A török világ építészete Nagyváradon

Péter I. Zoltán újságíró, helytörténész (Nagyvárad, 1949). A Bihari Napló munkatársa, a Budapesti Műszaki Egyetem műemlékvédő szakmérnöki karán tanult. 1992-től 14 helytörténettel foglalkozó könyve jelent meg, köztük a „Hogy látva lássanak”. Ady Endre Nagyváradon (Bp., 1993).

A törökök ostroma 1660-ban először letarolta a várost, aztán a várat is súlyosan megrongálta. A várban megsemmisült a nyári ház az Aranyos bástyán, a bástyákon és a közfalakon törések támadtak, a belső várban megrongálódott az északkeleti sor, és egy robbanás leszakította az élés- és cajtházas bástya külső falát a Veres bástyával szemközt. A török a győzelme után azonnal hozzálátott a vár helyreállításához. Kitisztították a várárkot, megújították a megrongálódott külső bástyákat és kortinákat, de hozzákezdtek a belső vár kijavításához is. A belső vár déli szárnyában levő templomot 1662-ben dzsámivá alakították át, ugyanakkor a belső várudvarban építettek egy tömlöcöt is. A Bethlen Gábor idejében megkezdett, majd a két Rákóczi alatt épített ötszögletes belső várkastély 1660-ra lényegileg elkészült. Megnyerte Evlia Cselebi török utazó tetszését is, aki viszszaemlékezésében mesteri módon megépített szép emeletes kőépületként emlegette. Arról is ír, hogy IV. Mehmed szultánnak a várban volt a dzsámija, egy piros cseréppel fedett, szép toronyú, masszív és arányos épület, amely egykoron templom volt. Katolikus templomok esetében az oltárokat, szobrokat a török minden esetben eltávolította, a falfestményeket lemeszelte. Mivel a vártemplomot a reformátusok építették, csak a mekkai irány jelzésére szolgáló imafülkét, a mihrabot kellett elkészíteniük, valamint szószéket (mimbert) kellett emelniük. Tudvalevő, ha a dzsámivá alakított keresztény templomnak tornya volt, leginkább megtartották azt, és nem építettek minaretet, hiszen a meglévő is alkalmas volt a müezzin céljaira. A torony tetejére természetesen felkerült a törökök saját vallási, nemzeti jelképe, a félhold. Valószínű, hogy a várbeli templom tornya helyett később mégiscsak emeltek egy minaretet, hiszen az 1692-ben Mathias Kaiserfeld, a várat ostromló osztrák seregek táborkari főmérnöke által készített rajzon a belső vár déli oldalánál egy karcsú minaret magaslik ki. Jellegzetes kihegyezett ceruza formájával az oszmán uralkodócsalád sajátos építési módját tükrözi. A dzsámi mellé épített minaret általában négyzet alapon álló karcsú torony volt, sokszögű törzzsel, az éneklő hangon imára felhívó müezzin számára. Erre a célra egy megfelelő magasságban elhelyezett körerkély futott a minaret körül, amelynek kijárati ajtaja mindig Mekka felé nyílt. Visszatérve még a várra, Cselebi szerint Ali pasa, Szidi Ahmed pasa és a janicsárok agájának a szerája is a belső várban volt. Szerájon sok udvarból, épületből és pavilonból álló török palotát ért a szakirodalom. Az egykori Bethlen-palota külső és belső udvarával, átjáróival tökéletesen megfelelhetett ennek az elvárásnak. A várat nemcsak külsejével, belső díszítéseivel, valamint a dzsámi berendezéseivel „igazították” a török hódítók saját elvárásaikhoz, hanem még a bástyáknak is török neveket adtak. A Bethlen-bástya Rucsuk Tabiesi; a Királyfia bástya Juram Tabiesi; a Veres bástya Aga Tabiesi; az Aranyos bástya Kapudan Tabiesi; a Csonka bástya Tzynghine Tabiesi lett.

Ezek után ismerkedjünk meg a várhoz tartozó városokkal is. Bunyitay szerint az ostrom alatt kelet felől Velence, délről pedig Vadkert külváros elpusztult. Ezt igazolja Evlia Cselebi visszaemlékezése is, aki csak a Nagyvárosról (az egykori Péntekhelyt nevezte így) és Olasziról írt. Hogy később, Cselebi leírását követően, 1664 után – amikor az utazó visszaemlékezéseit írta – újratelepült-e Velence és Vadkert, erre nézve nem akadtunk dokumentumra. Az ellenben tény, hogy 1692-ben a visszafoglalásakor készített Kaiserfeld-féle rajzon a vártól keletre, illetve délre csak pusztaság látható. Az 1691. október 11-én felvett katonai térkép is ugyanezt igazolja. Az utóbbin a város nyugati kőfalán túl az egykori Szombathelynek sincs nyoma. Ezért is állította Bunyitay: „Hol egykor Velencze és Vadkert külvárosok álltak, házaknak már híre sincs.”

De milyennek láthatta Evlia Cselebi Váradot? A várból egy felemelhető fahídon keresztül lehetett a nyugatra elterülő városba jutni. A hídfő bal oldalánál egy „művészien épített”, deszkával fedett kioszk volt, ahol a város vezető férfiai és a vendégek találkoztak, hogy megvitassák a világ dolgait. A hídtól nem messze egy „bazár” húzódott. Esetünkben bazáron üzletekkel teli utcát, illetve piacot kell értenünk. Ebben a városi nagy bazárban volt négy fürdő, az ötödik fürdő a Körös bal oldalánál, az Olaszi felé nyíló kapu mellett volt. A törökök saját ízlésük, az oszmán építészetként számon tartott stílus alapján építkeztek, amely Szinán Agha pasa (1489–1588) építőmester tevékenységét követően teljesedett ki. A 17. század török építészei az ő nyomdokain haladtak, így építkeztek az elfoglalt európai területeken, tehát Váradon is. Cselebi szerint mindegyik váradi pasa épített magának egy-egy dzsámit. A legszebb dzsámi Ali pasáé volt, amelyet teljes egészében kőből (valószínűleg téglából) építettek, és cseréptető fedte. Egy minaret tartozott hozzá, de mivel szűk helyen építették, nem volt udvara. Egy másik dzsámi, amelyet Köprülü Mehmed pasa épített, a város peremén feküdt, úgyszintén cseréppel volt befedve, és emellett is egy minaret magasodott. Ennek viszont már volt udvara. A dzsámi előtti téglalap alakú udvart általában árkádokkal, esetleg kupolákkal fedett kis helyiségek sora vette körül. Az udvar közepére került a díszes, szamárhátíves nyílásokkal ellátott fedett csorgókút. A dzsámi udvarra néző főhomlokzata előtt rendszerint árkádos előcsarnok húzódott. E városrészben összesen „17 mihrabot” számlált össze Cselebi, amiből, mint írta, három dzsámiban volt, ahol a péntek déli imát kellett elmondani. Ha az imafülkék számából kivonjuk a dzsámikban találhatókét, akkor a fennmaradó 14 mihrab mecsetekben mutatta a mekkai irányt.

E két építmény között a leglényegesebb különbség az, hogy a mecset (török nevén meszdzsid) jóval kisebb méretű, mint a dzsámi, és négyzet vagy téglalap alaprajzú, rendszerint sátortetővel fedve. A kupolafedés a minareteknél ritkább volt. Legtöbbször hiányzott mellőle a minaret. Belsejében természetesen ott volt a mihrab, amelyet Mekka irányába alakítottak ki, mifelénk délkelet irányában. Vallási szempontból a mecsetnek alárendelt szerepe van, mivel a mohamedánok napi ötszöri imájából a péntek délit csak a dzsámiban szabad elmondani. A dzsámi nagyobb méretű és díszesebb is a mecsetnél, és legalább egy, kihegyezett ceruza formájú minaretje van. Általában négyzet alaprajzú centrális építmény, rendszerint nyolcszögletes kupoladobon nyugvó, félgömb alakú kupolával fedett. A török építészet egyesítette a bizánci, az örmény és szeldzsuk (török, perzsa) elgondolásokat, amelyeket eredetiséggel és találékonysággal ötvözött. A nagyszerű bizánci építmény, a Hagia Sophia modellként szolgált, így a kupola vált a meghatározó elemmé, amelyet a perzsa minaretekkel és díszítőelemekkel együtt alkalmaztak a későbbiek folyamán. A török építészet aranykora a 15. századra tehető, mely időszakot a legendás Szinán Agha (1489– 1588) építőmester tevékenysége fémjelzi. Egymaga több mint 350 épületet emelt a török birodalomban. Az első a három leghíresebb műve közül a Sejzád mecset Isztambulban, melyet 1541–1548 között épített. Négyszögletes alaprajzú, egy központi kupolával, amelyet négy félkupola vesz körül. A központi kupola négy óriási boltíven nyugszik, azok négy oszlopot ívelnek át, a sarkokban négy kisebb kupola tölti ki a teret. A hatás pokolian egyszerű, mesteri megoldása a négyszögletes tér befedésének.

Ezek után joggal kérdezhetjük: Milyenek is lehettek a váradi dzsámik, de legalábbis a nagyobbja? Egy Nagyvárad 1691-beli visszafoglalását ábrázoló metszeten nem messze a vártól (nagyjából a Nagyvásár tér közepén) egy hatalmas méretű impozáns kupolájú dzsámi látható, négy minarettel. Hogy jelentős építmény lehetett, mi sem bizonyítja jobban, mint a többi épülethez viszonyított nagy mérete, valamint az, hogy négy minarettel bírt, ami azt jelenti, hogy maga a szultán építtette. Ugyancsak ezen a metszeten a „Nagyvárosban”, azaz az egykori Péntekhelyen még legalább fél tucat minaretet lehet összeszámolni. (Pontos számot a rendkívül gyenge minőségű másolat miatt nem lehet megállapítani.)

A dzsámik belsejére vonatkozó általános elv szerint – amely Váradon sem lehet másképpen – a mekkai irányt jelző imafülke, a mihrab rendszerint a bejárati ajtóval szembeni falnál volt. Alaprajza lehetett félkör, vagy sokszög, felül csúcsban végződő, de akadt félköríves, sőt patkóíves záródású imafülke is. Mindig gazdag díszítés fedte, márvány- vagy csempeburkolatból, melyeket növényi ornamentika, geometrikus motívumok díszítettek. Belsejében a Koránból vett feliratok voltak. A mihrabtól jobbra a mimber (mimbar), azaz a szószék volt. Itt mondták el a péntek déli szentbeszédet. A szószék általában elég magas volt, és meredek lépcső vezetett hozzá. A lépcső alsó végén levő kapu függönnyel vagy ajtóval záródott. A lépcső felső végén egy három oldalra nyitott négyszögletes építmény állt, amely felül csúcsos sisakban végződött. Ez hasonlatos volt a minaretek csúcsához, rajta egy többszörösen tagolt díszítménnyel, legfelül a félholddal. A Korán felolvasására a mihrab másik oldalánál egy fából faragott díszes szék volt, a kürszü. Más ülőalkalmatosság nem is volt a dzsámiban. A belső teret viszont padlószőnyeg borította, amelyen ülni is lehetett. Imádkozáskor Mekka (a mihrab) felé arcra borultak a hívek. A müezzin és a dzsámi egyéb tisztségviselői részére kis oszlopokon álló vagy dobogószerű külön emelvény volt fenntartva. A nők részére külön karzatot emeltek, mifelénk általában a bejárat felett. A belső falakat és a kupolát is nonfiguratív festéssel, geometrikus formákkal és a Koránból vett idézetekkel díszítették. Hogy milyen is lehetett a hódolt területeken egy dzsámi belső díszítése, azt a szerencsésen megmaradt pécsi Jakováli Hasszán pasának a 16. század második feléből való hasonló építményéből ismerhetjük meg. Bár az alaprajzában és felépítésében a legegyszerűbb típust képviselő dzsámik közé tartozik, belső terét gazdag ornamentikájú falfestés díszíti, amely az izniki fali csempék növényvilágát idézi. A gazdag virág- és indaornamentika, valamint a kalligrafikus Korán-idézetek a magyarországi török falfestészet páratlan alkotásai.

Cselebi a Körös bal oldalán elterülő városban három medreszéről is említést tesz, a kisgyermekeknek szánt négy iskola mellett. De ugyanott két derviskolostort is megszámolt, három vendégfogadót, meg egy „jótékonysági intézetet”, amelyet a szegények hajlékának szánt az alapító Küprülü Mehmet pasa. A medreszén vallási jellegű főiskolát kell érteni, amely sokszor a nagyobb dzsámikhoz kapcsolódott. Tulajdonképpen a medresze különböző szintű iskolákból állt, ahol az alapfoktól az egyetemi szintig az írást, olvasást és a Koránt tanulták. Általában egy négyszögletes udvar köré épült a medresze, némileg emlékeztetve a keresztény kolostorok kerengőire. A négy épületszárny egy kötelező nagytermen kívül sok kis szobából állt. Az utóbbiakat gyakran kis kupolák fedték. Az udvar közepén csorgókút volt, ahol a napi ötszöri rituális mosakodást el lehetett végezni. Az 1691-es állapotokat ábrázoló metszeten látható is egy ilyen zárt udvarú épület, északnyugati sarkánál egy tekintélyes, egy minarettel bíró dzsámival. Nem messze volt a Körös-hídtól, a folyóval párhuzamos első utcában. A derviskolostor neve tekke volt, ezt úgyszintén egy nagyobb dzsámi mellé építették. Építészetileg változatos lehetett. Rendszerint egy téglalap alapú udvar körül feküdtek a szerzetesek cellái és a közös helyiségek. Ez utóbbiak falát – főként ahol a közös, nyilvános szertartásokat rendezték – festéssel, stukkóval díszítették. A dervisek cellái viszont egyszerűek voltak, de gyakran kis kupolás tetőszerkezettel és külön kéménnyel rendelkeztek. Az udvar közepén itt is volt egy díszes építményű csurgó a rituális mosakodásra. A szegények hajlékának szánt jótékonysági intézet keretében valószínűleg volt egy imáret (közkonyha) is, ahol a rászorulók ingyenes kosztot kaphattak. Evlia Cselebi idejében a Nagyvárosban 1000 „kőház” volt, egy vagy több szinttel, ezeket cserép- vagy zsindelytető fedte. Olasziban csak a kétemeletes házakat számolta össze Cselebi, ezekből háromszázat talált a török utazó. Ezeket is cserép- vagy zsindelytető fedte. Leírta még, hogy a „gyaurok” idejében csak cseréppel fedték a házakat, de a törökök többségében zsindelyt alkalmaztak. Cselebi fontosnak tartotta lejegyezni, hogy 1660 és 1664 között Olasziban is volt egy dzsámi és három mecset, és név szerint is megemlítette Panco Husszein aga palotáját is. Még két kávézóról, öt boltról, egy vendégfogadóról és két iskoláról is írt. A már említett 1691. évi metszeten, Olasziban egy kétminaretes dzsámi a mostani Sztaroveszky (Magheru) utcai hídfő közelében látható.

A török időkben a Körös bal oldalánál elterülő Nagyváros nyugaton csak a Szalárdi idejéből is jól ismert bástyákkal megerősített téglakerítésig (a mai December 1. tér nyugati frontjának közelében) terjedt. Ezen túl a már említett metszeten, de az 1691. október 11-én felvett katonai térképen sem látni az egykori Szombathely település nyomát. Látható ellenben a térképen a faltól, illetve a vele párhuzamosan húzódó csatornától nyugatra egy tekintélyes méretű, sarkain bástyaszerűen megerősített erődítmény, amellyel a török valószínűleg a várhoz, illetve a városba jutást akarta akadályozni. Későbbi sorsa ismeretlen, valószínű, hogy az 1692. évi végső ostrom alatt pusztulhatott el. Cselebi szerint a Köröstől nyugatra elterülő várost körülövező védműnek 12 bástyája és négy kapuja volt. A nyugati téglafalról már szó esett. Északon a Körössel párhuzamosan egy palánkkerítés húzódott, amely keleten az Aranyos-bástyával átellenben levő várárokig vezetett. Így tehát a Nagyváros a vártól északra magába foglalta a mostani Váraljához számító (de csak Velenceként ismert) Kolozsvári utca környékét is. A térképen is egy nyugatról kelet felé húzódó utca látható, amely az ottani, kőből épített kapuhoz vezetett, amelyet Ali pasa kapujaként tartottak számon. Ebből a hosszú utcából a térkép tanúsága szerint a Körös felé öt utca ágazott le. A másik három kapu közül az északi, fából épített, egyszerűbb a Körös-híd felé nyílt (a mostani Sztaroveszky hídtól nyugatra volt), a nyugati „kőkapu” a téglakerítés tengelyében, a mostani Zöldfa (Vasile Alecsandri) utca vonalában volt, míg a „malomhoz vezető” déli fakapu a közös Kis-Körös–Pece-mederre vert fahídra nyílt.

Nem ilyen egyértelmű ellenben a Köröstől északra fekvő Olaszi palánkjának a nyomvonala. Cselebi a török hódoltság első négy évének állapotait tükrözve még azt írta, hogy a Körössel párhuzamosan nem volt palánk, de a település körül már volt két kapuval és hét bástyával egy palánkkerítés. A déli kapu a hídra vezetett, keleten a fából épített „Seykovi kapu” volt. Később észak felé is építhettek egy erős téglakaput, ez a metszeten is jó látható.

A város arculatára nézve is jelentős esemény történt 1664. május 27-én. Rákóczi László álruhába öltözve száz társával együtt a pünkösdi nagyvásár idején vissza akarta foglalni a várat, de leleplezték és a harcban mindannyiukat leölték. Ezt látva az időközben a városba érkező, de a segítséggel elkéső Kopp ezred bosszúból felgyújtotta a várost. A huszárok által okozott tűzvész kiterjedt az egész városra s azt teljesen elhamvasztotta. Csupán Olaszi külvárosa, a basa házával, s a mecset maradt sértetlen. Boldvai Márton, Székelyhíd kapitánya egy nappal a harc után azt írta, hogy Olaszi mind megégett. Péntekhelyen mondják, hogy maradoztak házak meg. Az 1691-es metszetet látva, mindkét városrészt újjáépítették, s talán még szebbek is lettek, mint azelőtt. Olaszit viszont kisebb területen kerítették be. Az 1691-ben elkészített katonai térkép alapján Gyalókay szerint – amit nagyjából mi is elfogadhatunk – 1668 táján a palánkot a következő vonalon építették újjá: Keleti vége bástyaszerű kiszögelléssel a mai Nagyhíd (Sztaroveszky utca) mellé, nyugati vége pedig toronnyal a mai Garasos hídtól 50 lépésre nyugatra, tehát körülbelül oda esett, ahol a sétányról lejáró vezet a folyóhoz. Ez utóbbi ponttól a palánk északnyugat felé vezetett, hogy egy közbülső rondella után észak felé vegye az irányt, a mai Ady-múzeum környékéig. Itt egy újabb rondella volt, ahonnan a kerítés már kelet felé tartott (itt, a mai Igazságügyi Palota mellett volt az északi kapu), hogy egy újabb rondellát elhagyva a Szemináriumi templomtól 110–120 méterre északra érje el azt a keleti saroktornyot, ahonnan már dél felé jelölték ki a palánkot, hogy elérje a Körös melletti bástyaszerű kiindulópontját. Ezen az aránylag kis területen számtalan kis utca volt, amelyek nyomvonalát „kis jóindulattal” azonosítani lehet a mostani utcahálózattal.

Várad visszafoglalása 1691 júliusában kezdődött a város bekerítésével, de csak majd októberben fogtak hozzá a hadműveletekhez Badeni Lajos őrgróf vezetésével. Nagyvárad ostromzára folyamatos volt, de a végső döntésre majd csak Heissler Donát gróf irányítása alatt, a következő év májusában került sor. A bécsi kormány ugyanis megsokallta a hosszasan elnyúló ostromot, és erre a tapasztalt generálisra bízta az ostromló osztrák seregek vezetését. Heissler tábornok a végső rohamot 1692. június 5-én akarta megvívni, de mivel úrnapja volt, várt egy napot. A törökök ellenben ezt nem várták meg, és kitűzték a fehér zászlót. Június 6-án írásba foglalták a vár átadásának feltételeit. (Az iratot ramadán hónap 20-án, a hidzsra 1103-ik évében – azaz 1692-ben – írták alá.) Másnap, június 7-én megtörtént a törökök kivonulása s a vár átvétele. Június 8-án ünnepi hálaadó istentiszteletet tartottak a szabadban, sátor alatt. Egy későbbi tudósítás szerint maga a nagyváradi püspök, Benkovich Ágoston celebrálta a misét.

A város a visszafoglalását követően romokban hevert, de még kilenc év elteltével sem javult sokat a helyzet. Benkovich püspök a királynak benyújtott emlékiratában is azt írta, hogy Várad teljesen elpusztult. Ami az iszlám építészet megmaradt emlékeit illeti, nos, ezen a téren mindössze Bunyitay Vincének egy szűkszavú megállapítására hagyatkozhatunk: „Itt a török után három mosché maradt. [Valószínű, hogy dzsámikról volt szó. – P. Z.] Egy Olasziban a Körös hídjának közelében; másik a város piacának közepén; a harmadik a várban, a főkapu mellett. Mind a három leégett, feldúlt állapotban jutott a keresztények birtokába.” Egyiket sem őrizték meg, az utókor számára, valamennyit lebontották, hogy köveiket felhasználhassák az újjáépítésekkor. Az Olasziban levő dzsámi anyagát a közeli Szent Brigitta-templom (a mai Sf. Treime) falaiba építették be még 1692-ben. A város pusztulását híven tükrözi Mathias Kaiserfeld osztrák táborkari főmérnök rajza is. Ezen a vártól nyugatra egy emeletes, négyszögű épület áll fedetlenül, valószínűleg ugyanaz, amelyet Varkocs Tamás egy régi klastromból alakított át kastéllyá (a törökök is hasonló rendeltetéssel használhatták). E körül, tehát a tulajdonképpeni város helyén egyetlen egész épület sem maradt. A váron túl kelet és dél felé, hol egykor Velence és Vadkert külvárosok álltak, házaknak már híre sincs. Lakható házak csupán a Körös jobb partján, Olasziban álltak, de ezek is ritkán, szabálytalanul, a legtöbb belőlük romosan. „Egyébiránt Olasziról, éppen a törökök kiűzetése korából maradt fenn egy összeírás, melyből kitűnik, hogy e városrésznek mindössze csak 114 háza maradt” – írta Biró József.

Ilyen körülmények között kellett hozzáfogni a város újjáépítéséhez, úgy, ahogy az már annyiszor megtörtént azelőtt is e település hat évszázados történelme alatt. Mert most is volt hitük és erejük e város polgárainak ahhoz, hogy ismét újjáépítsék. Azt a várost, amelyet kilenc évszázad során oly sok jelzővel-névvel illettek, de talán éppen e kitartó, mindig megújuló képessége miatt leginkább az újrakezdések városaként lehetne emlegetni. De ez már egy másik, a török kortól teljesen független történet.

Péter I. Zoltán