Ady csillagzata alatt

Amikor 1958–59-ben a Gozsdu Líceum tizedik osztályába jártam, a körülmények úgy alakultak, hogy rövid időre ki kellett költöznöm az iskola bentlakásából és a városban kellett szállást keresnünk. Édesanyám testvére fogadott be, aki valahol Várad-Velencén lakott, a vár szomszédságában.

Ott, náluk került a kezembe egy vonzó, aranysárga borítójú, vörössel keretezett könyv. A vörös betűk, amelyek már első látásra szembetűntek, valami különös áhítat érzését árasztották, nem beszélve a kiadványban felfedezett nyugtalanító versekről.

Ez a könyv a nagy magyar költő, Ady Endre Európa levegőjéből táplálkozó Vér és arany című kötete volt, azé a költőé, akire itt ma emlékezünk. A verseket George A. Petre, ismert nagyváradi újságíró, fordította románra, az illusztrációkat Ruzicskay festőművész készítette.

A bibliofilnak nevezhető, különleges grafikai eljárással készült kiadványt a Nagyváradi Újságírók Körének Kiadója jelentette meg, amelyet abban az időben Katona Béla újságíró vezetett.

Abban az időben én őt nem ismertem, de a könyv, szó szerint, megrázó élményt nyújtott számomra, ott, a vár mellett meghúzódó házban.

Elsősorban a képek, a metaforák, az érzékeny stílus kerített hatalmába, ezek mintegy ellentételezték azoknak a költeményeknek az egyszerű stílusát, amelyekkel addig találkozhattam az iskolában. A Vér és arany című kötetben másfajta verseket találtam, amelyek a szavak megrázó erejét megerősítették, és a stíluseszközeikkel mintegy szétsugározták a kontrasztos képzettársítást, a szavak átvitt értelmet kölcsönöztek egymásnak, ami megfiatalította, frissé, erőteljessé tette a költő stílusát.

Akkor, a verseket olvasva, éreztem a belőlük előtörő spontán kifejezőerőt, főként az ellentéten alapuló verssorokból. Mindez, gyakorlatilag egy ismeretlen poétikai megnyilvánulás benyomását keltette bennem, amely teljesen más volt, mint az addig ismert neoklasszikus vagy romantikus versformák.

Másfelől megcsapott a versekből áradó energia, a versek elsöprő ereje, amelyek lobogó lánghoz hasonlóan mintegy megváltottak egy lángoló, önmagán túláradó lelket, amely féktelen, tavaszi derűs könnyedséggel tovaszállt (a Tavasz Lédával). Ez mind számomra is jóleső érzést jelentett, biztosan a korom miatt is, lehet, hogy a mély, meditatív sorok (A csókok átka), vagy a próféta önmaga elleni egzisztencialista bíráskodása a számtalan, szociális problémát érintő, versében.

Az általam akkor kevésbé értett olvasmányt aztán újabb követte, amikor George Bacovia költészetével megismerkedtem, úgy éreztem, hogy Ady Endre költő sorstársával találkoztam. Azóta is úgy értelmezem, hogy ez a két költő, egy magyar és egy román, azonos költői csoportosulás tagjai a halhatatlanság birodalmában. Így őrzöm mindmáig ezt az élményt.

Ami az 1930-ban Nagyváradon román nyelvre lefordított és kiadott kötetet illeti, a foglalkozásomból adódóan, ugyanis könyvtáros vagyok, 1995-ben újra a kezembe került a román nyelvű kiadás egy példánya, ezt most magammal is hoztam, amely egy egészen különleges ajánlást őriz, mégpedig az első oldalon, a kötet első verse, A magyar jakobinus dala mellett.

Íme a bejegyzés szövege: „Katona Béla barátomnak ajánlom ezt a fordításkötetet, amelynek létrejöttét nagymértékben segítette az ő versszeretete és barátsága is. Vallomást teszek most testvéri szeretettel és barátsággal, amelyet nem semmisíthetnek meg sem az emberek, sem a múló idő. Nagyvárad, 1930. december 10. George A. Petre.”

Tehát ebből a szövegből, nem csak formálisan, kitűnik az, hogy milyen fontos szerepe volt Katona Bélának a fordítás elkészülésében. Ennek a vallomásnak irodalomtörténeti jelentősége van, azért is, mert bemutatja a román és a magyar írók együttműködését, azt, hogy miképpen kommunikáltak Nagyváradon Ady Endre költői munkásságán keresztül abban az időben.

Kommunikálás és együttműködés, erről most is tudnánk vallani, és ezt úgy ajánlanánk fel most is, mint ahogy azt George A. Petre tette 1930-ban. Legyen tartós barátság, amelyet nem semmisíthetnek meg sem emberek, sem a múló idő, hanem ellenkezőleg, erősítsük ezt a barátságot egymás között, változtassuk ezt mindannyiunk közösségi életstílusává, amelyet a poézis is erősíthet.

Ha ezt tennénk, és nem látom, miért ne tehetnénk ezt, akkor az a szimbolikus reménycsillag, amelyre Ady Endre is utalt, fényesebben ragyoghatna a jövőben, elnyerve Ady Endre szelíd megbékélését, a sok lelki vívódás után, a föld lakóinak életesélyéért.

Nagyvárad, 2002. november 19.

Dr. Constantin Mălinaş

egyetemi tanár