Kocsis Csaba

Kocsis Csaba 1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, aztán pedagógus lett, majd népművelő, volt újságíró is. 1996-ban jelentek meg összegyűjtött publicisztikái Akit elrejtett az Isten címmel. Történelmi kisregénye II. Rákóczi György hadnagyáról szól. 1997 óta szerkesztője a Bihari füzeteknek. Szülővárosában kulturális menedzser, írásai az Együttben és az Új Holnapban jelennek meg.

Gyönyörű harangszó

A lassan gomolygó felhőkben el-eltűnik a Dávid-csillag. A harangozóban szétárad az együgyűek büszkesége. A jó gazda alaposságával szemléli az isteni hajlékot. Az északkeleti oldal órájának nagymutatója megindul lefelé. A harangozó lassan számol. Negyvenhat. Ez alatt tíz perccel vitték a turbékoló galambok az időt előrébb. A földeken dolgozó parasztokat azonban nem lehet becsapni és a harangozót sem. Gyöngyösi János beletúr a zsebébe. Előveszi egyetlen kincsét, a horpadt fedelű ezüst zsebórát. Hunyorog. Szája hangtalanul mozog. Lassan megfejti, mennyi a pontos idő. Kihúzza magát, és hangosan odaszól a mellette terpeszkedő délutánnak: „Van még negyvenhárom percem a harangozásig, ugye tudja?”

Nem vár választ. Ez a dolgok megszokott rendje. A délutánt és az estét magázza, a hajnalt és a reggelt – különösen, ha jó az idő – tegezi. Büszkén nézegeti az óráját a kocsmában is. Örül, ha megkérdezik: „honnan az órád, Gyönyörű?” Szereti, ha így nevezik. Mondja: „A ruszkiktól, mert nekem adtak, de tőletek csak vettek.” Hamar Géza, akit korábban csak „nyilasmisinek” hívtak, izgatónak találja ezt a beszédet, mióta osztálytudata kiteljesedett: „Ne mondj ilyet az elvtársakról, Gyönyörű, hogy órát loptak!” A többi vendég nem szól, csak belebámul a poharába. Hamar Géza elszállna egy pofontól, de szalad a pártbizottságra vagy a kék paszományosokhoz, ha valami sérelem éri. Gyönyörű nem jön zavarba. Sorolja a károsultakat: „Nagy Géza bácsi, Koroknai Béci, Bakonszegi Gyuri, a sánta Kocsis, Cs. Nagyék… aztán a másik utcából Juli néni apósa.” Széltől cserzett vézna ujjait erősen marokba szorítja, úgy pattingatja ki egyenként. Elfogy mind a tíz. Az öreg Móré nem bírja megállni, odaveti: „Rúgd le a cipődet, Gyönyörű! Szükséged lesz a lábujjaidra is.” Füstös, olaj- és pálinkaszagú csend, aztán kirobbanó, fröcsögő nevetés. Hamar Géza idétlenül vigyorog, aztán kioldalog. Nem törődik vele a kutya se. Gyönyörű is szélesre húzza a száját, de nem érti az embereket. Az órát az orosz főhadnagytól kapta, mert megmutatta, hova telepítettek aknát a németek.

Gyönyörű a lassan gomolygó felhőkben el-eltűnő Dávid-csillagot bámulja ismét. Szétárad benne az együgyűek büszkesége. Az északkeleti oldal órájának nagymutatója megindul lefelé. Számol… Negyvenhat! Ez alatt tíz perccel vitték vissza a turbékoló galambok az időt. Gondterhelten kotorászik a zsebében. Előveszi egyetlen kincsét, a horpadt fedelű ezüst zsebórát. Szemei összeszűkülnek, ajkai hangtalan mozognak. Lassan megfejti, mennyi a pontos idő. Kihúzza magát, és hangosan odaszól a mellette terpeszkedő délutánnak: „Van még tizenhárom percem a harangozásig, ugye tudja?”

Nem vár választ, ez a dolgok rendje. Zsebre vágja az óráját, indul a toronyba. Ott alszik a harangok alatt. Megszokta őket néhány év alatt. A kicsinek egérhangja van. 1773-ban öntötték, ez tud a legtöbbet mesélni a faluról, a tűzvészekről, a koleráról, esküvőkről, keresztelőkről, temetésekről, örömökről és bánatokról. A nagyharang olyan, mint egy érett, termetes asszony széles szoknyában. Szereti átölelni, ha nem szól. Csak télen kell vigyáznia, mert könnyen odafagyhat az arca, ha nem elég óvatos. A millennium évében adta össze az árát a falu, még 1896-ban. Akkor határozták el a presbiterek, hogy a harangállítás tiszteletére – minden nap négy órakor – meg kell húzni a harangokat. A háború idején a délutáni harangszó sokszor elmaradt, de mióta Gyönyörű a toronyban lakik, hozzáigazodnak a falusiak. Évek óta nincs háza. Először egy német tank gázolt a viskóján keresztül, aztán a maradékon az orosz. Az öreg református papot agyonlőtték a csizmájáért a „felszabadítók”, az új lelkész pedig befogadta az otthontalanná vált Gyöngyösit. Azóta újra szól a harangszó, mint a bujdosó kurucok tárogatója: búsan, panaszosan – minden nap délután négy órakor. Már a járási párttitkár is szóvá tette, de a helybeliek tanácstalanok. Gyönyörűt méla derűje miatt együgyűnek tartják. Hiába mondják neki a tanácsnál, hogy küldik az otthonba: ő csak rázza a fejét és mosolyog.

Gyönyörű határozottan indul felfelé a torony poros, ódon, szúette lépcsőin. Alig lát valamit a félhomályban, de ismeri az utat, megjárta százszor, ezerszer. Nem hallja a turbékolást, már kezd megsüketülni. Hosszú szemű tengerit és egy kis szárazborsót vet a szétszórt szemeken türelmetlenül topogó galamboknak. Felegyenesedik. Úgy érzi, nincs egyedül. Hátulról hatalmasat suhintanak a tarkójára, a nagyharang mögül ketten jönnek felé, és záporoznak az ütések. Alapos munkát végeznek a fejen, a veséken, a májon és a heréken. Összekucorodik. „Csak az órámat ne – nyöszörgi –, mindjárt harangozni kell.” Meg se moccan, úgy állja a verést. Negyedóra múlva mind a három támadóját lerázza magáról. „Engedjetek, harangozom, fel kell ébresztenem a falut!” „Halljátok, még mindig lázít! Rúgd szét a tökét Géza, hamar, hamar! Nem lázít: félrebeszél!” „Bimm-bamm, bimm-bamm!” Gyönyörű ordít a harang helyett.

Nagy felhő-szemeit nyitogatja az égbolt: enyhül az idő. A megvert kulákok kék kötőjén már megalvadt a vér, Gyönyörűé sem folyik már. Erőtlenül markolja a vastag kötelet, annyi ereje sincs, hogy meghúzza. Lassan sötétedik. Hol késel, János? Úgy hiányzik az a gyönyörű harangszó!