Barabás Zoltán

Barabás Zoltán (Nagyvárad, 1953) újságíró, szerkesztő, költő. 1981-től dolgozik a sajtóban, az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Erdélyi Napló munkatársa. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatát vezeti és a Partiumi Közlöny főszerkesztője, legutóbbi verskötete a Pótszavak nélkül (Convex, 2003).

Homályhatáron

Tőled

tanultam

a halált

és mégsem értem:

mi történt veled Torinóban,

hiszen délelőtt

még levelet írtál

Őszentségének

no meg néhány

európai

uralkodónak.

Aztán

kaptad

a felöltődet.

Aznap is

habarék népséggel

volt teli a január utca

és te megrendülten borultál

a brutális veréstől

elcsigázott

öszvér

nyakába,

majd

kisvártatva

összeestél.

De ott

és akkor

már nem te

voltál. Helyetted

én feküdtem

a mocskos

kövön.

Állításomat

az is igazolja,

hogy teljesen

elfeledett emberként

éltem le

a következő

tizenegy

esztendőt.

Téveteg

látomások

gyötörtek.

Lelkem megrekedt

valamelyik barna éjszakában.

Csak nagyon fáradt,

verstöredéknyi

testem volt,

de újabb szavam

már egy sem.

II.

Egyedül

maradtam.

Egyes-egyedül.

Napjaim

hölderlini

pillanatok

voltak.

Zavarosak.

Ködösek.

Ha csak tehettem,

kisétáltam a füzesbe.

A kietlen folyóparton

élhetetlen fák törzsén vérzett,

hosszú hetekig

vérzett

a repkény.

Fülemben

elakadozó

gyermekhangon

énekeltek messzi

mélyvilágok.

Azon az estén

már-már bőrömig ért

a homályhatár,

ahonnan az őszből

száműzött

csupasz

karú

fák

vezényelték

a karéneket.

Álltam

a kásásodó ködben

és alakod

hirtelen feltűnt

előttem.

Visszajöttél!

Te

voltál

és

mégsem.

Egy dologra

azonban pontosan

emlékszem.

Mögülünk

nyomban

elszivárgott

az alkonyat

és

azóta is

ott állunk

egymással

szemtől

szemben,

arcunkon

a kútba nézők

iszonyatával.

Balkáni átok ül a szemeken

Későre jár. Szeretnék

elmenni közületek.

Szeretném, ha ezentúl

a télszürke, reménytelenül

mocskos várossal együtt

tündökölnétek mindannyian:

erkölcsképző szervek

nélkül születettek,

szószátyárok, papok

és egyéb szerzetek.

Itt balkáni átok ül

a szemeken, a kezek

álmán, a szíveken

s a nyár színén is.

Televergődtem magamat

élettel, verssel, halállal.

Hagytam, hogy testemben

vadhúsként növekedjen

a magány. A földi

emlékezet napszámosaként

most odabújok az égre

csorduló, boldogtalan

Chopin-muzsikához.

Jó éjszakát.