Tar Sándor

Tar Sándor író (Hajdúsámson, 1941). A debreceni Alföldben debütált versekkel, de prózaíróként alkotott jelentőset, a magyar újnaturalizmus elismert képviselője, számos irodalmi díj birtokosa. 1989-től a budapesti Holmi szerkesztője, számos elbeszéléskötete jelent meg, regénye A mi utcánk (1995).

Áprilisi tréfa

Nem mindenkinek jut eszébe, hogy április a bolondok hónapja, az sem, hogy elsején bohóckodjon, a fiúk azonban a nyolcadik céből eltervezték, hogy miként tavaly és azelőtt, most is csinálnak valami balhét. Már napokkal a nevezetes dátum előtt élénk vitákat folytattak, hogyan lehetne ezt a napot is különlegessé tenni, Kuruc, a jó növésű, fekete fiú emlékeztetett rá, hogy tavaly női ruhába öltöztek, az tehát az idén már nem jó. Tibi, a másik összeesküvő kitűnő tanuló volt, ez azonban nem gátolta abban, hogy minden ökörségben, ahogy ő mondta, benne legyen, szülei nagy bánatára. Tibi szülei jogászok, és azt szeretnék, ha a fiuk is az lenne majd. Ő azt mondta, vetkőzzenek le egy szál szárnyas betétre, vagy vannak ezek a Tena pelenkák felnőtt méretben, esetleg olyat vegyenek fel. Döme, a zömök, cigányképű társuk nem volt jó tanuló, de nem is akart jogász lenni, tulajdonképpen semmi célja nem volt azzal az elit gimnáziummal, ahová majd a szülei be fogják íratni, hogy majd közgazdász legyen vagy valami hasonló, ahogy az apja fogalmazta meg a ködös jövőt, őt legfőképpen a lányok érdekelték, nagy sajnálatára kevés sikerrel. Tudta, hogy nem egy szépfiú, mint mondjuk, Sodó, akinek olyan a feje, mint egy angyalé, rajta azokkal a szőke fürtökkel, világoskék szemeivel, de nem is olyan férfias, mint Kuruc, akinek már a bajusza is serked az orra alatt, tornából olyan jó, mint egy született atléta, vállas, izmos, combjai mint egy-egy oszlop meg minden. Most azt mondta, ez a pelenka-dolog szerinte ízléstelen, ő nem veszi magára, volt egy nagynénje, aki abban halt meg. Bolond vagy, mondta neki Sodó, azt hiszed, a pelenka miatt? Meg rákja is volt, vallotta be csendesen Döme, majd intett Kurucnak, hajoljon közelebb, súgni akar valamit.

Régimódi nyerstégla épületben volt az iskola, lombos fák árnyékolta udvar, széles folyosók, tágas termek, melyekből egyet a földszinten zsibongónak alakított ki néhány éve az iskola vezetése, ahol rossz idő esetén a szünetekben lazíthattak az órák feszült percei után a gyerekek, mert az órák bizony feszült percekből álltak össze nyomasztó egésszé, híresen szigorú iskola volt a Kunó, ahogy a városban nevezték, mert az utca felőli falán egy nemrég felavatott tábla hirdette, hogy az iskolát valamikor maga Klebelsberg Kunó adta át a tudás és a vallásos erkölcs nevében. Az épület korábban volt már téesziroda, egy ideig a rendőrség vette birtokba, majd a városi tanács elöljárói és az egerek, de valahogy nem vált irodaházzá, nagy helyiségeivel, a közös vécékkel, felesleges volt az udvar, a tornaterem, a lebetonozott és falba épített tornaszerekkel, ezeket a termeket később raktárnak használták, irattárnak, majd fokozatosan idegyűltek a takarítószerek és mindenféle lom, sérült bútorok, néhány alkalmazott itt öltözött, mert a tornaterem mellett zuhanyzó is volt, külön a lányoknak és a fiúknak. Aztán végre felépült a központi irodaház, az épületet pedig visszaadták a katolikus egyháznak, iskolai célra, és mindenki megkönnyebbült.

Hamar be is népesedett, híre kelt, hogy aki innen tovább akar tanulni, azt fel is fogják venni, köszönhetően a magas színvonalú képzést nyújtó és a felsőbb oktatásban kiterjedt összeköttetéssel bíró tanári karnak. Akik ugyan nem voltak paptanárok, de Seregi tanár úrnál például óra előtt imádkozni kellett és naponta ellenőrizte a tanulók körmeit, kis lapos vonalzójával könnyű ütéssel jelezte elégedetlenségét, ha fekete szalagot észlelt valamelyik fiú vagy lány körme szélén. Nála mindkét kéznek a padon kellett nyugodnia, nem a pad alatt, a fiúknál pedig a zsebre dugott kéz valósággal kihozta a sodrából, néha elragadtatta magát egy-egy nyakleves erejéig és az illetlennek ki kellett fordítani a zsebeit, nincsenek-e azok kivágva, fertő, mondta kivörösödött arccal, ha csak egy parányi lyukat is talált némelyikük zsebén, a Sátán ösztökéje! Nem is a sátáné, mondta egyszer Kuruc, mikor magukra maradtak a fiúkkal, hanem az én ösztököm. Mind a kettő. És nevetett. Nevetett most is, mikor Döme bizalmasan megsúgta neki áprilisi ötletét, ez a nevetés hamarosan harsány röhögésre váltott, óriási, mondta magához ölelve Dömét, ezt meg kell csinálni! Mi az, mit sugdolóztok, mondjátok már, nyaggatták őket a többiek, egyelőre titok, mondta határozottan Kuruc, előbb fel kell térképezni a dolgokat. Mi a fenét kell csinálni, kérdezte Sodó és körülnézett, de most nem látta a közelben Seregit, aki a fene szóért megróhatná. A Sátán hangja, mondaná, a te szádon. Nem szerették Seregit, idős agglegény volt, nem lehetett vele semmiről beszélni, csak a tananyagról és Istenről.

Két nap volt még a nagy eseményig és stimmelt minden. A fiúknak az utolsó óra testnevelés volt, ugyanakkor egy lányosztálynak is, a nyolcadik bé szintén azzal zárta a napot. Ragyogó, mondta Sodó, majd megnézték a helyszínt, Tibi könnyedén le tudta emelni a fürdő ajtaját, kolosszális, örvendezett, fog ez menni! Elsején délelőtt végre az egész osztály megtudhatta fülbesúgás által a nagy tervet és egész nap mindenki leplezetlenül és izgalommal vigyorgott, nevetett vagy mosolygott, de mindenképpen jókedvük volt. Seregi tanár úrnak Sodó azt mondta, azért, mert bolondok napja van, mire a tanár úr szigorú arccal elmagyarázta neki, hogy ez egy pogány szokás, babona, ami a Sátán birodalma. Aha, mondta a fiú, mindjárt gondoltam, és mosolygott tovább. A tornatanár megfuttatta őket az udvaron, addig a lányokat a tanárnőjük a teremben nyúzta, majd váltás, a fiúk be, a lányok ki. Végre kicsengettek. A tanár távoztával Tibi gyorsan levette a zuhanyzó Fiúk feliratú ajtaját a sarkáról, Döme pedig a Lányok feliratút, és cseréltek. Nyolc-tíz fiú vetkőzött lázas sietséggel a lány-mosdóban, pisszenés nélkül, meztelenre. A többiek nem vállalták az akciót. A terv az volt, hogy mikor a lányok betódulnak a szokott fürdőjükbe, ott találják őket majd pucéron, arra hivatkozva, hogy az ajtón az áll, hogy Fiúk. És április, április! Mikor mindenki levetkőzött, lesni kezdték az ajtót, de egyelőre semmi. Nem jönnek? Mi lesz, ha a másikba mennek, kérdezte aggódva Tibi, de Kuruc csendre intette és az ajtó felé mutatott, mely nesz nélkül lassan résnyire nyílt, a résben egy fél fej, aztán a teljes ajtónyílásban Seregi tanár úr jelent meg és ott megállt döbbent arccal, kővé válva, jobb keze illetlenül a zsebében. Amit látott, felajzotta érzékeit, tucatnyi meztelen, nevető arcú, tiszta szemű kamasz nézett rá, meg sem kísérelték eltakarni azt, amit még a szobrokon is egy falevél fed, ő meg csak bámult, egy édes-bús hang a lelke titkos rekeszéből pedig a fülébe súgta: lásd, ők is milyen szépek! Tudta, a Sátán beszél, ő pedig nem bír szólni, aztán Sodó lépett hozzá és megkérdezte, pedofilnak tetszik lenni? Vagy csak kukkolni szokta a lányokat? Seregi keresztet akart vetni, de a fiú testének kábító közelsége megbénította, most Kuruc is odament és kihúzta a férfi kezét a zsebéből, kifordult a bélés is, ki volt vágva. Ekkor rohantak be a lányok, visítoztak, kiabáltak, nevettek, mégis sikerült!

Tavasz van, május

Végre, mondta hangosan Zeke Márton a kis nyaralója előtt, mikor először látott napsütést a sok szürke, borongós, szeles és hideg nap után, végre. Nem kiáltott, halkan mondta, nem is hallotta senki, a szomszédok ilyenkor még nem jönnek a kertbe, egyedül Juliska van kint szinte éjjel-nappal a szőlőben, de hát ő nem városi, itt született a sámsoni dombokon, ott fent, abban a nádtetős, régi házban lakik, tulajdonképpen az ő apjának birtokát szabdalták fel annak idején apró, kétszáz négyszögöles kertekre, és a környéket ellepték a városi emberek. Az asszony egy nagyobb területen gazdálkodott, egyedül, a férje, az a drabális paraszt úgy egy éve halt meg, és Zeke úr máig sem értette, hogy ez a finomlelkű, még mindig szép asszony hogy mehetett férjhez egy ilyen durva, bárdolatlan emberhez. De hát a Jóisten sem mindig következetes, hiszen őt például, a zenetanárt, egy olyan nővel hozta össze a sors, akinek nemhogy hallása, de még hangja sem volt, mármint énekhangja, mert amúgy, Isten nyugosztalja, hangos volt, be nem állt a szája, míg élt. Juliska viszont, szinte állandóan énekelt, és nem is akármi népies dalokat, hanem az operettslágerek lehettek a kedvencei, melyeknek még a szövegét is tudta. Közben dolgozott, kapált, kötözte a szőlőt vagy metszett, mint most is. Ha ők ketten valamikor összekerülhettek volna! Zeke úr néha átvette a dallamot, mintegy duettet énekeltek, Juliskának is tetszett, szó, ami szó, lassan összebarátkoztak. Ennél több azonban nem történt, Juliska határozottan hárította a tanár úr minden próbálkozását, pedig a férfi szíve majd megszakadt, mikor azt hallotta odaátról, hogy Úgy szeress, hogy sose múljon el! Nem múlna az el soha, mondta ő, de csak magának, és titokban különféle terveket szőtt az asszony meghódítására. Ha szőlőt termel, gondolta, biztosan ért a borhoz, talán issza is, nem veheti tolakodásnak, ha néha meglepi valami jóféle itókával.

A terv csak részben sikerült, kettejük kertjét egy drótokra kötözött lugas, mint egy élő sövény választotta el, így aztán a tanár úr a szőlővesszők között igyekezett különféle finom borokkal kedveskedni Juliskának, aki el is fogadott egy-egy kis pohárral, megitta, megköszönte és dolgozott tovább. Zeke úr pedig lassan rászokott az italra, hiszen a maradékot neki kellett meginni. Ennek is megvolt a haszna, bátrabb lett, mi több, vakmerőbb. Reggelente otthon pálinkával melegített, majd a kertben borral folytatta és napról napra erősebb lett benne az elhatározás: valahogy átmenni, átölelni azt a nőt, milyen szép is lenne, egymást karolva énekelni, iszogatva közben a bort! Ma a nap is süt, most megkéri a kezét, lesz, ami lesz! Kicsípte magát, majd kezében egy üveggel és két pohárral a lugas felé indult, talált egy helyet két szőlőtőke között, az alsó drót alatt úgy vélte, átbújhat. Leguggolt, átdugta a két karját, majd a fejét, mikor a nyakára szorult egy drótból készült hurok. Juliska férje ugyanis annak idején csapdák, hurkok tucatjával fogta a nyulakat. Most pedig őt. Nem tehetett mást, várt, aztán kiáltott, Juliska! Semmi válasz. Énekelni kezdett: Lehoznám néked a csillagokat is az égből. Már dél volt, mikor kibogozta a drótokból az asszony az akkorra már részeg embert, mert a bort elérte a szájával. Visszatolta a férfit és azt mondta, az utolsó strófát hamisan tetszett énekelni, abból tudtam, hogy bajban van. Mindenjót.

A férj illata

Gázszagot érzek, gondolta Balajtiné a tükör előtt és ábrándos mosollyal nagyot sóhajtva szívta be a levegőt, valamikor már indult volna, hogy kiderítse, hol és mitől, kitől, mert ez a szivárgás az ő lakásukban nem lehetséges, az ő férje ugyanis gázszerelő, amellett a fűtéshez is ért, vízvezetéket reparál és általában mindenhez hozzá tud szólni. Balajti Márton viszont négy éve meghalt és a nagyerdei temetőben van eltemetve, egy kicsiny, de gondosan ápolt parcellában, mindjárt a kolumbárium mellett, vannak, akik a hamvakat is eltemetik, a sírhant olyan, mint egy kiskert, ki lehet menni, picit kapálni, gereblyézni, aszott virágokat újakra cserélni, le lehet ülni a parányi hant elé, beszélni hozzá a hatalmas tölgyfák alatt, mármint az elhunythoz, és egyáltalán maga a megbékélés. Balajtiné a megbékélést kereste mindig, a gyermekével, a szomszédaival, az emberekkel általában, a világgal és a sorssal. Beleértve a halált is. Most esze ágában sem volt a szivárgást keresni, valami kellemes melegség járta át a szíve táját, eszébe jutott, hogy Márton akkor is mindig csak nevette, szép foga volt, aranyom, Eszmeraldám, mondogatta, a ruhámon érzed! A bőrömön! Nyugodjál már meg!

Balajtinét Sápi Erzsébetnek hívták leánykori nevén, az Eszmeraldát már Marci találta ki egy zaklatott éjszakán, mikor a szülők, ma már nagyszülők lakásában, jóval az esküvő előtt egy bizonyos film együttes megtekintése után összefeküdtek, és az maga volt a boldogság. A filmben lehetett valami Eszmeralda nevű nő, Balajtiné nem emlékezett rá, Marci végigölelte-csókolta az előadást, ő pedig csak fuldoklott a boldogságban, majd az előadás végén zokszó és ellenkezés nélkül ment azzal a nagyon is eleven fiúval, aki valamikor Marci volt. Ő nem adott nevet a fiúnak, tehette volna, ha egyáltalán látott volna valamit abból a filmből, de neki az is elég volt, hogy Márton. Esetleg bizalmasabban Marci. De nagyon ritkán. Az anyja azt mondta, a cigányokat hívják Marcinak, pedig akkor már Balajtinénak mindegy volt, magyar vagy cigány az a fiú, aki a vulkánok magasságába és forróságába repült vele, Balajtiné ezt olvasta valahol, és azonnal megértette, mit jelent. A férfi ezt még abban a korban is rendszeresen megtette a feleségével, mikor a férfiak általában derékfájásra és más nyavalyákra hivatkozva inkább kitérnek az asszonyok vágyai elől. Balajtiné ugyan mindig érzett rajta egy kis gázszagot, de később megértette, ez a férje bőrének az illata, ruhájából is ez árad, etil-merkaptán, magyarázta Márton egyszer, ezzel büdösítik a gázt, hogy tudjad, valami valahol szivárog, mert amúgy nincs szaga. Érted?

Ha Balajtiné a nagy tükör elé ült, márpedig napjai nagy részét ott töltötte, látta abban a falon függő nagy, esküvői képet, és ha úgy helyezkedett, a férfi arca pontosan az övé mellé került a tükörben, még a melegét is érezte, és persze a bőre, a haja oly kedves gázszagát. Itt vagy, gondolta elragadtatásban, szíve ilyenkor megbékélt a rengeteg megpróbáltatással, majdnem boldog volt, más ezt nem értheti. Nem is értették, hiszen még negyven sem volt, ami manapság már nem kor, mutatós, tiszta nő, lakással, egy felnőtt lánnyal, aki már férjnél van valahol a Dunántúlon, és aki szintén biztatja mindig, ne penészedjen itt anyám, menjen férjhez, éljen! Itt, a házban is volt olyan egyedülálló férfi, aki próbálkozott, több is, tavaly még májusfát is dugtak neki, ha a piacon jár, megfordulnak utána, Monoki, a hentes, egy szintén özvegy ember mindig a legszebbet adja, ő is igyekszik a szép özvegy kegyeit keresni, ha hozzám jönne, mondta Balajtinénak egyszer, annyit ehetne, amennyit akar, húst hússal, friss, meleg tepertőt, hurkát, kolbászt, egy kicsit ki is gömbölyödne, ami jót tenne az idegeinek, csak nézze meg, a kövér ember egy se ideges!

Természetesen Balajtiné sem volt ideges, megbékélt a sorsával, de a szomszédai látták az ablakon keresztül, hogy valami nincs rendben, állandóan a tükör előtt ül, sokszor nem is főz magára, amit vásárol, zöldséget, leveshúst, egyebet, néha napokig ott áll a konyhaasztalon, ki sem csomagolja. De ami mindennek a teteje, van úgy, hogy az egykori menyasszonyi ruháját veszi fel, úgy ül a tükör elé, sőt egyszer még a gangra is úgy jött ki, a házmester hüledezve meg is dicsérte, majd gyorsan visszament a lakásába és telefonon értesítette a szomszédokat, már akinek volt telefonja, nézzenek ki a gangra, Balajtiné megőrült. Hamarosan mindenki a körfolyosón volt és olyan csend lett az örökké lármás, ricsajos udvarban, mint még soha. Balajtiné nemigen vett észre semmit, nézte ő is a bámészkodókat, majd kedves mosollyal intett nekik, egy kecses mozdulattal sarkon fordult és eltűnt a lakása ajtaja mögött. Mentőt kellene hívni, suttogták a lakók, ez már mindennek a teteje, a végén ránk gyújtja a házat. Véletlenül. Kozákné azonban más véleményen volt, szerinte ez egy szép dolog, és ő is felvenné sokszor azt a ruhát, ami ide juttatta, csakhogy azt már rég eladták. És tetszenek tudni, tette hozzá a férje torkára mutatva, lement az ára. Ezen vitatkoztak még egy kicsit, majd ment mindenki dolgát végezni. Később, napok múlva, mikor a saját ajtaja helyett egy két lakással odébb lévő ajtóban motoszkált a kulccsal, ismét szóba került a mentő, de akkor is kiderült hamar, mással is előfordult már, hogy eltévesztette a házszámot. Arról pedig nem tudtak, hogy az asszony az utóbbi időben nem a férje sírjánál üldögél, ott már nincs is pad, ellopták, hanem egy mutatós, fehér márványlap mellett, amelyre az van vésve arany betűkkel: Te voltál a legdrágább édesanya.

A tükör előtt ült most is Balajtiné, feje a férje fiatal arca mellett, beszíva annak különös illatát, tán el is szenderedett egy kissé, mintha álmodott volna valamit, pontosabban arról a filmről, amelyben valami nőszemélyt Eszmeraldának hívtak, de a történetről többre most sem emlékezett, csak a csókokra, amit közben attól a fiútól kapott két teljes órán keresztül, és már a híradó alatt is, ő pedig visszacsókolt, amitől a fiú még jobban megvadult, csak a szünetben pihentek meg egy kicsit. Bódult volt ettől az álomtól és égett a szája. Álmos lett, néha mintha a régimódi gázóra kattanását hallaná, mint főzésnél, mikor ki van nyitva a gáz. Mégis meg kellene nézni, gondolta bágyadtan, de már sem ereje, sem kedve nem volt hozzá.

Az új beteg

Az osztályon tompa unalom ül, a legtöbben alszanak vagy megpróbálnak aludni, olvasnak, keresztrejtvényt fejtenek, aztán alusznak tovább. Ha új ember érkezik, az sem nagy dolog, naponta jön valaki az osztályra vagy megy haza, esetleg kezelésre egy másik osztályra, olyan is van, akit visznek. Hajnal úr azonban más volt. Estefelé érkezett, kísérője nem volt, kincstári pizsamát viselt, amit az alagsorban húznak arra, akinek nincs saját, miután leparancsolnak róla minden civilt, slaggal lemossák, a haja közt is matatnak egy kicsit, nincs-e tetűje, majd visszaveheti saját alsónadrágját, kap egy papucsot, valaki felkíséri az osztályra, valamelyik kórteremben megmutatják az ágyát, feküdjön le. Az új ember gyanakvón pislog körbe ilyenkor, idegen a környezet, az emberek, szorong is, fél, még nem tudja, miféle tortúrák várnak rá, vizsgálatok és egyáltalán, mi lesz? És kik ezek itt, a kórteremben? Mifélék? A legtöbb aztán lecsukja a szemét, se lát, se hall, legalábbis úgy tesz. A többiek néha egy-egy pillantást vetnek rá vagy azt se, előbb-utóbb úgyis kiderül minden, beszél majd magától, ha pedig nem, úgyis jó.

Az új beteg azonban nem látszott ijedtnek, leült a számára kijelölt ágyra, megveregette a párnát, kirángatta a matrac végébe gyűrt paplant, eligazította magának, mintha otthon lenne, felkapcsolta a villanyt az ágya fölött, majd újra lekapcsolta, húzogatta az éjjeliszekrény fiókját, nyitogatta az ajtaját, ekkor derült ki, hogy nincs semmi személyes holmija, szappan, törölköző, ilyesmi, nem volt nála dobozos üdítő, narancs, és semmi olyasmi, amivel el szokták engedni a betegeket otthonról. Még az ágy alá is benézett, állított a fejrész magasságán, próbálgatta az ágyból kiálló kallantyúkat, egyszóval nyüzsgött, de ami még több, közben szakadatlanul vigyorgott. Ez a környezettanulmány nem tartott tovább néhány percnél, mégis idegesítő volt, Bodó bácsi az ablaknál már épp rá akart szólni, hogy nyughasson már, mit hemzseg itt, mi maga? Sajtkukac? A jövevény azonban megelőzte, Hajnal István vagyok, mondta mindenkinek, érthetően és összefogott kézzel, mint a sportolók, üdvözölt mindenkit. De azt már állva. Hajnal István, ismételte meg ebben a testtartásban is, munkanélküli és alkoholista. Erre már oda kellett figyelni, annál is inkább, mert ment az ágyakhoz, nyújtotta a kezét, Hajnal, jónapot, Hajnal, jónapot, Hajnal, jónapot, több ágy nem volt, négyágyas volt a kórterem. És mindeközben folyamatosan mosolygott, majd megkérdezte, melyik a vécé és melyik a mosdó? Nehogy összetévesszem, magyarázta, és nevetett saját viccén. Most csak képzeljék, bele akarnák kulálni a mosdókagylóba, haha, hát nem érem fel, haha! Bodó bácsi egy keresztrejtvénybe menekült, de elakadt annál, hogy folyó angolul, ez is dühítette, meg ez a Hajnal is, na, fakadt ki, elég legyen már! Itt betegek vannak, nem bohócok!

Hajnalt azonban ezzel sem lehetett zavarba hozni, rejtvény, kérdezte mosolyogva és az öreg ágyához lépett, ült volna le, de Bodó bácsi odatette a lábát. Én is rengeteget fejtettem, unalmamban, magyarázta, Füles újság? Bodó bácsi gyanakvóan nézett rá, na, akkor maga biztosan okos ember, hogy van az, hogy folyó, angolul? River, vágta rá Hajnal és mosolygott. Maga tud angolul, kérdezte az öreg, miközben beírta a szót, stimmelt. Dehogyis, mondta Hajnal, de ez annyiszor volt már a rejtvényekben, hogy megtanultam. Meg hogy szélhárfa. Az nincs? Nincs, felelte Bodó bácsi és arrébb vitte az újságot, mint aki attól fél, hogy elveszi tőle ez a röhencs ember. Hajnal azonban errébb lépett, majd leült az asztalhoz. Mikor munkanélküli lettem, magyarázta, rengeteg időm lett hirtelen, akkor szoktam rá a rejtvényekre. Ültem egész nap a konyhában az ablak mellett és fejtettem, fejtettem, na, meg ittam, ha volt mit. Képzeljék, ott ül az ember a harmadikon egyedül napokig, hetekig, hónapokig, évekig, hát abba bele lehet bolondulni vagy pedig rászokik az ember az italra. Az elején még jöttek hozzám a barátok beszélgetni, kártyázni, de aztán elmaradoztak, ők ugye dolgoztak tovább, én már nem, egy idő után már nem volt miről beszélni, nem volt közös téma.

Itt fordulat következett, Hajnal fordult egyet a székkel, hogy mindenki jól láthassa, hallhassa, de aztán, mondta fontoskodva, jött a fordulat! Itt tartott egy kis szünetet, mint aki unszolásra, biztatásra vár, de az nem volt, viszont már figyeltek. Ő pedig folytatta. Szóval, az asszony szerzett valahol egy maroktelefont, ezt a mobilt, tudják, én meg elkezdtem telefonálgatni. Később kértem egy telefonkönyvet, a vonalast, és elkezdtem hívni a szomszédokat, az ablakból láttam is, ha felvették a kagylót, kinyomtam az enyémet. Jó játék volt. A velem srégen szemben lévő épületben lakik a mérnök úr a földszinten, hozzá teljesen beláttam és ez lett a veszte. Hajnal megint tartott egy kis szünetet és elkezdett nem mosolyogni most már. Bodó bácsi már reménykedett, hogy végre abbamarad ez a mesélés és valahogy kijön a többiből az a spanyol város, de hiába, az új beteg folytatta.

Szóval beláttam hozzá, láttam azt a kényelmet, luxust, tudják, van egy távcsövem is, még a katonaságtól újítottam, szóval azt is láttam, mit eszik, mit iszik. Mert ivott ám a mérnök úr rendesen. Amúgy ismertük egymást, egyszer megcsináltam a rádióját, mert rádióműszerész a szakmám, hozott egy üveg sört egy félnapi munkáért, de nem emiatt utáltam. Hanem utána még a tévéjét is rám akarta sózni, hogy csináljam meg, akkor voltam is nála, a lakásában, színpanelt kellett volna cserélni, mondtam neki, ez nem megy, nekem nincs alkatrészem. Nem is köszön azóta. Na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem… Ne öltse, kiáltott fel Bodó bácsi idegesen, a lényeget mondja, utána meg fejezze be, itt betegek vannak! Ezt már tetszett mondani, vágott vissza Hajnal, de nem nevetett, mindjárt befejezem, tessék nyugodt lenni, de azt még hozzá kell tennem, hogy járt egy kis nő a mérnök úrhoz, én meg azt találtam ki, hogy mikor belemelegedtek, hívtam, ment a telefonhoz, felvette, én meg benyomtam, hogy hívás vége és röhögtem. Nem szép, tudom, de ez az igazság.

Micsoda egy alak maga, hallja, mondta Bodó bácsi megvetően, ilyeneket csinálni! Nézze, fordult felé az új beteg, éntőlem ez a rendszer elvett mindent, nekem ennyi örömöm maradt, akkor meg miért ne? A lényeget mondja már, ember, mondta az öreg türelmetlenül, azért is, mert az a spanyol város csak nem akart kijönni, a lényeget! A lényeg? Hajnal megint fordult egyet a székkel, a lényeg az, hogy rájött valahogy, hogy én betyárkodok, átjött és szabályosan leütött. Na, mondom neki, a nagy, behemót embernek, ezt még megkeserüli! Mikor legközelebb együtt voltak, rájuk hívtam a mentőket, bemondtam, hogy most vett be hatvan szem gyógyszert, öngyilkos akar lenni, ivott is, megadtam a címet, mindent. Jöttek is hamar, szerencsémre az alak tényleg be volt rogyva rendesen, érezhették a leheletén, gyomormosás azonnal a fürdőszobában, láttam a folyosóról, mert odamentem, én mutattam meg, hol lakik, aztán be az esetkocsiba mind a kettőt, a nőt is. Mellesleg a felesége nem volt otthon. A többit lehet sejteni. Az magát meg fogja ölni, mondta Bodó bácsi, és mintha mosolygott volna most először. Megölni, kérdezte Hajnal, azt lehet. De legyőzni nem. Ezt valami híres író írta valahol, meg is halt szegény. Hát ennyi. Jóéjszakát!