Kádár Ferenc

Kádár Ferenc közíró, költő, logopédus (Kolozsvár, 1947). A kolozsvári egyetemen tanult gyógypedagógiát, 1973-ban diplomázott, azóta Nagykároly különböző szociális és tanintézeteiben dolgozik beszédtechnikusként. Különböző tisztségeket töltött be 1989 után a helyi politikai és társadalmi szervezetekben, számos periodikában és antológiában publikált, két önálló verskötete jelent meg.

Képek az alföld szegletéből

(részlet egy hosszabb kísérletből)

Akkortájt lehetett, szóval, amikor már jóval túl volt az ötödik ikszen, hogy azt álmodta, Herder- (vagy Pulitzer-?) díjat kapott, post mortem.

Ott látta önmagát álmában a történelmi kulisszák között, de mintha valami tudathasadásos magaslesről nézte volna a történést, őt nem látta senki, valahogy láthatatlanná vált, de ordított, ahogy görcsbe szorult torkán kifért:

– Itt vagyok, élek, ne vicceljetek velem, nem kell semmilyen díj, élni szeretnék még egyetlen boldogabb korszakot, talán éppen azért, hogy egyszer már leírjam azt, úgy istenigazából, ami fájt, ami szép, meg ami visszataszítóan csúnya, rossz volt az életemben! Nem kell semmilyen díj, elismerés, csak „élnem adjatok”. Itt vagyok, mozgok még, nyújtom a nyakamat, ha gyámoltalanul is, mint tettem egész eddigi vegetálásom idején.

De nem hallotta senki, folyt tovább a díszes, itt-ott feszélyezett, már-már kínos ceremónia. Pontosan sorolták intim adatait, a vékonyka életmű állomásait. Megint bekiabált, hogy itt van, még nem teljes az életmű, szeretné befejezni, de továbbra is azt tapasztalta: maroknyi levegő csupán a hatalmas terem bioszférájában. Rémülten várta, mi jöhet még, amikor az egyik szemközti, legalább hat méter magas ablak kivágódott, a szélcsendes nyári éjszaka hirtelen jött tornádóként jelezte rossz szándékát és egy ismerősnek tetsző alak képében berontott a terembe, egyenesen feléje süvítve. Döbbenetében még érzékelte, hogy a jelenlevők nem látnak, nem hallanak semmit az egészből, mintha mi sem történt volna, az előkelő hölgyek uszályát például meg sem lebbenti az orkánszerű légáramlat. Folyt tovább a ceremónia, de ő már nem kiabálhatta eszelősen ismételt érveit, mert a tornádótölcsérrel érkező ismerős alak már ott hadonászott az orra előtt.

– Coki, rühes! – mosolygott gonoszul a képébe, ráadásul ezt a jellegzetesen helybéli, baráti körükben pufogtatott intelmet skandálva, mely egyből bepattintotta amnéziás tudatába, hogy ki is ez a süvölvény. Petya volt, persze hogy ő, „álmai városának” közismert figurája, neki pedig hol legjobb barátja, hol legnagyobb ellensége.

Petya benne volt a legelső bandában, mely Dani idekerülésekor verődött össze. Nem úgy ad hoc, mivel hamar kiderült bizonyos vérvonalak korábbi jelenléte, mely vonalak most csak megerősödni látszottak…

Mikor meglátta Petyát az „alakuló” bulin, azonnal beugrott egy sokéves, jobban mondva sok évvel ezelőtti találkozásuk emlékképe. Gyorsan fejszámolást végezve – nem volt túl nehéz –, kikalkulálta, hogy ők már kerek nyolc esztendeje ismerik egymást. Mindketten frissen érettségizett titánokként érkeztek és fogtak kezet a troli végmegállójában, ahonnan indult a kirándulás. Daniéknak egyfajta búcsú-összeröffenés volt ez, még ha nem is fogalmazott így senki közülük, hangosan. Fantasztikus osztály volt az övék. Mindenki mindenkiért. Az érettségi után szinte azonnal, következetes pontossággal megrendezték ezt a kirándulást az Árpád-forráshoz, ahova éveken keresztül eljártak, ha esett, ha fújt.

Beugrott tehát azonmód a kép, és Dani az emlékrakosgatás közben szinte összerázkódott. Tisztán emlékezett, szinte pontosan idézni tudta volna azt a mondatot, ahogy ott, akkor, a gyülekezőhelyen Petya, meg elválaszthatatlan barátja, osztálytársa bemutatkozott. „Szatmárnémetiek vagyunk”, mondták, és persze mindenki elhitte nekik.

Az elmúlt harminc esztendőben sokszor haragudott „álmai városára”, no nem az „épített örökségre” vagy a „természeti környezetre” – sőt! –, hanem az emberekre. Valahogy előre megérezhetett valamit akkor a helybeli, legjellemzőbb hangulatból, és egyből, robbanásszerűen felháborodott. A túlbuzgó lokálpatriotizmus árulásával találta magát szembe, mely ott, akkor, felforralta gondolatait.

– Mi már kerek nyolc esztendeje ismerjük egymást, Kolozsvárról. Felvételizni jöttél, az osztálytársadra is emlékszem, no de a lényeg az, hogy szatmárnémetieknek mondtátok magatokat. Miért? Talán szégyelltétek a még kisebb várost ebben a nagyvárosban?

Petya kivörösödött, hebegni kezdett, majd heves tiltakozásba ment át.

– Valakivel összetévesztesz, komám, én sose láttalak téged – mondta végül, és faképnél is hagyta, elvágva a további vita fonalát.

Aznap éjjel Dani kutatómunkára adta a fejét. Kiborította az ötfióknyi fényképet, és közben arra gondolt, miféle ördögi, gonoszkodó erő kerítette hatalmába. De nem tágított, és lám, elő is került két fotográfia, melyen mindketten rajta voltak, Petya meg ő, azon a kiránduláson.

Mikor másnap megmutatta a képet Petyának, amaz ledöbbent, szinte levegő után kapkodott, de mire magához tért, kitartóan kezdte tovább szövögetni hazugságait. Mivel azt már nem tagadhatta, hogy ismerősök, kijelentését, szülővárosával szemben elkövetett árulását tagadta, egyre vehemensebben.

Dani évekkel később jött rá, hogy ez a kellemetlen, „barátságuk” hajnalán, tanúk előtt lejátszódó intermezzo határozhatta meg Petyának a hozzá fűződő, egész, megtervezett viszonyát!

Az évek során aztán lassan, de biztosan bebizonyosodott, menynyire „sokoldalú” személyiség ez a Petya, I.-vel egyetemben. Az akkori viszonyokhoz képest csúcsdiplomával a zsebében úgy váltogatta munkahelyeit, mint más a félig koszos gatyáját. Jobban mondva nem ő váltogatott, hanem minden új helyről, egyre rövidebb türelmi idők után, kipenderítették. Mindenhol megutáltatta magát bölcsködéseivel, megfellebbezhetetlen szaktudásával, no meg – szerinte természetes, neki szabad – lógásaival. De Daniékra nagyon rászálltak, I.-vel karöltve. Sokáig úgy tűnt, valóban őszinte, lélekmelegítő ez a barátság, több jó kaland, fricskának szánt heccparti, meg számtalan buli belefért. Mikor azonban Kriszta visszatért közel egyéves beteg kisfiukkal és Petyáék erőszakoskodtak, hogy Daniék hozzájuk költözzenek, a férfi kifakadt.

– Borítékolom nektek, hogy ha odaköltözünk, rekordidő alatt búcsút mondhatunk a barátságnak. Még jó lesz, ha köszönő viszonyban maradunk.

Petyáék felháborodottan tiltakoztak, Kriszta pedig velük együtt hevesen érvelt Dani ellen. Jött a hideg és odaköltöztek. Alig telt el két kerek hét, úgy összekaptak – ők hárman! –, hogy szellemként kerülgették egymást a lakásban, a mégis megszületett kompromiszszum után. A józan ész, no meg a mártíromság oltárán hozott kölcsönös áldozattevés kifejezéseképpen megegyeztek ugyanis abban, hogy mindennek ellenére a kemény téli hónapokra még elszenvedik ezt a fiaskót. Dani beszélt mindenkivel, ők egymás közt nem. Ahogy enyhült az idő, vették a cókmókot, és saját, lerobbant fészkükre tértek vissza. Ők hárman, ahogy Dani megjósolta, évekig még az utcán sem köszöntek egymásnak. Dani szóba állt velük, Petya pedig egy idő után megint közeledni kezdett.

Egy szép nap, poharazgatás közben, azt kérdezte Danitól:

– Hogy tudsz te egyáltalán még együtt élni ezzel a nővel?

Nemsokára, persze nem a Petya aggályai miatt, Dani beadta a válókeresetet. Na és ki ment el ellene tanúskodni? Petya, ki más?

A „forradalom” után, Petya úgy kezdett ismét próbálkozni, hogy bedolgozta magát a szervezetbe, amelynek Dani a vezetője lett. A szabadabb világ, különben is, minden jel szerint ínyére volt. Még lezserebb és okoskodóbb lett, és egy idő után fel is mondott a további, macerás munkaviszonyok keresésével. Önállósította magát, vagyis nem dolgozott sehol. Eltartott lett. Többféle vállalkozásba fogott, de mindegyik hamar csődbe ment, társai megutálták, felbontották az ilyen-olyan szerződéseket, leléceltek vagy őt billentették ülepen.

Az álombeli jelenés idején Dani már évek óta nem látta Petyát. Tudta, hogy áttelepültek, az egyik gyereket még itt hagyva az egyetemen, de azt se tudta pontosan, hová.

Most pedig itt áll, sátáni vigyorral a képén.

– Azt, hogy korpás a szád, már nem is mondom – folytatta magvas intelmeit Petya, befejezvén a sokszor pufogtatott, általa gyakran szajkózott jópofaságot. Fogd már fel végre a szerencsédet, hogy ezek a jóindulatú maflák az egekbe akarnak emelni. Érdemtelenül. Ne zavard hát ezt a szánalmas cirkuszt!

– Sose tudtam, nem tudhattam, mikor vagy őszinte hozzám és mikor nem. Most viszont látom, hogy igazat szólsz. Hiszen a letaglózás, a sárba tiprás, a maró gúny a te összetéveszthetetlen stílusod. De most még igazat is adok neked. Valóban szörnyű ez a színjáték, persze az más kérdés, hogy nem te lennél arra hivatott, hogy ezt megállapítsd. De ha már idetornádóztad magadat, talán segíthetnél nekem. Egyszer az életben. Van hatalmad – úgy tűnik – leállítani ezt az egészet. Mondd hát képükbe a megfellebbezhetetlent, miszerint élek még, szuszogok, és itt lapulok remegve, valami láthatatlanná burkoló ködben, és csak azt kérem, könyörgöm, hogy ne akasszanak rám semmilyen gúnyolódó cafrangot, kétes elismerést, inkább hagyjanak még egy kicsit dolgozni, élni.

– Ez aztán a pofátlanság netovábbja! Miután megsemmisítő jellemrajzot eszkábálsz rólam, melyet pont tőled vártam volna el legkevésbé, még azt kéred, hogy segítsek! Na nem! Ennyire balfácán még én sem lehetek, bár szerinted számító, gonosz lélek vagyok. Köpök az egészre, visszavonulok oly hirtelen, ahogy jöttem. Sose tudja meg senki, hogy itt jártam, a te álomkóros meséidet nem fogják bevenni. „Fel is oldozhatnálak” az emlékezés terhe alól, de ha már gonosznak hiszel, az is leszek. Ágyő!

Dani ott maradt egyedül a hirtelen beállt csendben. A vihar elült, a teremben már állt a bál, mulattak az ő dicsőségére. Hogy nem tűnik fel, hogy nem teszik szóvá, hogy az ünnepelt részéről nem jelent meg senki? – gondolta, és tovább remegett idegességében. És akkor jött egy újabb fordulat. Leállították a zenét, valaki csendet kért és kiállt a terem közepére.

– Hölgyeim és uraim! Tisztelt közönség! Emlékeznek rá, hogy ünnepségünk elején tettem egy bejelentést. Elmondtam, hogy a Nagy Író, a sajnálatosan korán eltávozott Mester részéről nincs jelen senki, de egy faxüzenet szerint az est folyamán érkezni fog valaki. Egy rokon vagy megbízott közeli barát, aki majd átveszi a díjat és biztosít mindnyájunkat afelől, hogy az a családhoz kerül. Nos, bejelenthetem, hogy nemrég itt járt egy úr, de nem kívánt önök előtt megjelenni. Cáfolhatatlan dokumentumokkal igazolta, hogy az elhunyt családja kérte fel a díj és a vele járó nem csekély pénzösszeg átvételére. Annak rendje és módja szerint átadtunk neki mindent, két tanú jelenlétében. Az illető felkért, hogy ne fedjem fel kilétét, ha tehetem, de én úgy érzem, tartozom annyival a Mester emlékének és Önöknek is, hogy bejelentsem: Tornádó Petya volt az illető, a nemzetközileg ismert túlélőművész!

Erre a csattanós poénra ébredt fel Dani. A szája még mindig tátva volt…