Szilágyi Aladár
Nincsenek csodák
Keserű úr, az epizodista, minden nap pontosan egy órakor nyitott be a kávéház ajtaján. Kényelmesen elhelyezkedett a sarokasztalnál, akkurátusan megkavarta a kapucínert. Lecsípte a szivarja végét, rágyújtott, elővette az újságot, megfejtette a keresztrejtvényt, megoldotta a sakkfeladványt, majd a hátsó oldallal kezdve kiolvasta a lapot az utolsó betűig. Két órakor felállt, és egy ötöst hagyva az asztalon távozott. Minden fizetéskor és a premierek napján – akár kapott szerepet, akár nem – egy deci konyakkal toldotta meg a kávét. Azon a napon is szokása szerint elővette jól kihegyezett ceruzáját, és nekiveselkedett a keresztrejtvénynek. Játszi könnyedséggel oldotta meg. Szisztematikusan, egyenletes betűkkel töltötte ki a fehér kockákat, mígnem megtorpant. Ceruzát markoló keze a levegőben maradt, a homlokán nehéz verejtékcseppek jelentek meg. A függőleges tizenhétnél ez állt: „Jó nevű kővári színész”… Hat betű. Lassan silabizálta ki a vízszintes szavakat: akarat, ered, hasad, vedel, fakír, zűr.
Félhangosan újraolvasta:
aKarat
Ered
haSad
vEdel
fakíR
zŰr.
– Annyi mint… Keserű! Te jó Isten, még hogy én… jó nevű kővári színész… akarat… ered… ez stimmel, ez mind stimmel. Hasad… vedel… Apropó, Sárika, egy deci konyakot kérek!
– Ünnepel a művész úr?
– Nem én, azazhogy… igen. Fakír! Zűr!
– Óhajt még valamit?
– Nem, csak egy deci konyakot!
Huszonöt évig színészkedett Keserű Kázmér, huszonöt évet töltött a kővári társulatnál. A frontról került ide. Első bemutatójukat a front elvonulása után egy hónappal tartották a színházban, a szabad ég alatt. Igen, a színházban, a szabad ég alatt, mert a háború az üszkös falakat se hagyta épen. A nézők úgy ültek körbe a romokon, mint egykoron Hellászban, az amfiteátrumban. A belépés díjtalan volt, előadás után a színháziak és a közönség együtt kezdték eltakarítani a romokat. Másnap ott folytatták, ahol abbahagyták. Három hét múlva, mire minden törmelék eltűnt, új darabot mutattak be Kővárott.
Így lett Keserű Kázmér segédkönyvelőből Keserű úr, az epizodista, a legengedelmesebb színész. Kísérteties pontossággal tartotta be a rendezői utasításokat, továbbra is bevágott minden szerepet, jó szolgálatot téve a többieknek. Memorizáló képességéről legendák keringtek. Művészkörökben újabb és újabb anekdoták születtek róla. Hogy miért nem kapott nagyobb szerepet? Talán éppen azért, mert túlontúl szabályosan játszott.
*
Félig se itta ki a konyakot, amikor berontott Csóri, a titkár.
– Szervusz, Keserű, mit szívsz, keserűt?
– Szellemes vagy…
– A nagyfőnök küldött. Hívat.
– Mit akar?
– Csak jót. Gyere hát!
Egy hajtásra eltüntette a maradék italt, fizetett, és gyors léptekkel ment át a színházba.
– Hívtál, főnök?
– Na lám, Kazika, már itt is vagy? Komoly ügyről van szó.
Keserű bizalmatlanul topogott az íróasztal előtt.
– Parancsolj, foglalj helyet. A… fővárosban ítéletidő van…
– Azért hívtál, hogy az időjárásról társalogjunk?
– Dehogy, dehogy. Úgy látom, harapós kedvedben vagy ma, öregfiú. Az a helyzet, hogy Tücsi nem tud estig hazajönni. A rossz idő miatt kénytelen lesz vonattal bumlizni.
– Szegény…
– Nos, rád gondoltunk, öregfiú. Te segíthetnél rajtunk, a te memóriáddal kimenthetnél bennünket a pácból…
– Hogy én?…
– Igen, ma este beugranál Tücsi helyett.
És Keserű Kázmér epizodista eljátszotta élete első főszerepét.
*
Fáradtan, halálos fáradtan kuporodott le a tükör elé, félig letörölte már az arcát, amikor lehanyatlott a karja, mereven, magába csavarodva, félig hunyt szemekkel nézett a semmibe.
Kinyílt az ajtó, és sorra belopózott az öltözőbe a főnök, Lizi művésznő, Csóri meg a többiek. Nem vette észre őket, nem fordult feléjük, még akkor sem, amikor nagyot pukkant a pezsgősüveg dugója. Nagy ovációval vették körül, a vállát veregették, a kezét szorongatták, Lizike meg egyenesen szájon csókolta. A főnök pohárköszöntőt mondott, majd kijelentette, hogy holnaptól kezdve Tücsivel felváltva, kettős szereposztásban fogják játszani a főszerepet.
Halkan, nagyon halkan válaszolt:
– Nem szabad, srácok – motyogta –, nem szabad… Talán majd újabb huszonöt év múlva kifogok egy ilyen nagy napot…
Másnap délelőtt Keserű Kázmér epizodista nem jelent meg a próbán. Utána küldték Csórit, a titkárt. Kázmér ijedt képű háziasszonyával tért vissza.
– A művész úr egész éjjel nem feküdt le… Csak járkált fel s alá a szobában, és hajnalban elutazott.
– Hová?
– Nem tudom, kérem.
– Üzenetet se hagyott?
– Nem… Azaz egy cédulát találtam az éjjeliszekrényen.
– Mi van rajta?
– Hat szó, hat összefüggéstelen szó.
– Olvasd hát! – förmedt Csórira az igazgató.
– Akarat… ered… hasad… vedel… fakír… zűr…
Az aranyszájú
Gilice megállt, taligáját az eresz alá tolta, belerakta a nyírfa seprűt, a lapátot, és belépett a kocsmába. A helyiség, mint mindig ilyenkor tíz óra tájt, tele volt emberekkel, akik rumot, cujkát vagy forralt bort szürcsöltek, eregették a füstöt, vitatkoztak, hadonásztak, az asztalt csapdosták, vagy állva topogtak a büfé körül. Ezek az emberek többnyire a munkásvonatokat várták, amazok meg az asztalok körül a hajnali személyt. Gilice megkapta a deci rumot, és elindult helyet keresni magának. Neki külön bögréje volt, ott állt az alsó polcon, csak odafurakodott az emberek könyöke alatt, a kezébe vette, és a büfés már töltötte is az italt. A sarokban éppen felállt két füstös képű, csupa tollpihe maradt a helyük. Gilice rongyot szedett elő a zsebéből, akkurátusan letörölte az asztalt meg a széket, és leült. A másik székre egy behemót, kezeslábast hordó ember telepedett, kucsmáját a földre csapta maga mellé, dagadt markában szinte eltűnt a pohár. Dohányt, papírt vett elő, cigarettát sodort, majd tapogatózni kezdett a gyufa után. Gilice készségesen kattintotta feléje az öngyújtóját. Fatuj, a salopétás* megköszönte a tüzet, majd érdeklődéssel vette kézbe a tűzszerszámot.
– Fránya egy masina. Ujujuj, még vetkőző nő is van rajta! Menynyiért vette?
– Nem vettem. Találtam.
– Találta?
– Az utcán. Meg ezt is.
Gilice csillogó, gyöngyház nyelű bicskát vett elő. A zsebkés mindennel el volt látva, amivel csak lehetett: dugóhúzó, villa, reszelő, még kisolló is volt rajta.
Fatuj hümmögve tapogatta.
– Ezt is az utcán találta?
– Ezt is. Éjszaka sok dolgot talál az ember, csak ki kell nyitnia a szemét.
– Gyakran mászkál éjszaka?
– Mindig. Ez a tér az állomás előtt, meg tíz utca a környéken az én szektorom.
– Micsodája?
– Szektorom. Én seprem fel.
Fatuj megnézte Gilice hosszú, vékony karjait, görbe hátát, és megértően biccentett.
– Könnyű munka, magának való.
Gilice minden irigység nélkül megtapogatta a másik vastag izmait, hatalmas tenyerét.
– Hát maga hol dolgozik?
– Ács vagyok az építőtelepen.
– Az új hídnál?
– Ott. Iszik még eggyel?
– Ha megtisztel…
Fatuj felállt, és néhány pillanat múlva teli bögrével tért vissza. Magának is hozott egy deci cujkát.
– Rohadt ital ez a rum. Az embernek megfájdul a feje tőle.
– Megszoktam már.
– Csak ezt issza?
– Csak.
– Na, akkor isten-isten!
– Egészségére.
Lassan, apró kortyokkal ittak, egyre hangosabban beszéltek, Gilice is hozott egy repetát, majd miután az is elfogyott, felállt, és vállon veregetve a salopétást búcsúzni kezdett.
– Hová siet? Épp most kezdtünk volna belemelegedni!
– Az én szolgálatom fél tizenkettőkor kezdődik. Most negyed tizenkettő: Kérem, én ezt a munkát tizenöt éve csinálom, de még egyszer sem késtem el.
– Tudja mit? Az én vonatom hajnali négy órakor indul. Elkísérem. Legalább az én fejem is kienged.
– Jöjjön, ha akar.
Elindultak a téren keresztül. Gilice apró, gyors léptekkel tolta a taligát, Fatuj kissé bizonytalanul baktatott mellette. Nemsokára széles, kanyargó utcába értek. Véges-végig gesztenyefák szegélyezték, rozsdabarna levelek borították az utat.
– Van mit seperni.
– Nem baj, szeretem csinálni, ilyenkor ősszel nagyon szeretem.
Gilice egyenletes, kimért mozdulatokkal sepert, a két hosszú karja pontosan járt ide-oda, megállás nélkül haladt előre, csak sepert, sepert, a két lába táncot járt, még valami dalfélét is dünnyögött a fogai között, hogy tirarirampapam-tirarirampapam, a salopétás esetlenül topogott a háta mögött, le-fel tologatta a kucsmáját, nagyokat köhintett, majd így szólt:
– Hallja, megállhatna egy percre!
Gilice még húzott vagy kettőt-hármat a seprűjével, majd hátranézett.
– Elszívhatunk egy cigarettát.
Rágyújtottak. Fatuj dörzsölni kezdte a markát.
– Adja ide azt a seprűt.
– Hagyja csak, nem adom ki a kezemből, mert fortélya van.
Újra munkához látott. Már a következő utca vége felé jártak, amikor a salopétás addig istenkedett, míg Gilice engedett neki.
– Aztán egyenletesen húzza, és ne ereszkedjen rá erősen.
Csókolózó párok tűntek el mellettük, egy padon részeg ember horkolt, kóbor kutyát riasztottak egy fa alól. A salopétás lekéste a hajnali személyt.
– Hát most mit csináljak? – vakarta meg a feje búbját.
– Mikor van legközelebb vonatja?
– Délfelé.
Gilice hunyorogva nézett fel a szálfaemberre, majd a karjába ragadva motyogta:
– Meghívnám magamhoz, ha nem utasít vissza. Van nálam hely, aludhat néhány órát.
*
Gilice egy nagy, négyemeletes bérház egyik padlásszobájában lakott. Fatuj szuszogva követte, sűrűn törölgette a homlokát, míg felértek.
– Maga se lakik messze az úristentől.
Gilice apró kulcsot kotort elő a zsebéből, kinyitott vele egy szekrénykét, s abból leakasztott egy kapukulcsot. A szoba viszont olyan alacsony volt, hogy Fatuj csak leszegett fejjel tudott megállni benne. Az egyik sarokban súlyos, festett-faragott kelengyés láda állt. Rajta egy halom megsárgult újság és néhány könyv tetején fényes-fehérre csiszolt koponya vigyorgott.
– A szentségit! – hőkölt vissza Fatuj.
– Ne féljen tőle, csak egy koponya.
– Minek az magának?
– Emlék, temetőőr koromból.
A szoba másik sarkában gyalulatlan deszkákból összetákolt polc állott. Roskadásig volt rakva mindenféle holmival. Köteg levél mellett fél pár női kesztyű, félig használt rúzs, női táska, esernyő, piros pettyes labda, látcső, kézitükör, sakktábla, néhány napszemüveg, két pipa és még sok apró tárgy sorakozott.
– Az emberek nem vigyáznak a dolgaikra. Saját maguk fosztogatóivá válnak, lassan mindenüket elveszítik, s ha nem lenne miből pótolniuk, a város tele volna üres emberekkel. Mert ezek a holmik, az a kesztyű, az a rúzs, ezek a levelek, az a labda vagy a pipák tartoztak valakihez. A tárgyaknak lelkük van, de az ad értelmet nekik, hogy tartoznak valakihez. Mert, kérdem én, mit ér egy pipa pipás nélkül, mit ér egy kesztyű kéz nélkül?
– Szebben beszél, mint a papunk – hümmögte a salopétás.
Dél felé ébredtek. Fatuj nagyokat nyújtózkodva ropogtatta a csontjait. Az ágy fölé hiányos öltözékű, leomló hajú nő újságból kivágott képe volt felragasztva.
– Hát ez a fehérnép kicsoda?
– Az? – vörösödött el Gilice – az… Brizsitt…
– Brizsitt?
– Igen, Brizsitt Bardó.
– Miféle?
– Színésznő…
– Formás…
Fatujnak már a száján volt az újabb kérdés, hogy asszonya volt-e, van-e Gilicének, aztán ránézett a görbe hátára, és így szólt nagy komolyan:
– Hallja-e, testvér, indulni kell, hogy elérjem a vonatot. Magát is elvinném egy vasárnapi ebédre, mihozzánk…
*
Fatuj sarkig tárta a kaput, és úgy kiáltotta:
– Vendéget hoztam!
Magas, nagy mellű asszony lépett elibük a konyhából, az arca piros volt a tűztől, ruhájából, hajából ételszag, meg valami meleg, nehéz illat terjengett. Kissé furcsán nézett elébb Gilicére, majd az urára. Félmosollyal tessékelte be őket. Az udvaron négy gyerek ugrándozott.
– Ilyen nagy családjuk van?
– Van még egy ölbéli pulya is – mondta büszkén az asszony.
Fatuj nevetve fogta meg a derekát.
– Hetente járok haza, s aztán alig engedem meg a nadrágszíjam, máris megvan a foganatja!
Az ebéd bőséges volt, a vendéget váltig biztatták, hogy vegyen még. Gilice egykettőre felengedett közöttük, és jóízűen fogyasztotta az asszony főztjét. Fatuj borért küldött a kocsmába. Mire vége felé jártak, Gilice egészen otthon érezte magát közöttük. Sok-sok érdekes, fura történetet ismert, szüntelenül dőlt belőle a szó, a házigazda s a gyerekek szájtátva hallgatták, az asszony is melléje telepedett, valahonnan egy sógor is előkerült, majd két öregasszony. Valamennyien áhítattal lesték Gilice száját, s Fatuj újból és újból bizonygatta, hogy az ő aranyszájú vendége még a püspököt is lepipálná.
Később a suttyó legényke addig rimánkodott, míg Gilice föl nem kerekedett halászni a gyereksereggel.
Esteledett, mire visszatértek. Az ölbeli gyerek magára hagyva sírdogált a pitvarban. Gilice hosszú halfüzérrel lépett a tisztaszobába. Odabent sötét volt, egészen sötét, csak az asszony fehér melle és kerekre tágult szeme világított az ágy felől…
*
Gilice magába fordulva kuporgott a sorompónál. Görbe háta meg-megrándult, a fejét a térde közé szorította. Fatuj topogva, csendesen köhintve állt meg mellette.
– A vonatot várja?
– Azt. Már hallom is a kerekek kattogását.
– Az a gyors lesz. A gyors nem áll meg minálunk.
– Most meg fog állni!…
– Meg?…
Gilice a talpfákat kaparva, a köveket markolva hasalt a síneken. Magának, csak magának szűkölte:
– Mert én még soha… Engem csak egyszer, egyetlenegyszer szánt meg egy asszony… az is részegen…
Fatuj az egyre erősödő dübörgés közepette emelte magasba. A vonat már régen elhaladt, de még mindig két hatalmas marka között tartotta a rúgkapáló emberkét.
* Salopéta, salapéta = vászonból készült, két- vagy egyrészes (kezeslábas), többnyire sötétkék, olcsó egyen-munkaruha
Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő (Pankota, 1943). Kolozsvárott tanult filozófiát. Publicista, a Kelet– Nyugat egyik alapítója, később főszerkesztője. Elbeszélései, kritikái, tanulmányai különböző hazai és magyarországi lapokban jelentek meg. A Bihari Napló publicistája.