Talált kép

Szacsva y Pál legújabb fotóin lemond a címadás konkrét és szellemes lehetőségeiről, részben a magyarázatról. Egyszerűen csak cím nélkülinek nevezi őket, majd a pontosság kedvéért – vagy az értelmezésnek megadva a kezdő lökést – zárójelben hozzáfűzi: talált kép, majd franciául is: image trouvée. A talált képek, a tárgyakkal ellentétben, amelyek konokul önmagukat jelentik, mégiscsak ábrázolnak valamit – micsoda képlékeny kijelentés –, éppen a kérdéses viszonyra utalnak, amelyet a valósággal ápolunk, de, amit a művész szemszögéből, némi távolságtartással a legegyszerűbben úgy fogalmazhatunk meg: nem az én képeim. Talált képekkel dolgozni nem „montázséhség” csillapítása, még csak nem is kisajátítás révén nyert új olvasat: inkább demokratikus játék a vizuális lehetőségekkel és esélyekkel, amelyeket végső soron Szacsva y Pál maga teremt meg. És ha már a duchamp-i ötleteknél tartunk, állítsuk fel az egyenletet is, ami szerint: Adva vannak (étant donnés): 1. egy (talált) fotó, 2. egy tárgy. Majd egyik a másikra vetítve és újrafotózva. Kétfajta realitás és képi minőség ütközik és olvad egymásba, amelynek során egyszerre válik megragadhatóvá a művészet érzéki és fogalmi természete.

Ha a technikai megvalósítás részleteinél időzünk, láthatjuk, hogy Szacsva y Pál számára az legalább annyira tartalmi kérdés. Szándékosan hátrál néhány lépést, és úgy tűnik, hogy a fénykép előállításának „kézműves” technikáihoz visszatérni határozott döntés, valamiféle klasszicizmus, vállalt oppozíció a mediatizált képek dominanciája idején. Végül is a fotográfia ugyanígy eszköz, a különböző vizuális reprezentációs megoldások kutatásában, mint adott esetben a komputer. Roncsolt autókat látunk. Úgy sérültek meg, mintha tükörfelületnek ütköztek volna; egyik sem marad érintetlen e találkozás során. Aztán a szem elvégzi a maga korrekcióját és nyilvánvaló, hogy egy reális térre/felületre vetített másik képet látunk. Háttérül a karnyújtásnyira lévő valóság hétköznapi tárgyai szolgálnak: ágyra vetett ruhák, vetetlen ágynemű, fürdőszobapolc. A vetített képeket Szacsva y Pál sétái során diára rögzíti, kireprózza vagy véletlenül találja. Ha e fotók eredetét kutatjuk, bizonyára azokhoz az installált fotókhoz kell visszamennünk, ahol a kép meghosszabbításaként, a foto-téma saját anyagából vett mintával toldja meg a teret. Ha csupán a Reichstag-építkezésről készült fotót vagy az Oxford Street-i kavalkádot nézzük, megállapíthatjuk, hogy annak önmagában dokumentatív értéke van. A kép elé helyezett, a teret megnyitó drótok, csatlakozók és papírhalom – szintén projekciós felületek – kiterjedést, hangsúlyos jelenlétet kölcsönöznek a különben semleges állóképnek.

Ha tetszik tehát, szcenírozott képeket látunk, még akkor is, amikor a „kerettörténet” létrehozásán a minimális megváltoztatás igénye vezérli Szacsva y Pált. Mindazonáltal nem manierisztikus illúzióteremtésről, camuflage-technikákról van szó, ahol a képet konstituáló elemek a szem megtévesztésére vizuális csapdát készítenek elő – bár a számítógép monitorja akadálytalanul simul a délszaki tájba és a sivatagba vetett hajcsavarókat is hajlamosak vagyunk kaktusznak nézni. A római San Ambrogio-templom szentélyének kissé homályos reprodukciója egy berlini fürdőszoba mosdójára és a felette lévő polcra vetül. A polcon egyszerű tárgyak. Ha a szent és a profán ily módon találkozik, elhisszük, hogy ezek a látvány-adottságok képesek átjárni egymást, magukhoz lágyítani azt, ami eddig kemény és közömbös volt. Vagy fordítva: a megszentelt mosdókagyló pengeélesen elváló csaptelepével egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy e projektált világ tényleges tere mi volna. Ezeknek a fotóknak egy másik meglepő vonása, a talán szándéktalanul megvalósított festői hatás. Az újságokra vetített repülőgép árnya első pillantásra inkább hirtelen mozdulattal meghúzott testes gesztus, mint egy repülő odavetített képe. A Szacsva y Pál által „duplamédiának” nevezett technika, mint módszertan (a képminőségek gyakorlati különbségeinek szemléletes kidolgozása) teremti meg azt a hasadást, amelyen keresztül a fantázia és az értelmezés szűrődik be, felépítve a maga tartományát. Adott tehát egy tárgy és egy valóság-szegmens, valamint a kettő összemosásából születő harmadik kép, nevezzük virtuálisnak. Az ereje éppen abban van, amiben túllép a nyelvi-logikai kifejezhetőség határán.

Aknai Katalin

(Szacsva y Pál 2000-ben

megjelent albumából)

csak semmi metafizika,

gondolta a,

csak semmi artisztikum,

gondolta b.

sétálgattak

a gyerekkorának színhelyein.

b lefényképezte a templomtornyot,

amit a mutatott neki a pozsonyi úton,

aztán később a topánka utcában

ezt a két (!) fát,

persze nem gondolt fafényképezés közben

a templomtoronyra.

később a két kép elkezdett

sóvárogni, és mert

sem a, sem b,

nem szívtelen vadállat (ok?),

összehozta (ák?) őket.

elég metafizikus,

gondolta a,

tömény artisztikum,

gondolta b,

de aztán úgy hagyták,

ahogy az a kettő akarta.

Németh Gábor: vers a Z(w)eitgeist installációból, Stúdió Galéria, Budapest, 1996