Demeter Szilárd

Demeter Szilárd 1976-ban született Szentegyházán. Tanítóképzőt végzett Székelyudvarhelyen, filozófia szakon diplomázott 1999-ben Kolozsváron. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Filozófia Tanszékének tanársegéde, a Korunk, a Kellék, valamint a Partiumi Egyetemi Szemle szerkesztője. Kötete: Tempetőfi naplója (2001).

Az egérfelügyelő

(részlet)

Sírtam a kis hant fölött. Nekivetettem hátamat a mohos sziklának, ne is lássam a kudarcom nyomait, abba akartam vésni a sírfeliratot, nem ment, csákánnyal nem lehet búcsúszavakat írni. Nagy nehezen kettőbe hasítottam egy fenyőfarönköt, és a szikével belefaragtam a sírfeliratot: thanatosz. Alája azért még odavéstem: 4. megöli (a test kívánságait). Sokat kínlódtam, amíg a görög betűket átmásoltam, ráadásul igyekeztem pont úgy írni, ahogyan apám kedvenc könyvében láttam. Gondolkodtam még azon, hogy a többi jelentést is odaírjam, de úgy döntöttem, nem érdemes, például, hogy 1. megöl, 2. halálra ítél, 3. kivégez, nem érvényesek, az viszont, hogy meghalt, halott, teljességgel nyilvánvaló, mi másért sírok én itt, nem is ettem, csak épp egy kevés vizet ittam a közeli forrásból, és csak néztem a hantot, az összetákolt fairkát. A betűvájatokba öntött lekvárral kevert sár egészen hamar megbarnult, igaz, hamarosan kezdett leesni, a lekvár nem jó erre, de most tényleg nem volt időm még vadászni is. A betűket figyeltem, éjszaka mintha világítottak volna, vagy csak én képzeltem így, nincs túlvilág, szokta mondogatni apám, nincs semmiféle üzenet, inkább csak alvilág van, a Hadészé, a hegyoromhoz legközelebb eső csermelyt nevezte Sztüxnek, ha megtalálod a másik négyet, akkor bejártad a világom, somolygott, ilyenkor határozottan szomorúnak látszott, szóma széma, tette hozzá, szám ma szótlan, egészítette ki mindig, ilyen napokon bárhová mehettem, észre sem vette. Ma már tudom, mire gondolt, vagy legalábbis sejtem, a legfurább ember volt, akivel valaha is találkoztam, és a legnagyobb kujon, legalábbis ezt állítják itt a telepen, ahová viszont az erdésszel együtt a milicisták hoztak le.

Az erdész valamikor késő este érkezett, hol az apád, kérdezte, én még mindig bőgtem, csak intettem a hant felé, de az erdész észre sem vette, egyenesen a házba ment. Onnan üvöltött ki, hogy az apád úristenit, mit csináltatok már megint, te zabigyerek, mindig így szólított, csurom vér itt minden, megmondtam az apádnak, most nem szabad vadászni, mert jön az a főfaszi, ilyenkor nincs vadászat, hogy azt a hétszentséges, bicikliző jóistenit annak az ingyenélő fajtátoknak. Én hallgattam, tudtam, ha apám itt lenne, akkor doktorelvtársozna, esetleg Pistázna, ha már a pálinka vége felé járnának, néztem a sírt, szám ma szótlan, dünnyögtem, szám ma szótlan. Az erdész kijött a házból, hol az apád, látszott, most nagyon mérges, vagy inkább félt, be volt szarva, ezt is a telepen tanultam, ha valaki fél, arra azt mondják, be van szarva, beszari alak volt ez az erdész, apámtól is félt, hátha visszahelyezik a bányához, akkor már megint fejes lesz, a kevés fejes közül az egyik, kevesebb, mint a főnök, de több, mint mester, a doktor elvtárs, vagy doki, szóval ez a beszari alak most ott állt előttem, szétterpesztett lábakkal, na ki vele, mit lőttetek, én nem válaszoltam, csak megint a hantra intettem, az erdész észrevette a táblát, hát ez meg mi, kérdezte, pedig láthatta volna, rosszul is esett, hogy nem látta egyből, sírfelirat, mondtam akkor tagoltan. Sírfelirat, röhögte el magát az erdész, hát ejszen megmurálta magát a vén lator, meghalt, mondtam halkabban, legszívesebben belevágtam volna a kicsorbult élű szikét, ezt mondom én is, bólintott most már kissé engedékenyebben, és te eltemetted, mi, kérdezte vihogva, el, mondta, kurvaisten, láttam, már megint megijedt, te, ha megint medvére mentetek, megmondtam, hogy azok az elvtársakéi, hol, egészen elsápadt, nem medvére, meg nem is mentünk, hanem csak úgy, reggelre meghalt, ne motyogj, te gyerek, mi az, hogy reggelre csak úgy meghalt, hát reggelre csak úgy meghalt, és te eltemetted, igen, bólintottam, mibe, kérdezte, hát a ládájába. A ládájába, hitetlenkedett az erdész, igen, a ládájába, ismételtem meg, dejszen abba bele se fér, onnan a sok vér, magyaráztam, feldaraboltam, aztán a sírfeliratot faragtam, nem volt időm még felpucolni, feldaraboltad, döbbent meg az erdész, igen, igen, türelmetlenkedtem, feldaraboltam, ahogyan azt az állatokkal szokjuk csinálni, mindent szépen külön pokrócdarabokba csombolyítottam, így könnyedén elfért az egész teste, belső szervei külön, kivéve a szívét, amit a jobb kezébe raktam, igaz, a balba kellett volna, lendültem bele, de azzal a tökeit markolászta, nem tudtam volna kiműteni onnan azokat, csak ha levágom az ujjait, tudja, a hullamerevség, de a kéz, az kéz, nem, kérdeztem, de az erdész már nem válaszolt, nem tudott válaszolni, ugyanis hányt, pont a sírra, menjen arrébb okádni, szóltam rá, ilyen egy dikránoj, ezt is apám szokta használni, szent isten, nyögte az erdész, azzal elrohant, dikránoj, üvöltöttem utána, kétfejű, fordítottam le neki üvöltve, apám ezeket nagyon csendesen és élvezettel magyarázta, kétfejűek, szavalta, mert tanácstalanság kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak, süket és vak, elkábult, különbséget tenni nem képes népség, akik azt hiszik, hogy lenni és nem lenni ugyanaz és nem ugyanaz, és mindannyiuk ösvénye a visszájára fordított, ezt a verset különösképpen sokszor mondta, ahányszor csak lenéztünk a völgybe.

Még aznap éjjel visszajött a milicistákkal, no, drágul méu, szólított meg az egyikük, hol a papa, fiulé, az apám a sírban van, feleltem, a sírbán, fordult az erdész felé, á murit, mondta ő, si, izé, hogyismondják, na, jészté morműnt, á foszt mormüntat, kérdezte a milicista, én a tányérsapkáját néztem, fehérlett az éjszakában, ismerősnek tűnt, dá, dá, bólogatott az erdész, ajics, mutatott a sírra, kutié, gesztikulált, a fiulé dab-dab, csitt-csatt, darabokra, értik, dab-dab, mutatta a kezével, hogy én dab-dab, azok meg röhögtek, bö, mondta a tányérsapkás, linistéstété, dab-dab, intett a beosztottjainak, hogy ássák ki a sírt, ő addig a deszkáimat nézegette, csé szkrijé áicsá, fordult volna vissza, de közben rájött, fölösleges, legyintett, sün csé limbö, végighúzta az ujjait a thanatosz szón, ógörögül van, mondtam, bementem a házba, kihoztam az apám könyvét, látja, ebből másoltam ki, ógörög, mutattam neki, kinyitotta, belenézett értetlenül, erre kinyitottam arra az oldalra, ahonnan kikerestem a szót, automatikusan oda nyílt ki, apám ezzel foglalkozott, semmit sem ér a latin nyelvű orvostudomány, jegyezte meg többször, a görögök sokkal többet tudtak a halálról, idéztem apámat a rendőrnek, vegyük csak az orphikusokat, ugye, Orpheusz volt az, aki megjárta az alvilágot, és lantjátékával meglágyította Hadész és Perszephoné szívét, a nőjéért ment, ő még tudott szeretni, apám mintha a fejemből szólt volna, hallottam a hangját, szóval Eurüdikéért ment, aki egy nimfa volt, és halálra marta egy kígyó, erre a rendőr adott nekem egy pofont, tács, mö, mondta halkan, és nézte, ahogyan a többiek kiemelték a ládát.

A láda tetejét a fejszénkkel verték szét, az elemlámpák fénye igencsak gyatrának tűnt, nevethetnékem támadt, amikor elkezdték kicsomagolni apám testrészeit a pokróccsíkokból, összehajoltak, mintha egy boszorkánykörben tennének fogadalmat az új beavatottak, csé pulá drákului, kiáltott fel egyikük, az erdész távolról nézte őket, én meg csak nevettem, és megint apám hangját hallottam, amint éjszakánként szavalja, először Khaosz volt és Éj és fekete Erebosz és széles Tartarosz, és sem Gé, sem Aér, sem Uranosz nem volt, Erebosz határtalan kebelében a feketeszárnyú Éj először egy szél-tojást szült, amelyből az idők beteltével előugrott a vágykeltő Erósz, arany szárnyaktól ragyogó háttal, örvénylő szelekhez hasonlón, a széles Tartaroszban a szárnyas, éjsötét Khaosszal szerelembe vegyülve ő keltette ki a fajtánkat és vezette fel először a fényre, nem létezett a halandók neme azelőtt, hogy Erósz mindent összevegyített, hát ezért fogta a tökeit bal kézzel, mindig így aludt el.

A milícián módszeresen verni kezdtek. Odakötöztek a fűtőtesthez, lá kálorifér, a főmilic csak intett az álmos szolgálatosnak hajnalban, levetette a kabátját, és bikacsökkel kezdett el ütni. Igyekeztem a fejemet védeni, behúztam összebilincselt karjaim közé, és közben csak arra tudtam gondolni, hogy soha nem lehet majd gyermekem. Mert apám megtanította, hogy amikor természetellenes állapotban van a levegő és nem keveredik, akkor, minthogy a vér megalvad, és erőtlenebbé, illetve sűrűbbé válik, fájdalom ébred. Ezt már sokszor láttam, tehát nem is igen gondoltam rá, viszont amikor már három milicista vert egyszerre, már szó sem volt a fájdalomról, vagy fájdalomérzetről. Csak a leendő gyermekemről. A már eleve nem létező gyermekemről, akinek esélyt sem adnak ezek a rendőrök. Hiszen tudtam, ott ment a fejemben apám hangja, az emberben levő erekkel a következő a helyzet. Két nagy ér van. A hasüregen keresztül húzódnak a hátgerinc mentén, az egyik jobbra, a másik bal felé, mindkettő a megfelelő oldalon levő lábszárba, valamint felfelé a kulcscsont mellett, a torkon át a fejbe. Ezekből erek ágaznak szét szerte az egész testbe, a jobb oldaliból jobb felé, a bal oldaliból balra: az utóbbiak közül a két legnagyobb a hátgerinc táján a szívbe fut, másik kettő pedig kissé fentebb a mellkason keresztül a hónalj alatt a megfelelő oldali kézbe. Az előbbit a lép, az utóbbit a máj erének nevezzük. A fenti kettőből egy másik, finomabb ér-pár is elágazik a gerincvelőn keresztül a herébe. További kettő a felhám alatt a húson keresztül a vesébe ágazik, s ezek a férfiaknál a herében, nőknél a méhben végződnek. A hasüregből jövő erek kezdetben szélesek, majd elkeskenyednek, mígnem elfordulnak a jobb oldaliak balra, a bal oldaliak jobbra. Ezeket nevezzük sperma-ereknek. Az a vér a legsűrűbb, amelyet a húsos részek szívnak magukba; miután ellenben áthúzódik ezekre a részekre, ritka lesz, meleg és habos. Az élőlényeknek a spermája is légszerű, mondtam magamban tovább a leckét, mondta a fejemben apám a leckét, és az értelem tevékenységére akkor kerül sor, amikor a levegő a vérrel együtt az egész testet birtokba veszi az ereken keresztül. Ezek meg szétverik az ereimet, igyekeztem úgy lélegzetet venni, hogy levegő csak az agyamba menjen, láttam apámat, amint a ház előtt ül, és komolyan magyaráz, sokkal komolyabban, mint amikor a házban vadakat boncoltunk, az agy, mondta, a legfontosabb szervünk, mert valahányszor az ember magába szívja a lélegzetet, az először az agyba jut, és így szóródik szét a test fennmaradó részébe, hátrahagyva az agyban a maga legkiemelkedőbb részét, és mindazt, ami benne értelmes és ítélettel bír, ezek meg felnyitják a testem, beengedik a levegőt értelem nélkül, legalább az agyam maradjon épen, ha már oda a májam, lépem, vesém, herém, oda a gyermekem, csak az agyamat ne, ott hagyjanak nekem vért, dörömböltek a vérerek a fejemben, és ettől megnyugodtam. Hiszen működöm.

A kórházban ébredtem meg. A szolgálatos nővér megkérdezte, hogy érzem magam. Ennél butább kérdést még nem hallottam, úgyhogy nem is válaszoltam. Apám mindig azt mondta, hogy a nőstények alakulnak a hideggel találkozva, mert a melegebb közegben hímmel viselős a has, ezért feketék és erősebb tagúak a férfiak és szőrösebbek, ez a nővér meg határozottan erős tagú, fekete és borzasztóan szőrös volt, szüleit hiába erősítette szeretet-szögekkel egymáshoz Aphrodité, apám csak így emlegette anyámat, az a nő, akit szeretet-szögekkel erősített hozzám Aphrodité, ez a nővér idegen húsköpennyel volt beborítva. Ahogyan rám nézett, már láttam, hogy bár hideggel találkozva alakult, meleg, túl meleg, amolyan dunyhaféle, máris tovább gügyögött, kis árvám, jól elbántak veled, pedig semmi bűnöd sem volt, a megyei törvényszéki orvos elvtárs is megmondta, hogy a bányaorvos elvtárs szívelégtelenségben halt meg, meg a mája sem bírta volna sokáig, igaz, ami igaz, régecskébben is sokat ivott, mielőtt felköltözött volna oda a hegyre veled, szegény árvám, hát hogyan lehetett ott élni, abban a vad világban, biztos beszélni sem tudsz, ne marháskodjon, Katalin, ez a gyerek ógörögül írt búcsúztatót Pistának, lépett be egy férfi a kórterem ajtaján, jó napot, doktor elvtárs, éppen azt magyarázom a gyereknek, hogy ő nem hibás, maga is megmondta, de nem szól semmit, lehet, hogy kuka, na ebből elég legyen, Katalin, hagyjon magunkra.

Az orvos hozzám lépett, leült az ágy szélére, jól ellátták a bajodat, de szerencsére csak bordatörésed van, amennyire meg tudtam állapítani, egyetlen belső szerved sem ment tönkre, bár ez nem biztos, mert amikor behoztak, nem tudtalak megröntgenezni, nem volt áram, erős kis kölyök vagy, de azt mondd meg nekem, honnan tudtad, hogyan kell feltrancsírozni egy testet, mindezt egy szuszra, sok vért vesztettem, kérdeztem, meglepődött, nem, nem olyan sokat, illetve hát megjárja, láttam rosszabbat is, de miért olyan fontos ez, kérdezte. Én egy darabig hallgattam, azon gondolkoztam, vajon maradt-e esélye a gyermekemnek ezek után, lehet-e gyermekem, kérdeztem, gyermeked, kérdezte, gyermeked, eléggé meglepetten nézett rám, kisfiam, te még csak nem is vagy ivarérett, vagyis, pontosan hány éves is vagy. Nem tudom, mondtam, mi apámmal nem számoltuk az időt, mert kialszik a keletkezés és nincs tudás a pusztulásról. Meghökkent, ja értem a görögöt, mormolta, szóval miért érdekel a gyermek. Erre elmagyaráztam neki, illetve megismételtem a leckét, ami a verés alatt is a fejemben járt, és hát ezért éltem túl, magyaráztam, csak az agyamba engedtem levegőt, így megmaradt az értelmem, tudja, a logoszom, mert egy a bölcs dolog, felfogni az értelmet, amely kormányoz, áthatva mindenen mindent, ő meg csak hümmögött, nem tudom, mondta végül, nem tudom, hogy lehet-e még gyermeked, szerintem, véleményem szerint, igen, bár ez később válik majd el, a sejtés nyavalyatörés, replikáztam apám replikájával, mire szomorúan bólintott, felállt, kisfiam, mondta, erre én nem tudok válaszolni. Ez nem is kérdés, mondtam a fal felé fordulva.