Ireg és Oktond krónikása

Volt egyszer, volt… Ireg szomszédságában, Oktondon, Oktond szomszédságában, Iregen. Margittán a Vasút utcában is volt.

Volt. E szóval kezdődnek a mesék. Az élet e szóval fejeződik be. Volt.

S most itt állunk az Eger utcai temetőkertben átélve, hogy a "Vén november lehámozta / mezőnk fakult rongymezét." (November)

Bárcsak a novemberekre kenhetnénk mindent. Bárcsak e mosogatórongy-szagú tehetne mindenért. Talán megreguláznánk. Netán a naptárból is kihagynánk.

Fizikai életünk ronggyá mállásához annyi "novemberi" kifosztás járul.

"Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk? / Isa isimünknek súlyos átkát hordjuk! / Lassan jár az átok… fájdalmas az útja, / van, kit földbe gázol, van, ki végigfutja… / Soh’se akkor lep meg, mint amikor várnók! / Hozzám őszidőben surrant be az álnok… / Ámítgatott hittel - közben torkom rágta… / Csontos lova rajtolt… kínos volt a vágta!! / Kifosztottan állok,… mint ki nem hall, nem lát: / Elrabolta kincsem - ANYANYELVEM HANGJÁT!!!" (Feleimhez)

Ireg és Oktond is pályázik "csitkótojásunkra", paripánkra, lovunkra. Hegedűnkre, szívünkre, pennánkra, torkunkra. Mit is tehetnénk? Szélnek engedjük, futtatjuk, mutatjuk. Nem lehetünk örökké takarékosak.

"Gazdag vagyok, mint a nagyok" (Gazdag vagyok) - mondja, s mi elhisszük neki. Mert ez már nem mese. Annál több. A megélt-leélt élet valósága.

"Két kézzel szórom az utcán" - mondja tovább, s mi ilyetén behelyettesítjük balladagyűjtéssel, érmelléki betyárhagyományok felkutatásával, betlehemes játékok megmentésével, gyermekversírással, Heltai Gáspár-fabulák, Benedek Elek-mesék, német, orosz, bolgár, magyar népmesék versbe szedésével…

Való igaz, széjjelszórta, minekelőtte összegyűjtötte, leírta és öt kötetben kiadta, ránk testálta (Csillaghullás - 1990, Libavonat - 1991, Három dudán egy hangon - 1995, Ireg makacs kakasa - 1997, Oktondi okosok - 1999).

Eközben képes volt elhitetni velünk, gyermek és felnőtt olvasókkal, hogy "delet kondít a saroglya, / világgá indult a boglya, / a Berettyó lepkét kerget / repül, elhagyta a medrét. (Bolondokon dobolták)

Ő is mindig repült: a Monospetriben lévő szőlőhegyére és vissza, nagyváradi redakciókba és viszsza, fia családjához és vissza, barátaihoz és vissza, iskolába és vissza, kórházakba és vissza, temetőkertbe és vissza…

Vissza Margittához, Horváth Imre, Horváth János, Gittai István városához. Vissza a hitveshez is, vissza.

S ha szárnyát perzselték, Heltaival mondta: "hogyha az én munkám nékik, az irigyeknek nem tetszik, ottan üljenek le, és csináljanak jobbat!… Ajánlom magamat a jámboroknak… kiknek kévánok Istentől mind lelki s mind testi jókat!"

Igen, ezt kívánta iregieknek és oktondiaknak, miközben "Óh, hogy vártak titkon, rejtve / Szeretet-melegre!!" - Ő, a költő és az ember, kiket mint cinkos-jóbarátokat gyermekverseiben lehetett tetten érni.

Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni…

Volt egyszer, volt… E szóval kezdődnek a mesék. Az élet e szóval fejeződik be. Volt. PAPP ATTILA, volt. De fordítsunk a hangsúlyon: PAPP ATTILA volt. A mienk volt. Iregieké, oktondiaké. Margittaiaké és erdélyieké.

Valaki, mint lepkét, a kezébe vette. Élt. 58 évet.

"De itt nincs még vége a mesének / ülj mellém, és mondd tovább" (Anyám) - hagyja ránk a hegedülés, mesélés, versírás - az anyanyelv szolgálatát.

Farkas Antal

(Elhangzott Margittán

2002. december 1-jén.)