat, GW 1623). "Az ének árnyék" Calderónt idéző konklúziója az ünnep fogalomkörébe von poétikai következtetéseket is (vö. Fársángtól búcsúvétel), melyek a szignifikánsan költő-figuraként megjelenített én tekintetében a szövegek önreflexív értelmezését sürgetik.

Az én identitásának ilyen hangsúlyos kijelölése vezethet oda, hogy ez a költészet nem tudja vagy nem akarja figyelmen kívül hagyni megszólalásának műfaji-textuális emlékezetét, előzetességstruktúráit, és ezáltal ritka pontossággal jelöli ki a befogadás első lépéseit. Az Embléma ennen magáról című vers például értelmezőjét a manierizmus-recepció belátásaival szembesíti, mikor idézetek, autentikus rímbokrok, illetve motívumok, szerkezeti kérdések a mintakészletként alkalmazott történeti poétikának való megfelelés és az attól való eltérés dialektikájában válnak jelentéshordozóvá.

A köteten végigvonuló aranykor-képzetek lebontását árnyalhatják azok a koncepciók, melyek az ahistorikus manierizmus mellett érvelnek (l. K.A.F.: Csipkébűl tekert gúzs - Mentor Kiadó, 2000, 127.). A manierizmus mint antiklasszicista alternatíva vagy mint válságkorszakok jelzője jelentkezik ezekben az elméletekben. Ezzel összefüggésben tanulságos, hogy a Kovács András Ferenc-líra saját szereplehetőségeit rendkívül gyakran keresi a magyar alteritás manierista hagyományában. Egy flexibilis manierizmus elképzelés látens jelenléte képes feloldani e poétika posztmodernitásának és értéktelített hagyományfelfogásának ambivalenciáját, mely e kötetben rendre az időszembesítés értékszembesítő párhuzamaival egészül ki. A múlt szövegeinek nem csupán bizonyos formai-alaki elemeivel létesít kapcsolatot, hanem azokat ideológiai-eszmei komplexitásukban tárgyalja. A dialógus általában a kérdésként felfogott hagyomány és a válaszként tételeződő szöveg között alakul ki (l. Messzebb… Messzebb…, A lóvátett válaszol, Nem lesz elég, "Ember és polgár leszek…", Ezredévi ódákok stb.), eltérően a kérdező utókor elképzelésétől. A konkrét előszövegek strukturális felidézése letisztult-klasszikus retorikai helyzeteket hív létre (melyek megjelölése sokszor a címben is megtalálható: Invocatio ennen magához, Dicsőítő hálaének Médiából, Palatinusi gúnydal), és általában mellőzi a modernista esztétika spontaneitást/szituációhiányt vállaló vershelyzeteit, és ezáltal élőnyelvhez közelítő változatait.

Ennek a feszültségekkel terhes intertextualitásnak jelképei is lehetnek az "arany" szó költői átértékelésének módozatai. Két eltérő szövegben (Óarany óda, Aranyos vitézi órák) is a cím által előre jelzett jelentéshorizontok ironikus átiratát nyújtja. Ezúttal a jelölők minimális alaki transzformációja valósul meg, hiszen a kettős szófajúság kiaknázásával mindkétszer jelentéstani szinten visz véghez bizonyos átrendeződést (Óarany óda - "Ó, arany, csurdé Danaéra csurgó…", Aranyos vitézi órák - "Lopott arany zsebórát"). A Berzsenyi-imitációként induló Óarany óda végig fenntartja a szapphói strófa formai konzekvenciáit, ám a mitológiai-művelődéstörténeti példatár helyébe idővel a nyelvjáték versszervező jelenlétét állítja. A bravúrt azonban itt és a kötet további verseiben is az jelenti, hogy ez a merőben szigorú, analitikus poétika dinamikusan szervezi újra az ezredforduló lehetséges költői világképeit, és képes tartósan kiegyenlíteni a konfrontálódó tradíciók elemeit. Mindeközben pedig - a hagyománytörténésnek nemcsak deskriptív rögzítőjeként, hanem valódi résztvevőjeként - színvonalas művekben létrehozza a jövő hagyományának jelenkori zálogait.

(Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002,

101 oldal, 1344 Ft)

Tóth Ákos kritikus, irodalomtörténész. Szegeden él, doktorandusz a helyi egyetem bölcsészkarán, szemináriumvezető az összehasonlító irodalomtudomány tanszéken.