Három levél Horváth Imre hagyatékából

Horváth Imre magánjellegű és hivatalos levelei a hagyaték jelentős részét képezik. Három, irodalomtörténeti adalékokban gazdag magánjellegű levelet teszünk közzé a költő halálának tizedik évfordulóján, ezzel is gazdagítva a Horváth-életmű hivatkozási körét. A levelek címzettjei és levélírói között a harmincas években szövődött az a szakmai és baráti kapcsolat, amely mindhárom szereplő életútját végigkísérte. Az egykori Erdélyi Lapok munkatársait, Ruffy Pétert, Bélteky Lászlót és Horváth Imrét az aradi és később a váradi redakciók körül zajló bohém, eseménygazdag esztendők hozták olyan „bajtársi” közelségbe, melyet nem tudott megrendíteni sem földrajzi távolság, sem a múló idő. Levelezésük nem tükröz rendszerességet, de kiderül belőle, hogy számon tartották a barátaikkal kapcsolatos híreket és időnként hallattak is magukról, bár az évek múlásával egyre nosztalgikusabb hangvételben fogalmaztak.

1932-ben a Tíz Tűz antológiában mindhárman közölnek, ez a közös jelentkezés hivatalosan is egyazon nemzedékhez sorolta őket. Az 1970-es évek végén mindegyikük sajátos hírlapírói és irodalmi pályát tudott maga mögött. Bélteky 1943-tól belső munkatársa, Ruffy pedig 1959-től lett belső, majd egy évvel később főmunkatársa Budapesten a Magyar Nemzetnek.

Mindketten jól ismerték Horváth Imre labilis hangulatállapotát, ezért leveleikben az elismerés hangján szólnak és alkotásra ösztönzik a költőt. Aki igyekszik eljuttatni hozzájuk sorra megjelenő köteteit, s a méltatások sem késnek.

Az első, 1977-ből datált levelet Horváth Béltekynek küldi. Benne a Nadányi Zoltán költőhöz fűződő barátságára találunk utalást, és megismerhetjük a Kínai lány című versének nadányis változatát. Ruffy Pétert a Horváth Imre verseit tartalmazó – Banner Zoltán előadásában rögzített – Ha egyszer hangod támad című hanglemez meghallgatása indítja levélírásra (1979). A költő hangja az emlékezés olyan láncreakcióját indítja el, amely Várad szerelmesének lírai üzenetévé lényegül.

*

Drága Laci,

örülök, hogy hírt adtál magatokról, bár eddig is sokat tudtam Rólatok. Hallgattalak a rádióban és láttalak a tv-ben Péterrel. Magamat is mellétek képzeltem, mintha a régi Újságíró Clubban beszélgetnénk Váradon és újra azt mondanád: „Vigyázz, vigyázz, ne hajszold az alliterációt, a nyelv elévül, nem marad meg csak a gondolat!”

Nadányi Zoltánhoz valóban tiszteletteljes barátság fűzött nagyváradi napjaiban. Költői elve volt, hogy a rímnek csak egy párja van, azt kell mindig megkeresni, mert különben suta lesz a vers. Egy-két versemmel eljátszott és bravúrosan átírta, mint például a Kínai lányt. Ezt itt el is küldöm Nektek, mert úgy érzem, nem „variáns” – igazi Nadányi-vers!

Én is nagyon vágyom arra, hogy még egyszer találkozzunk, de mi nem utazhatunk, mert van három „szőrös gyermekünk”, két cica és egy tacskó, s mivel magánházban kaptunk lakást, nincs kire hagynunk őket. Rozzant egészségi állapotom is azt igényli, hogy itthon üljek, évek óta nem hagytam el Váradot. Jó volna, ha eljönnétek és visszaidézhetnénk a régi emlékeket.

Örülök, hogy Te is méltó párra leltél, mint én Margitomban, akinek azért, hogy „eme szép kort” megértem, hálával és szeretettel tartozom. Gertrúdnak kézcsókom küldöm, és köszönöm a szép könyvet, amelynek elküldésével örömteljes meglepetést okoztatok. Én is a régi barátsággal ölellek, Pétert és minden közös barátunkat üdvözlöm,

Imre

Várad, 1977. február 15.

Horváth Imre

Kínai lány

Teste sárga, sárga és meztelen.

Éjjel-nappal incselkedik velem

s kacagva gyújt agyamba rőt tüzet…

Kínai lány, – a neve: Őrület.

1944

Kínai lány

Tested sárga, sárga és meztelen.

Kínai lány, te tetted ezt velem!

Te gyújtottál agyamban rőt tüzet.

Eressz, eressz, nem bírom – őrület!

Nadányi Zoltán

*

Budapest, 1979. május 18.

Drága barátom!

…nem, soha nem felejtjük a csókban és dalban első állomást, soha sem felejtem álmaim színpadát, olyannyira nem, hogy néha ébredéskor felkiáltok, s azon kapom rajta magam, hogy valamely aradi vagy váradi dalodat skandálom és megmerítkezem abban a forróságban és szépségben, amely vissza már nem jő soha, amelyet betemettek az idők éjszakái, amelyek úgy peregtek el, mint homokszemek.

Imrém, az első dolgom volt Lacit azonnal értesíteni telefonon (néha naponta beszélünk és találkozunk), átadni neki a kötetet, s a lemezt, majd pedig hazatérve mindjárt föltettem a lemezjátszóra, miután a lányom megállapította a sebességét – s míg a család kint foglalatoskodott, az estében, vacsora előtt még, végighallgattam és örültem és borzongtam néha, s olykor már-már sírtam, mégha nem te szavaltál is, hanem Banner.

Ilyes érzések utoljára akkor futkároztak át rajtam, mikor Kovács Gyurka küldte el A kor falára (azt hiszem, ez volt a címe) című szavalatait.

Imrikém, barátom, kenyeres pajtásom, egykori lakótársam, váradi büszkeségeink tárgya, ivócimborám, kortársam a nehéz korban, társam az édes anyanyelvben, pallérozott művésze Juhász és Ady nyelvének – te vagy már az utolsó, aki törékeny válladon roppant irodalmi örökséget hordozol, s méltón teszed azt.

Boldoggá tettél a küldeménnyel, besétáltál botoddal és zengő soraiddal a szobámba, s még egyszer, még egyetlen egyszer együtt ülhettünk az alkonyat szórt fényében, ketten – és egyedül. Csak az aradi Vörös ökör hangászai hiányzottak, a szelet kenyér, amelynek mindig én ettem a karéját, te a belét, a fröccs, mely halványan gyöngyözött, és az ifjúság, amely úgy elment, hogy csak imádságos emlékei maradhattak bennem.

Asszonyodnak kezeit csókolom, Laci ölel, Robotos Imrét sokszor üdvözlöm (min dolgozik?), és csókold meg helyettem a váradi utcaköveket, a Körös-parti hársakat, a színház, a Pollák bodega falát, a sírokat, a temetőket és azokat a ceruzacsonkokat, amelyek segítenek neked papírra vetni a magyar irodalom templomába beköltöző soraidat.

Ölel

Ruffy Péter

Drága Péter,

nagy igazság, „nincs az a rossz, amiből ne születne valami jó”. Éppen indulni készültem Margitomhoz, aki súlyos epeműtéten esett át, de a kutyám – már az is van! – renitenskedett. Mialatt vele vesződtem, megszólalt a telefon. Megörültem, mikor hangodra ismertem, s jó híreid érthetően tetézték az örömömet. Jólesett, hogy gondoltál rám. Bizony három „emberöltő” van mögöttem, sokan kérdik, hogy szívesen lennék-e ma fiatal. Természetes, hogy szívesen – válaszolom –, de csak a mai eredményeimmel. A munkám jobbik részéből nem áldoznék fel egy sort sem azért, hogy fiatal legyek. Azt hiszem, hogy te is így vagy, és hogy ebben mi „alkotók” mind egyformák vagyunk. De mit tegyünk: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.” Ti mellettem állt(a)tok és álltok most is, s én igyekszem viszonozni, amennyire tőlem telik, e baráti szeretetet. Könyved, amit Kiss Károlytól kaptam kézhez, nagy örömmel olvastam és sokat megtudtam belőle, ami eddig ismeretlen volt előttem s feltehetően kívülem a mások számára is.

Drága Kenyeres Cimborám, sokat gondolok reád és az aradi szép napokra, no és a váradiakra, a régi barátainkra, akik nélkül, ha költő nem is veszhet el, nem lennék az, aki vagyok. Én nem bánom, hogy az vagyok, aki lettem, mert úgy hiszem, nemcsak a sas nem lenne birka, de a birka sem szívesen lenne sas. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy birkatermészet vagyok, de az biztos, hogy a „szárnyalás” kedvéért sem lennék ragadozó. De hiszen Te mindezt tudod, s tudod azt is, nincs komolyabb örömöm, mint mikor Rólatok hallok, vagy elvétve veletek beszélhetek. Hamarosan küldök egy kis könyvet, melyben szó van rólad, és Bélteky Laciról. Persze a monográfia „tárgyilagos légkörében” nem élhetnek úgy dolgaink, mint ahogyan emlékeink világítanak. Nehány kisebb tévedés is van a műben, én mindenre jól emlékszem, a hiba mástól ered. A kiad(ást) általában sikerült munkának érzem s lényegében vállalom.

Jó volna, ha találkoznánk, én aligha mozdulok ki, nemcsak azért, amit Fodor Sanyi ír, hogy „Imre bácsi Váradot jelenti nekünk”, Várad pedig nem utazgat. Ez így nagyon szépen hangzik és nagyon megtisztelő, de a valóság kissé mégis prózaibb. Váradnak nem elég, hogy én itt vagyok – szeretettel várja vissza fiait. Ezért, ha úgy döntesz, hogy eljössz hozzánk, a legnagyobb örömmel várunk.

Örök barátsággal ölel:

(Imre)

Nagyvárad, 1981. november 30.

Összeállította Tavaszi Hajnal