„Fiúk, nulla százalék esély van...”

Emlékezés egy soha meg nem született váradi folyóiratra

Egy irodalmi-kulturális folyóirat körvonalai kezdtek kirajzolódni Nagyváradon 1980 tavaszán. A lap létrehozására tett bátor kísérletet végül megtorpedózta az akkori hatóságok elutasító magatartása. A történteket a kísérlet két szereplője, Gittai István és Varga Gábor idézi fel a Törzsasztal rovat olvasóinak.

Szűcs László: Melyek voltak a lapindítási próbálkozás előzményei?

Varga Gábor: 1971-ben huszonegy Bihar megyei kulturális személyiség kéréssel fordult a párt és állami szervekhez, a Romániai Írók Szövetségéhez, hogy Nagyváradon a román Familia mellett, annak testvérkiadványaként jelenjen meg magyar nyelvű irodalmi és kulturális folyóirat. E kérést felújítottuk 1980 májusában hatvan erdélyi magyar művész, író, publicista aláírásával. Ez utóbbi kérvényt be is nyújtottuk a Román Kommunista Párt satöbbi, satöbbi… A 71-es erjedés után létrejött a folyóirat egyféle kompenzálásaként a Fáklya napilap mellett annak Bihari Napló című havi-kéthavi melléklete, ami meg is ért vagy tíz számot. S utólag végiggondolva, ezek a lapszámok nem is voltak rosszak. Mindegyik keresztmetszetet adott az illető szám tematikájáról, például a színházról, az építészetről. Jól szerkesztett számok voltak ezek. Utána jött a „nagy korszak”, a hetvenes évek közepe, majd 1978-tól megindult az Irodalmi Kerekasztal. Ez volt az a pillanat, amikor Váradon tényleg erjedni kezdett valami. Ez nem csak abból állt, hogy ismeretségi köröm gyarapodott, illetve a szekusok szépen bővülő otthoni könyvtáramat kétszer is lerámolták, s nem csak abból, hogy volt alkalmunk megtapasztalni, milyen is a sarokházban (a Securitate Bihar megyei székhelye – a szerk.) a kihallgatásokat végigülni. Hanem azzal is járt, hogy Váradra is kezdett figyelni a romániai magyar kulturális közvélemény. Ebbe az addig kicsit provinciálisnak tekintett városba igenis sikk lett eljönni akkoriban. Jöttek a kolozsvári nagyok, jött a Kriterion. Markáns esteket tartottunk. Az Irodalmi Kerekasztalokat alkalmanként 3–400 ember is végigülte. Akár Sütőnek a hangos interjúját, akár Imreh Istvánt, akár Szabó T. Attilát. Ugyanakkor megjelent az az erős, tevékeny alkotói gárda is, amely egy fontos műhelyt, az Ady Endre irodalmi kört működtetni tudta. Jött a publikációs igény, óhatatlanul jött az, hogy az Igaz Szó váradi száma mellett, az Ifjúmunkás váradi összeállítása mellett szükség lett immár saját lapra. Zárójelben: azért a Fáklyáról e tekintetben se mondjunk rosszat, mert az akkori körülmények között igenis igyekezett felkarolni ezt a társaságot.

Gittai István: Arról se feledkezzünk meg, hogy ha ez a lap beindulhatott volna, néhány fiatalnak egzisztenciát is biztosít. Ami egyes embereknek akkoriban nagyon fontos lett volna, nem dobbantottak volna tovább, nem kallódtak volna el, a lap ide kötötte volna őket Váradhoz, illetve ide vonzhatott volna néhány markáns tollforgatót, befutott írót, akinek már szerkesztői tapasztalata, gyakorlata is volt. Ha lett volna egy ilyen lap, egy ilyen fórum.

Sz. L.: A gyakorlatban hogyan merült fel a lapindítás ötlete?

V. G.: Ez a hetvenes évek végén már javában a levegőben lógott. Egy irodalmi kör utáni esten, azt hiszem, a Bölöni Sanyi ötlete volt, hogy próbáljuk meg. Nagy illúziónk nekünk nem volt, túl voltunk mi már egypár kijózanodáson. De azt mondtuk: miért ne?! S legyünk becsületesek, az egésznek a kovásza Tóth Karcsi volt, aki fogta magát és…

G. I.: …írt egy szöveget, amit, azt hiszem, együtt fordítottunk le, vagy csak passzusonként ékeltünk be újabb részeket. Betűztünk egy-egy újabb ötletet.

Sz. L.: Ha jól értem, nem konspiratív körülmények között dolgoztatok?

V. G.: Nem, nem…

Sz. L.: Ennek a kezdeményezésnek a később nyilvánvalóvá vált kudarca nem indukálta a későbbi szamizdat, az Ellenpontok megjelenését?

G. I. : Nem tudom.

V. G.: Lehet. De ezt már tőlük kellene megkérdezni. Tény az, hogy nagyon is józanul indultunk neki, egyáltalán nem az volt az illúziónk, hogy kapva kapnak az ötletünkön a pártnál. A cél az volt, hogy elmondhassuk: mi megpróbáltuk.

G. I.: Ugyanakkor az, hogy hatvan ember habozás nélkül aláírta, az jelzésértékű, s ez a névsor igazán imponáló.

Sz. L.: Tehát ti arra gondoltatok, felkülditek a kérvényt a párthoz, s annak valamelyik szerve esetleg jóváhagyja…

V. G.: Itt van előttem. Hat példányban készült. Egy a párt Központi Bizottságához, Ilie Rădulescu titkár nevére, egy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához, Gere Mihály elnök nevére, egy az Írószövetséghez, George Macovescu nevére, egy Fazekas János megyei nagy nemzetgyűlési képviselőhöz, egy pedig a megyei pártbizottsághoz, Gheorghe Blaj elvtárs nevére. Egy meg maradt nekünk, ez a példány van itt.

Sz. L.: Magánemberként írtátok alá, esetleg az Ady-kör nevében?

V. G.: Alulírottak nevében, ez volt a formula. S a szöveg végén ott volt a hatvan szignó. Három űrlapot használtunk az aláíráshoz. Egyet a váradiaknak, bihariaknak. A másik kettővel két csoportra oszlottunk. Tóth Karcsiék indultak Kolozsvárra s onnan Szatmárnémeti felé kerülve értek vissza Váradra. Mi pedig Gittai Pistával lementünk délnek, kihasználva, hogy éppen Zerénden volt egy nagy Kriterion-est, képtáravatóval. Ott igen súlyos nevek jelentek meg: Kányádi, Domokos Géza, Bodor Pál... Másnap Aradon, majd Temesváron szereztünk újabb aláírásokat, a Mandics Gyuriét, Anavi Ádámét, a Bárányi házaspárét.

Sz. L.: Minden felkért személy aláírta az íveket?

V. G.: Csak egy visszautasítással találkoztunk.

G. I.: Úgy hívták, hogy Izsák. Azt hiszem, József, Izsák József prózaíró. Hát ő, apám, majdnem egy ilyen jó kis pártharcos szöveget nyomott le az ő elveiről. Karcsit viszont, úgy tudom, senki sem utasította vissza, a legnagyobb jóindulattal minden felkért ember aláírta. Pedig ez a lap egy kicsit Kolozsvárnak teremtett volna rivalitást. De Gáll Ernőtől kezdve Lászlóffy Aladáron át Jakó Zsigmondig, Balla Zsófiáig, Kallós Zoltánig mindenki aláírta.

Sz. L.: Mit csináltatok, amikor készen volt a beadvány? Postára adtátok?

V. G.: Á, nem. Akkor jött az, hogy ez már érték, belénk is állt a frász, nehogy most bukjunk le. Kihasználtuk az alkalmat, hogy én éppen bukaresti alkalmazott voltam, egy fővárosi kutatóintézet nagyváradi fiókegységénél dolgoztam, akit havonta-kéthavonta felrendeltek a központba. Szóval egy ilyen alkalmat összekötöttem azzal, hogy a tarisznyámba tettük a beadványt az aláírásokkal. Annyira óvatosak voltunk, nehogy történjen velem valami a vonaton, hogy testőrként mellém szegődött Ara-Kovács Attila. (Filozófus, jelenleg magas rangú tisztségviselő a magyar külügyminisztériumban – a szerk.) Ő mindvégig mellettem volt Bukarestben, ahányszor eljutottunk egy-egy intézmény kapujáig. Az ajtón ő már nem jött be. Én mentem mindenhol az iktatóhoz, s annak rendje és módja szerint iktattam a kérvényünket.

Sz. L.: Gond nélkül fogadták a beadványt?

V. G.: Kicsit csodálkozva néztek rám, de ott többnyire meg voltak szokva azzal, hogy mindenféle beadványok érkeznek vidékről. Azt látták, hogy a szövegben a „megfelelő” idézetek az Elvtárstól benne vannak, így megnyugodtak.

G. I.: Egy adalékot azért mondanék. Amikor Karcsiék visszajöttek Kolozsvárról, sejthette a belügy, hogy valami mozgolódás van. Bennem is mozgott a filoxéra, s az Istennek sem tudtam otthon ülni. Tóthékhoz nem akartam menni, nehogy feltűnést keltsek, ezért elmentem a postára kifizetni a telefonszámlámat. Mit ad a Jóisten, a postaépület sarkánál észrevettem, hogy figyelnek egy autóból, majd amikor bent a Főpostán beálltam a sorba, mögém állt az a szekus, akivel amúgy egy lépcsőházban laktunk, Coca őrnagy. Igen ám, de utána sem bírtam hazamenni, csak kóvályogtam céltalanul a városban. Végig az volt az érzésem, hogy jönnek utánam.

V. G.: Nyilván híre ment a dolognak, s az elvtársak nagyon kíváncsiak voltak a szövegre. Az volt a baj, hogy Váradon csak Bukarest után két nappal később adtuk le a beadványt. Néhány nap múltán behívatott Szántó elvtárs, aki elmondta: „Ez egy nagyon tisztességes kezdeményezés, ám ennek most nincs aktualitása.” Tudomásul vettük.

Sz. L.: Ez volt az egyetlen hivatalos válasz?

V. G.: Ez. Bukarestből már nem jött semmi.

Sz. L.: A „nagy öregek”, Horváth Imre, Robotos az aláírásukon túl nem próbáltak meg közbenjárni?

G. I. : Amikor elmentünk Horváth Imréhez elmondani, hogy miről is lenne szó, Imre bácsi, a nagy naiv felhívta telefonon Robotost, hogy megkérdezze, mi az ő véleménye. Robotos Imre akkor már aláírta. Szóval felveszi a kagylót, tárcsáz s mondja. Szerintem abban a szent pillanatban mindenről tudomást szerzett a szeku. Mondja Horváth Robotosnak: „Itt vannak ezek a fiatalok, hallod, Imrém, neked mi a véleményed?” „Én már aláírtam” – válaszolta Robotos. „Jó, hát akkor én is” – mondta Horváth. Érted, szinte följelentett. Erről addig mi telefonon nem beszéltünk egymással. Volt annyi eszünk. Nekünk volt.

Sz. L.: A többiek is csak az aláírásukkal támogatták az ügyet?

V. G.: Nekünk akkor nagyon fontos volt, hogy azt mondták, kell Váradon ez a lap. Bodor Pál például – erre szó szerint emlékszem – annyit mondott: „Fiúk, nulla százalék esély van, de aláírom.”