Hivatalos versek

"Vagyok / mint Isten: / nem becstelenségből / hit nélküli ébredésből" - jelenti ki/fel önmagát Hodossy Gyula egyetlen spontán versötletből kibomló önvallomásában (Gyürömködés), hogy egy következő sorban már megossza velünk e világi létezésének reánk bízható titkát: "csak remény által reményből".^*

Mondhat-e többet s igazabbat a "Greenwichtől keletre" született költő itt, Kelet-Közép-Európában, ahol napi eszméléseink hordalékaként még gyakran torkon ragad bennünket az ámósi idők megannyi iszonyata, és a verssorok közül, sorsközösséget vállaló szavaink mögül már-már a próféta hangja zendül. "Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben" - halljuk a kemény szavakat, miközben Hodossy Gyulával együtt tollba mondjuk fájdalmunkat: "Feljelentem a jogot. / Feljelentem, mert önmagából / a halálnak is adott."

Csak káini mélységekben születnek ilyen pompás versek. Hodossynak ez sikerül, pedig időben és térben őt is annyi minden húzza/húzná lefelé, jelesül a "nehéz viselet" vagy a nehéz örökség. "Sodronyból inget, gatyát, / sodronyból mellényt, / sodronyból sálat / örököltem / anyámtól, apámtól… / nem mondom, tekintélyes strázsa / lettem, / de hogy szálljon így az ember?"

Nyugtalanító kérdések. Szokatlan s különös monológok a váltakozva felvillanó, majd hirtelen alábukó "tájakról", groteszk villanatok a jól látható részletekről, és a borzongás, megannyi adalék az önmagát még kimondani képtelen harmadik évezred emberének önarcképéhez, a belső és a külső "tájak" összeférhetetlenségéhez. "Minden porcikám belebénul, / ha arra gondolok, körülöttem a levegő is / bénaságban szenved…" - indítja Georg Trakl-i látomásoktól terhes versét a költő (Minden porcikám belebénul), s a tájban, tavaszban s hitben már béna világ elfogadhatóságát is sejtetni hagyja, ám az erőteljes, metaforikus zárókép Hodossy másra vágyásának, a strázsán eltöltött férfias éveinek igaz üzenetét foglalja egyetlen döbbenetes formába.

"Megbénult fájdalmaktól teli szemek / hajladozó fűszálak után befelé tekintenek. / Bent a még szárnyaló világ / oxigén után önmagának kiált."

Szenvedélyesség és megszenvedett bölcsesség.

A vívódó ember különös léthelyzetei szinte öntörvényűen szabják meg Hodossy Gyula versvilágának kereteit. Ám lírai énjétől nem idegen az irónia sem. A sejttelen lélek lelki gyötrődései című versének sorai kiváltképpen igazolják az előbbiekben állítottakat, hiszen "Embertestlélekben élni hasztalan kapkodás. / Talán a vigyorért, a vigyor miatt érdemes mégis."

A katarzisról, a nagy versekről lassan már leszoktatott ember mindannyiszor beleborzong és valami mélyről feltörő melegséggel s örömmel a lelkében olvassa az ilyen és az ehhez hasonló verseket, és esze ágában sincs mást kívánni önmagának, mint azt, amit a költőtől eltanult: "Most, hogy a tárgyak szememben / összefolynak az élővel, / most, hogy az asztal emberi / tulajdonságokkal ruházza fel magát, / most, hogy felreppennek / a verebek, a rózsafákkal / és a kéményekkel együtt, / most, hogy a szem elé lebben / minden fogalom, eszme, / most légy optimista!"

Barabás Zoltán

^* Hodossy Gyula: Hivatalos versek, Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely, 1993

Barabás Zoltán költő, újságíró, szerkesztő (Nagyvárad, 1953). 1981-től dolgozik a sajtóban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Erdélyi Napló munkatársaként. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatát vezeti és a Partiumi Közlöny főszerkesztője.