Balázs Tibor

Balázs Tibor költő, könyvkiadó (Aranyosgyéres, 1958). A kolozsvári egyetemen szerzett tanári diplomát, Nagyváradról telepedett át Budapestre 1989-ben, ahol megalapította a Littera Nova kiadót. Első verskötete Kék sirályok címmel jelent meg a Kriterionnál, 1987-ben.

Álomjáték

avagy a hetedik ébredés

I.

Mint a szentivánéjt az álom,

tündérek árnya leng körül –

Valamelyiket kitalálom,

nemlétből hová menekül?

Oda, ahol a képzeletnek

megannyi tündérkertje leng,

s óperenciás tengeremnek

morajlásán áthallik, cseng,

bong és andalít zenéje?

Olyan ez, mint a hárfák éje,

ha a mester elszenderült

s a végakkord alámerült

álmába és kíséri szépen;

tündér az árnyát sosemlétben.

II.

Tündér az árnyát sosemlétben

óvja bármi bogáncstól, sártól,

és nem hagyhatja semmiképpen

befeketíteni más árnytól –

Játék ez, melyben sejtelem

és kitárulkozás lehet,

netántán a négy őselem

küld rejtjeles üzenetet,

álomtalanul valami

s úgy kéne tovább mondani,

mintha nem lenne semmi más

csak egy „légies vallomás”

arról, hogy mint engem az álom,

önmagamat is így próbálom.

III.

Önmagamat is így próbálom

kényszerre bírni bármi ellen,

ami felé ha gravitálnom

muszáj, magam legyek az ellen,

hogy önmagamban megtaláljam

azt a legelső menedéket,

amit ezerszer szétziláltam

s ezeregyedszer is megvédett –

a sejtetést is megőrizni

az ébredő kertek neszéből:

Tündér Ilona surran épen

ki az elvetemült kezéből;

és hány alma ért be az éjben,

kitalálni egy ébredésben.

IV.

Kitalálni egy ébredésben

őselemek hívó szavát,

a szárnyaszegett levegőben

aláhulló est madarát,

s a mezítelen anyaföld

miként vajúdja fiait,

míg a távolban – megregölt

táborok tüze már vakít,

és énekelik a kövek,

(ha mossák a forrásvizek)

azt az újszülött dallamot,

mi sírásban fogantatott.

Sodródom s halkan dalolok,

hiszen csak porszemnyi vagyok.

V.

Hiszen csak porszemnyi vagyok

s mégis megőriz a világ,

tudod: aprócska csillagok,

kis hercegek, egy szál virág –

A méretek immár csak bennem

lesznek emberszabásúak,

és külön végtelenségemben

futhatnak végtelen utak,

bennem kígyóznak az ösvények,

amelyeken úgy lépkedek,

tudva, hogy magam felé már

csak önmagamtól érkezem, bár

porszemnyi álmomban vagy ébren

sodródom földben, vízben, légben.

VI.

Sodródom földben, vízben, légben

s énvelem sodródik a föld,

hisz úgy vagyok rész az egészben

hogy az egész csak bennem ölt

magára tükröződő formát –

Egy narcisztikus ébredésben

a víz bennem csodálja arcát

és visszajelzi (milyen szépen!),

amit nélkülem nem tehet

üzenetté a képzelet:

hogy szálljon velem a madárdal

légüres térbe, hol madár hal?

Már zuhanó porszem vagyok,

de a tűzben felcsillanok.

VII.

De a tűzben felcsillanok,

emlékezetem kiszolgáltat:

„isa por és hamu” vagyok

s hordom magamban a máglyákat –

Emlékezetem áruló

világokat ébreszt velem –

Hunyó parázsra hull a hó,

még ég s már fázik a kezem.

Lekaszabolt fák csonkjai

letört ujjakkal mutogatnak:

egyszerre áldozatai

s szolgálói a máglyahadnak;

halad a had és én csak nézem,

ha nem adatott meg elégnem.

(…)

Mint a szentivánéjt az álom,

tündér az árnyát sosemlétben,

önmagamat is így próbálom

kitalálni egy ébredésben,

hiszen csak porszemnyi vagyok,

sodródom földben, vízben, légben,

de a tűzben felcsillanok,

ha nem adatott meg elégnem.

1985, Nagyvárad–Kolozsvár