Gittai István

Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet– Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Margitta emlékközelben

Anyám óhaja és akarata szerint lettem margittai középiskolás diák. Az első évet bentlakóként szenvedtem végig. Az internátus eltúlzott fegyelme miatt abba akartam hagyni a tanulást. Szüleim belátták: változtatni kell, amíg még nem késő. Némi anyagi többletáldozat árán a következő három évet már Juliska nénéméknél lakva folytathattam. Egyszeriből jobbra fordultak körülöttem a dolgok. Iskola iránti görcseim oldódni kezdtek. Jegyeim, ha nem is ugrásszerűen, de észrevehetően javulni kezdtek. Testmagasságommal is utolértem a nyurgább fiúkat, akik közül többen is barátaimmá lettek. A Kun családban otthon éreztem magam. A családfő, Sanyi bácsi bádogosműhelyének sajátos szerszámvilága és különös illata, miként Juliska néném varrógépének hímező ketyegése, kitörölhetetlenül rögzült emlékezetembe. Miként Orion rádiójuk öblös hangja és zöld varázsszeme is. De az unokatestvéreimmel, a nálamnál két évvel idősebb Gyuszival és a velem egykorú Sanyival, valamint a szomszéd Szabó Pityuval zajló udvari focicsaták is elevenen élnek emlékezetemben. Ők hárman a város ifjúsági, majd felnőtt C divíziós csapatában is meghatározó játékosok lettek. Sanyi bácsi Szabó Pista bácsival rendszeresen kijárt a meccsekre, s utána hosszan és szakszerűen kommentálták a látottakat. E vasárnapi meccsekben volt valami békebeli. Ünnepélyesség és izgalom különös keveréke. A vasárnap délutáni meccs maga volt az esemény s a beszédtéma is Margittán. Meccs, amelyre több százan váltottak belépőjegyet.

A városban frissen épült tornateremben szombatonként táncestéket rendeztek. Margit néni tánciskolája is itt fészkelt. Ama piros pöttyös szoknyájú csitri kábító bűvöletét nem lehet feledni. Szívesen táncolt ugyan velem is, de, fájdalmamra, nem én, hanem egy göndör hajú cipészlegény volt az esete. Akkoriban jött divatba a lemezjátszó. Főleg a lányos házakban zsúrokat rendeztek, ahol is nyolc-tíz diákpár táncikálhatott a nem túl hangos gépzene andalító és tvisztsebes dallamaira. S ugyanakkor belekóstolva a testi érintés varázsába, és az egymás iránti vágyakozás sóvárgó, gyötrő gyönyörébe is. Szabó Duci, Steflik Annus, Bordás Kati a megmondhatója, hogy csókolózáson túl lépni se bátorságunk, se alkalom nem adatott. Így aztán nemzedékemet bátortalan, szófogadó, naiv és makulátlan jelzőkkel vagyok kénytelen emlegetni. A terített asztal süteményeit, málnaszörpös poharait, miként a szomszéd szobából felénk sandító szülői felügyeletet én, ma, bűbájosan emberinek találom. Kordában tartott érzelmeink, szerelmeink fénye Hajnalcsillag-szerű.

Olykor persze duhajos legénykedések is megestek mivelünk. Például amikor zöldingesekként egy vasárnapon kigyalogoltunk szülőfalumba, Tótiba. Borospincénk előtt szalonnát sütöttünk, s a Nagy-hegynek levével oltottuk szomjunkat, akárha olajjal a tüzet. Egy másik alkalommal meg Lugossi Jani csábítására, kerékpárral kiruccantunk Keresztúrra, s megmérkőztünk a helybéliek futballcsapatával. A meccs eredményére már nem emlékszem, de a szívélyes vendégfogadásra s parttalan evés-ivásra nagyon is: domboldal, présház, pirosan ragyogó cseresznyefák, száraz kolbász, füstölt sonka, házikenyér és kancsóban aranyló fehérbor.

A foci mellett a kézilabdázásba és az atlétikába is jócskán belemártottam magam. Derzsidán mester kézilabdacsapatában főleg hálóőr voltam. Nem kíméltem magam: vakmerően ütköztem, vetődtem, ám – így utólag megítélve – mégsem voltam igazán jó kapus, ugyanis annyira izgultam játék közben, hogy a teljesítményem rovására ment. Derzsidán mester Jarka személyében meg is találta az igazi kapust. Tartalékként azért néha még szóhoz jutottam. Ami pedig az atlétikát illeti: több ízben is részt vettem tartományi szintű versenyeken. Főleg a 100 méteres gyorson és a 4x100 méteres váltóban indultam. Egy ízben az is előfordult, hogy Kósa Gáspár tanár úr kérésére beneveztem az 5000 méteres versenyszámba. Persze megfelelő edzés nélkül, csak úgy lelkesedésből… Háromezer körül feléltem minden erőtartalékomat. Levegőm elfogyott, lábizmaim nem akartak engedelmeskedni. Ott és akkor – életemben egyetlenszer – átéltem testem holtpontra jutásának minden kínját és iszonyatát. Mégsem álltam meg, mégis végigvergődtem valahogyan a távot. Később – csak úgy magamnak – tizenöt-húsz kilométert többször is lefutottam megállás nélkül, ám ama 5000 méter, s a „bronzérem” kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben.

Hogy ’60 és ’64 között milyen is volt margittai középiskolás diáknak lenni? Az első évet szorongva, elbuktatni akaró, szigorú tanárok rémképeit látva szenvedtem végig. Talán csak magyartanárnőnk, Veszprémi Margit lecke-meséi, zárójelbe iktatott anekdotái oldották bennem a görcsöket. Csak a tornaórákon termett nekem olykor siker-babér. Olykor, ugyanis Méreg Pista, Kovács Misi, Búzás Gabi, Fazekas Lajcsi, Vince Sanyi és Kun Sanyi is kitűnően vágtázott, ugrott, kezelte a labdát. Mai eszemmel az akkori pedagógiai módszereket totálisan elhibázottnak ítélem. Ugyanis a tanári szigor, a pedagógusi merevség szinte semmibe vette azt, ami a törékeny, érzékeny diák lelkében dúl. Akár ha csírázó búzamagvakat úthenger taposna. Még csak kísérletet sem tettek arra, hogy valamicskét is oldják gátlásainkat. A matematika-, fizika-, kémia-, miként a biológia-, latin- és románórák is a gyomorgörcsök jegyében teltek. Egy televíziós műsorban hallottam volt – valamikor a hetvenes években – Németh László egykori tanítványaitól, hogy hogyan is zajlottak, s hogy mennyire kreatívak, eredetiek és lenyűgözők voltak az ő magyarórái. Irigyeltem őket és sajnáltam magunkat. Hasonló tanárélményben nekünk nem lehetett részünk. Legfeljebb csak az a három-négy privilegizált kockafejű – Szőrös Sanyi, Mangel Csaba, Kali Ildikó, Bordás Gizi – számított kivételnek, aki évről évre indult a matematika- és fizikaversenyeken. Mindennek ellenére reál szakos osztályunkban többen is – Osváth Sanyi, Búzás Gabi és Kovács Misi – verseket írtak. Talán az ő hatásukra, no meg a szerelemtől is megbabonázottan, magam is papírra vetettem első zengelményeimet. Továbbá az is tény, hogy osztálytársaim közül ketten – Kun Sanyi és Kovács Misi – élvezhető szinten tangóharmonikáztak, Osváth Sanyi tűrhetően gitározott, Méreg Pista pedig citerán tudott játszani.

A tízéves találkozót követően ötévenként összeverődtünk. Újabban pedig már évente módját leljük – úgy Mikulás tájékán –, hogy egy közös ebéd keretében elbeszélgessünk egymással. A néhai osztálytársaknak alig fele tartja fontosnak, hogy eljöjjön. A helyben lakók – Fazekas Lajcsi (közgazdász, vállalkozó), Kocsis Ilu (tisztviselő), Kovács Misi (tanár, iskolaigazgató), Kun Sanyi (építésztechnikus), Szabó Erzsike (tisztviselő) – mellett a széplakiak – Kocsis Lali (kisiparos), Oláh Jóska (tanár, igazgató), Torkos Marika (tanítónő) – is rendszeresen eljönnek. Hozzájuk csapódunk Váradról a tanárnő Kali Ildikóval. S azt teszi Szőlősről Botos Marika is. A többiekről alig tudni valamit: Mangel Csaba Amerikában él, s állítólag a Ford Művek fejlesztőmérnöke, Wantuch Edit valahol Németországban banktisztviselő, Méreg Pista Vácott esztergálja a vasat, Búzás Gabi az Eger környéki Parádfürdőn, közgazdászként igyekszik hasznos lenni. Szőrös Sanyi Turnu-Severinben tanárkodik, Szabó Sanyi vasúti forgalmista, megrögzött agglegény, Margittán látni néha, Osváth Sanyi legutóbbi találkozásunkkor, zöldségkereskedőként nem panaszkodott, Lugossi Jani nyugalmazott állomásfőnök keresztúri magányában műveli kertjét, s dicsekszik fiával. Izsák Laciról, Szarvadi Pirikéről és Balogh Erzsikéről mit sem tudok. Antall Jocó, Kiss Eszti és Bordás Gizi halott.

Margittához való kötődésem az érettségi utáni években is megmaradt. 1966-ban néhány hónapnyi munkaviszony okán, a hetvenes–nyolcvanas években pedig házasságom révén szinte második otthonom Margitta. Hétvégéinket szívesen töltjük apósoméknál. A szőlővel befuttatott kert, a virágzó grundok, a gondozott porta mára már csak emlék. A kilencvenes évek eleje óta már csak ritkán, évi egy-két alkalommal fordulok meg arrafelé. A város képe idegennek tűnik. A balkáni igénytelenség megüli az utcát, a foltos házfalakat. Alig látni már ismerős arcot. Helytörténész, folklorista és költő barátom, Papp Attila is elment néhány hónappal ezelőtt.

Katonadolog

Miközben Bagdad lángokban áll, s a televízió egyenes adásban éppen azt mutatja, hogy az amerikai bakák miképpen is öltöznek be egy esetleges gáztámadáshoz, talán a gázálarc látványa és rémképe okán, peregni kezd emlékeim filmje a katonaságról. Engedek a kísértésnek, egyrészt, mert eleve békepárti, másrészt, mert fölöttébb kíváncsi is vagyok mindarra, ami a regáti Caracalon eltöltött tizenhat hónapomból megőrződött ott, legbelül.

’64 késő nyarán, vagy még inkább kora őszén, nem túl fényes érettségi diplomámmal a váradi egyetem testnevelő tanári szakára jelentkeztem. A felvételi vizsgák gyakorlati próbákkal – rövidtávfutás, súlylökés, távolugrás – kezdődtek. Miközben soromra vártam, kiderült: divíziós focisták, vízipólósok és kosarasok is vannak a felvételizők között, akiknek eleve protekció dukál. A fennmaradó öt-hat helyért hozzávetőleg százhatvanan tülekedtünk… Így aztán az esélytelenek nyugalmával sorakoztam a startvonalhoz, léptem a dobókörbe, és ugrottam 5,50 méter körülit az Ifjúsági Stadion jól karbantartott versenypályáján. Az eredmény kifüggesztését meg sem vártam. Hazautaztam szülőfalumba, ahol már várt a katonai behívó, mely szerint október 15-én reggel Margittán kellett jelentkeznem. Ott felvették személyi adataimat, kikérdeztek egészségi állapotom, tanulmányaim felől, pucérra vetkőztettek, s tüzetesen megvizsgáltak. A fehér köpenyes ismeretlen szanitécek, orvosok bólogatásai némileg megnyugtattak: számomra is megkezdődött a visszaszámlálás. A román hadseregbe bevonulni nekem, frissen érettségizett, még nem egészen tizennyolc éves bihari suhancnak a szükséges rosszat jelentette. Szükséges rossz, amelyet minél hamarabb letudni kívántam. Az első éjszakát egy sivár klubhelyiség cementpadlójára „megágyazva” kínlódtam végig, ötvenedmagammal. Alkoholos leheletből, láb- és izzadságszagból éjfélre elviselhetetlen akolbűz keletkezett. A hajnali vonattal Váradra vittek, s az „önként átadott” püspöki palotában – ahol a görög menekültek mellett a tartományi sorozóbizottság is székelt – újra kikérdeztek, újra levetkőztettek. Utána estig a palota hátsó udvarán tétlenkedtünk. Ha valaki ott és akkor azt jósolja nekem, hogy tíz év múlva a szemközti kertben áll majd a lakásom, kinevetem. Pedig oda épült az a tömbház, amelynek egyik nyolcadik emeleti lakása enyém s későbbi családomé lett. Légvonalban úgy kétszáz méterre attól a helytől, ahol egykoron kofferemen ücsörögve, talán még a jövőre se gondoltam. Este ismét vonatra szálltunk. A minket kísérő katonától és őrmesterétől megtudtuk, hogy a caracali gyalogezred bakái leszünk. A megérkezés körülményeiről s az azt követő órákról Bevonulás című araszosomban írtam volt, hellyel-közel hitelesen.

A vonattal érkező újoncokat egy köpcös altiszt kiabálta össze. Lehettek vagy százhúszan, ahányan, annyifélék. Az egyik didergett, a másik vakarózott, a harmadiknak húgyozhatnékja támadt, a negyedikről esett le a nadrág, annyira sovány volt, az ötödik népdalt dudorászott és pálinkaszagot árasztott. És így tovább. Teherautóra rakták kofferjeiket, hármasával felsorakoztak, és elindultak a kaszárnya felé, ami egy hosszú, sáros utca végében volt. Ácsorogtak egy darabig a laktanya udvarán, és elálmosodtak az egyre erősebben tűző napon. Végre visszajött az őrmester, és azt mondta, hogy „Fiúk, irány a díszterem”. Benn ott ült már a hét tiszt egy hosszú asztalnál, és ábécésorrendben elkezdődött a lekáderezés. Név, lakhely, születési adatok, iskolai végzettség, foglalkozás. Volt ott ács, fűtő, vegytisztító, büntetett előéletű, ékszerész, bolgárkertész, szobafestő stb.

Legutolsónak Zoványi Lajost szólították. Beírták az adatait, már csak a foglalkozása volt hátra, amire ő azt mondta, hogy az neki nincsen. „Hogyhogy nincsen?” – kérdezte a középen ülő tiszt, aki megizzadt közben. „Nincsen” – mondta Zoványi Lajos felhúzva a vállát, így is jelezvén, hogy ő nem tehet róla. „Mondja, ért maga egyáltalán valamihez?” – kérdezte ugyanaz a tiszt, kissé cinikusan. „Hogyne, kérem: értek én a patakokhoz meg a folyókhoz.” „Ha nem túl zavarosak” – egészítette ki a mondatot a tiszt szemben. „Akkor is értek hozzá, ha zavarosak, meg akkor is, ha be vannak fagyva. Ránézek, és megmondom, melyiknek mikor mi a baja, vagy mitől van jókedve” – érvelt szenvedélyesen Zoványi Lajos.

A tisztek összesúgtak az asztalnál, aztán felálltak, hónuk alá csapták az irkákat, és sorjában kimentek egy hátsó kis ajtón. Akár filmen az esküdtek, amikor ítélethozatalra visszavonulnak.

Engem a könnyűtüzérek aknavetős ütegéhez osztottak be. Az ágyúsokkal és felderítőkkel együtt lehettünk vagy negyvenen. Ennyien „laktunk” egy hodályszerű teremben. Ha jól számolom, kilencen-tízen voltunk ottan magyarok, illetve azok, akik beszéltek magyarul. Itt mondom el, hogy bevonulásom pillanatában még csak törtem a románt, ám a másfél év alatt olyannyira belejöttem, hogy a végén már – igaz, csupán csak egyszer, de – románul is álmodtam!!! A hozzávetőlegesen háromnegyed : egynegyedes arány végül is szerencsésnek mondható, hiszen amikor csak lehetett – szünetekben, szabad foglalkozásokkor és főleg takarodó után, halkabbra fogva, de –, zavartalanul használhattuk anyanyelvünket. Közöttünk hamar kialakult az a szokás, hogy csereberéltük otthonról kapott könyveinket. Markovits Rodion Szibériai garnizon, Kuncz Aladár Fekete kolostor és Kós Károly Országépítő című regényét akkoriban olvastam. S a Rejtő Jenő-regények közül is jó néhányat. Az anyanyelvi „karbantartás” másik módja a levelezés volt. Többek között egy budapesti lánnyal is leveleztem, amire az elhárítás is felfigyelt. Az ezred politikai tisztje tudomásomra is hozta, hogy ez tilos. Különösebben nem vettem zokon a dolgot. Azután ritkábban és kerülővel jöttek-mentek a levelek. Emlékszem, egyik politikai agymosáskor ugyanaz a tiszt sulykolta a fejünkbe a dákoromán kontinuitást. Nem annyira történelmi tájékozottságom, mint inkább az őrnagy vehemenciája sugallta nekem, hogy mondandójának épp az ellenkezője lehet igaz. Később Győrffy György egyik írása akkori ráérzésemet igazolta. A másik összekovácsoló magyar szokás az otthonról érkező élelmiszercsomagok közös elfogyasztása volt. Anyámék kéthetenként postáztak egy-egy négy-öt kilós dobozt. Egyed Béni Torjáról, Székely Laci Dicsőszentmártonból, Balla Sanyi Micskéről és a többiek is, innen-onnan, havonta legalább egyszer invitáltak a közös vacsorához. Az ünnepi eseményt mindig takarodó utánra időzítettük, a háló egyik szabad sarkában, s olyankor az aprósütemények közé ügyesen odarejtett néhány decinyi ötvenfokos kisüsti pálinka is előkerült, amit a román fiúk méregnek tituláltak.

Aknavetős ütegünk parancsnoka, Gialep Emil főhadnagy meglehetősen unta, rühellte a hadsereget, s csak akkor hajtott vagy büntetett bennünket, ha nagyon muszáj volt. A gyakorlótéren igyekezett minél messzebb kerülni a parancsnokoktól, s ha tiszta volt a levegő, órák hosszat tereferélhettünk, fűbe heveredve, tüzelésre beállított aknavetőink körül. Máskor félrevonult, maga elé nézett, és meditált. Minden bizonnyal arról is, hogy a katonai pálya nem neki való. Műszaki jártassága, miként előadói képessége birtokában, akár jó gépészmérnök vagy fizikatanár is lehetett volna.

Elenyésző számú katonakalandjaim egyike a kaszárnyától harminc kilométerre eső lőtérhez kötődik. Egy ízben oda vezényelték ütegünket, s az volt a dolgunk, hogy egymástól kilométeres távolságban ügyeljük a lőteret, ahol is aznap éjszaka éleslövészetet tartottak. Annál bizony nincsen unalmasabb, mint egész éjjel szál egyedül, puskával, golyókkal teli tárral a hómezőn védeni a hazát. Még besötétedés előtt a moldvai Gyorgyicával készakarva egymás felé gyalogoltunk. Előbb csak beszélgettünk mindenféléről, hogy gyorsabban teljen az idő. Azután meg arra gondoltunk, hogy el kellene menni a közeli faluba egy kis szívmelegítőért. A közeli országúton leintettünk egy teherautót, s az elvitt bennünket a falu közepén lévő boltig. Csakhogy pechünkre a bolt akkorra már bezárt. Az ott ácsorgó férfiak egyike felajánlotta a pálinkáját, s mi vele mentünk. Eladdig nem jártam még regáti román ember otthonában. A házigazda szívélyes volt és vendégszerető. Egyszer főzött 20–25 fokos gyümölcspálinkájából, miután megittunk félliternyit, sós túróval, hagymával, kenyérrel kínált, amit újabb fél liter cujkával öblítettünk le. Közben lemezjátszóról felcsendültek a helyi népdalok, s Gyorgyica csapkodni kezdte a térdét, lábszárát, és aziránt is bátorkodott tudakozódni, hogy a házban vannak-e fehérnépek. Nem voltak, vagy óvatosságból nem kerültek elő, így aztán Gyorgyica táncolhatnékja is alábbhagyott. Ezzel szemben lábra kapott dicsekedhetnékje. Mármint hogy a gépfegyver tára golyókkal teli. Ennek a fele se tréfa, gondoltam, s magamhoz vettem az ő fegyverét is. Kifizettük az elfogyasztott pálinka árát, köpenyem zsebébe csúsztattam az ajándékba kapott félliteres üveget, sebtében elköszöntünk, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal, gallérjánál fogva utcára vezettem az én kótyagos Gyorgyicámat. Duzzogva bár, de engedelmeskedett nekem, a rangidősnek. A kétórányi gyaloglás és a mínusz húsz fokos hideg Gyorgyicára is jótékonyan hatott. Mire visszaértünk a lőtérre, az alkoholszint valamelyest visszazuhant. Annyira azért nem, hogy visszaadjam neki a fegyverét s hogy elfoglaljuk őrhelyeinket. Egy juhhodályszerű tákolmányban húzódtunk meg, s onnan kémleltük, hogy mikor bukkan fel az értünk jövő teherautó fényszórója. Eléggé soká, hajnali négy körül, megjöttek. Főhadnagyunk nyomban megérezte rajtunk a cujka szagát. „Elő vele!” – parancsolta dideregve, s odaadtam neki az ajándékba kapott félliteres üveget. Meghúzta, majd továbbadta. Én meg bátorkodtam elmesélni a velünk történteket. Gyorgyica meg hozzátette: „Ma vagyok huszonegy éves, főhadnagy úr!” Néhány óra alvás után megbüntetésünk ideje is eljött. Az újonc huszonegy éves Gyorgyica gázmaszkkal a fején huszonegyszer futotta körbe a focipályát. S az én „büntetésem” az volt, hogy számoljam az általa lerótt köröket. Amikorra a szegény fiú születésnapi „ajándékát” lerótta, zubbonya facsaró víz volt, a gázmaszkból pedig önteni lehetett az izzadságcseppeket.

Az izzadságról jut eszembe egy másik kalandom. Meleg augusztus végi vasárnap délutánon gondoltam egyet, s a kaszárnya hátsó kerítésén átugorva „természetjáró túrára” indultam. Pontosabban fürödni, úszni vágytam abban a tóban, mely úgy három kilométerre esett a laktanyától. Mikor a tóhoz odaértem, nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy ott legalább tíz-tizenöt egyenruhás baka lézeng, sütkérezik félmeztelenül. Úszkáltam, napoztam, nézelődtem, majd a többiekhez hasonlóan, magam is bemerészkedtem a közeli szőlőskertbe, és khakiszínű csákómat teliszedtem piros szőlővel. Mint derült égből a villámcsapás, egyszeriben sípoló és ordibáló, botokkal felfegyverzett csőszök rohantak felém, a menekülési vonalakat elvágva. Csak a szemközti magas drótkerítésen át lehetett egérutat nyerni s a veréstől megszabadulni. Egy nadrágszakadással és drótkarmolással a combomon végül is megúsztam a dolgot.

Megvallom, nem tartoztam a gondolkodás nélkül parancsot teljesítők közé. Valahogy nem buzogott bennem a bizonyítási vágy. Nem akartam sem kiváló katona, sem parancsosztogató őrvezető lenni. Főhadnagyom tudomásul vette, hogy átlátok a szitán. Szinte összekacsintottunk. S amikor tehette, atyaian kímélt, írnivalóit rám bízta, nappali őrségbe osztott. Irodája csendjében arra is jutott időm, hogy olvassak, leveleket írjak, s hogy néha-néha egy-egy verses zengeményt is papírra vessek. Leszerelésem előtt néhány nappal ekképpen búcsúztam Caracaltól: „Isten véled, Caracal! / Nékem most már mennem kell. / Az életben, úgy hiszem, / többé nem kereslek fel.” Az elmúlt harminchét esztendőben tartottam magam e fogadalomhoz, s egyre valószínűtlenebb, hogy valaha is arra vetődjem. Gialep Emillel, az egykori főhadnagyommal, azért szívesen találkoznék még egyszer, hogy elbeszélgessünk sorsa alakulásáról s kedvenc költőjéről, Bacoviáról.