Janusz Oseka

Szárnyak

Bátorffy révületben nézte az eget, pillantása felhőről felhőre szállt, s mikor a végtelen kékség feltárult előtte, még magasabban lebegett abba az irányba, ahol éjjel a csillagok fénylettek.

– Szárnyakat növesztek, Szabina – mondta feleségének.

– Ahogyan szakállt növesztünk? – kérdezte a nő.

– Valahogy úgy – vetette oda Bátorffy kurtán.

Megfogta felesége kezét s belső izgatottságtól reszketve folytatta:

– Tudod, mit jelent egy könyvelőnek a magasba emelkedni, a háztetők fölött szárnyakat bontani és a fecskék mögött vadászni? Egy húsz éve az íróasztalhoz láncolt ember, mint én, igényli a repülést.

Az elmondottak után a tükör elé lépett, levette az ingét, s jobb kezével megcsipdeste bal lapockáján a bőrt.

– Elegendő lesz – állapította meg –, csak egy kissé lágyabbá kell tenned, hogy jobban nyúljon, a szárnyak fejlődése végett.

– Túl öreg vagy, Karl, hogy szárnyakat növessz – rótta fel óvatosan az asszony. – Messzire nem fogsz repülni.

Karl lekicsinylőn nézett rá.

– Jegyezd meg, hogy épp az idősek érzik a legerősebben a repülésre való ösztönzést. Egy fiatal egyáltalán nincs tudatában szárnyai hiányának.

Más nem maradt háta a férfinak, mint hátát masszírozni. De a bőr csupán enyhén dudorodott, úgyhogy egészen apró, a kolibriéhoz hasonló szárnyak képződtek.

– És most bedörzsöljük halszálkaelixírrel, és szilárddá tesszük őket – mondta Bátorffy.

– Félek, Karl, hogy angyallá válsz – évődött vele az asszony.

Ám Bátorffy megfőzte a halszálkákat, átszűrte, és bekente a folyadékkal szárnycsökevényeit. Azután felmászott egy sámlira, kipróbálta, hogy működnek, de a szárnyak még nem feleltek meg tényleges rendeltetésüknek. Karl kificamította a lábát.

– A húzófelület még túl kicsi – véleményezte. – Ezen még dolgoznom kell. A szárnynövesztés nem gyerekjáték.

– Nem tudom, jó-e, ha szputnyikká válik az ember – kétkedett az asszony.

– Földhözkötött vagy. Soha nem lesz belőled madár, soha nem csiripelsz majd a magasban – vetette szemére Karl, majd tovább folytatta a hengereléses masszírozást, melynek révén a bőrt a hátán szárnnyá szerette volna alakítani.

– Azért ne tedd tönkre a ruhacsavarót, Karl!

Az irodában jobbkedvűen iktatta be az elküldött, illetve beérkezett leveleket, mivel volt jövője. Sőt, most még borús napokon is látott csillagokat szobájának koszos ablakain át.

– Lefogyott, Bátorffy – vette észre a főnöke, és fürkészően nézett rá.

– Szárnyakat növesztek, ami megerőltető a szervezetre nézve – válaszolt Karl szerényen.

– Óh! – csodálkozott a főnök és szemei aggodalmat fejeztek ki. Csak a munkáját ne rontsa el, gondolta.

Amikor a vezetőség tagjai közül épp senki nem volt jelen, akkor a kollégái heccelték:

– Repülj már az utca túloldalára, Bátorffy! Legalább a folyosó mentén egész a vécéig, meg vissza.

– Várjatok csak! – mondogatta ekkor. Soha nem hagyta magát felbosszantani. – Egy kis türelem, és tanúi lesztek mindennek.

Hazaérkezve szárnycsonkjaira zsinórt kötött, magasra húzta egy csigasorral, mely a plafonon csüngött, a másik végére pedig néhány nehezéket tett. Így aludt naponta, a csírázó szárnyakkal s a csigasorral.

Szárnyai egyre nőttek, és a halszálkakenet, mellyel rendszeresen bedörzsölte őket, egyre nagyobb ellenállást és rugalmasságot kölcsönzött nekik.

Egy napon felhívta a repülőteret, a repülési viszonyokról érdeklődött és miközben a második reggelijét tartalmazó kis csomagot kabátgombjához erősítette, feleségének annyit mondott:

– Ma repülök...

Az asszony nyakára tette a sálat, majd állig begombolta a kabátját.

– Vigyázz a meteoritekre – kiáltotta férjének, amikor az már a lépcsőn volt.

Bátorffy egyenesen a piactér felé vette az irányt, ahol a templom állt a város legmagasabb tornyával. A járókelők utána fordultak és ámultan nézték hátán a kabát görbült ívét; egyesek azt gondolván, púp. Szárnyas embereket nem láttak még soha, púposokat annál inkább. Csupán egy kapualjban meglapuló s az utcát az újságján lévő kis résen át szemlélő fickó vélt Bátorffy kabátja alatt egy zacskó kokaint felfedezni.

A templom előtt kis ideig a falakhoz cementezett kőangyalokon nyugtatta tekintetét, majd bement s a toronylépcsők felé indult.

– Hova-hova, fiam? – kérdezte tőle valaki a félhomályban. – A toronyba, repülni szeretnék – válaszolt Bátorffy.

– Lélekben?

– Nem, testben.

– Úgy nem sikerül. Nem fog menni – mondta a hang, de Bátorffy már felfelé ment a kőlépcsőkön.

Időközben szenzációra éhes tömeg gyülekezett Isten háza előtt.

A felfelé bámuló arcok a torony tetejéről lerepülni készülő alakot keresték. Bátorffy, aranyozott angyalok és kimérák közt egyensúlyozva, levette kabátját, a sok műnapsugár egyikére tette, kiegyenesítette sálját, második reggelijét a zakógombjára erősítette, és kitárta karjait. A tömeg megdermedt. A férfi a tetőn leugrott, levetette magát a toronyból és... ezernyi csodálkozó szempár figyelhette őt a nagy tér fölött a levegőben vitorlázni. Előbb néhányszor a templomot repülte körbe, azután egy galambraj mellett húzott el szélsebesen, tett egy kört, még egyet, majd egy harmadikat. Egy adott pillanatban az elborzadt nézősereg felkiáltott:

– Most zuhan le a völgybe, zuhan!

De nem! Bátorffy csupán a zuhanórepülést próbálta ki, majd bonyolult szaltókat is csinált, s azok befejeztével egyszeri szárnymozdulattal sebességét növelve felfelé tört és eltűnt az űrben.

A város megbolydult. A házakból, irodákból, hivatalokból, gyárakból és intézményekből kiáramló emberek megtöltötték az utcákat, tereket és épületeket. A kíváncsi és csodálkozó fejek az eget kutatták. Csak a zsebtolvajok nem néztek fel, izzadt arccal kapkodva dolgoztak, úgy, ahogy az élet kemény iskolájában azt megtanulták.

A hadügyminisztériumban a marsall személyesen ült a radarernyő előtt, összehúzott szemöldökkel figyelte Bátorffy minden mozdulatát. Az elektronikus agy önállóan közölt adatokat, és az eredményeket közvetlenül a vezérkar kutatóhivatalának adta át. A rendőrség prezídiuma titkos parancsra készenléti állapotba helyezkedett. Szűk vezérkari berkekben bizalmas tanácskozásokat tartottak.

Eközben hősünk a levegőt szelte, talán egy vagy épp két órán keresztül, míg végül kimerülten ereszkedett le valahol egy városszéli kis erdőben. Teljesen elégedett volt önmagával, a csontjaiban érzett szaggató fájdalmat leszámítva, a huzat okozhatta, zakógallérját magasra húzta és gyalog ment haza. Örömében a kabátjáról el is feledkezett; a templomtorony csúcsára akasztva hagyta.

Otthonában két esőkabátos fickó fogadta:

– Bátorffy úr? – kérdezte egyikük.

– Igen – felelte az.

Az egyik látogató társa félcipőjét bámulta figyelmesen, amaz pedig nem vette le a tekintetét a másik félcipőjéről.

– Van önnek légi járművek vezetésére szóló engedélye? – kérdezték egyszerre.

– Nem rendelkezem ilyennel, és légi járművel sem. Épp csak egy kicsit repülni akartam, amúgy kedvtelésből, fogadást kötni a fecskékkel, mint egy büszke sas… Bocsássák meg egy örökös aktakukac ilyenfajta vágyódását! És értsenek meg…

– Nem azért jöttünk ide, hogy önt megértsük – mondta az esőkabátok egyike –, hanem hogy megnézzük a repülési engedélyét, és annak számát meg kiállítási időpontját felírjuk. Légi járművek engedély nélküli vezetése az 1927-es Sao Pauló-i légi közlekedési megállapodás büntető törvénykönyvi 9. b) bekezdése alapján törvénybe ütköző. Tessék, itt az idézés a hágai nemzetközi bíróság elé.

A papírt az asztalra tette és mindketten köszönés nélkül hagyták el a szobát. Bátorffynak nem volt ideje az idézés miatt pánikba esni, mert rögtön azután két rendőr lépett be.

– Uraim – kezdeményezte a beszélgetést Bátorffy –, nincs repülési engedélyem, és nem vezetek légi közlekedési eszközt. Kicsit kedvemre ki akartam magam tombolni a felhőkben…

– Minket ez nem érdekel – magyarázták a rendőrök. – A légiközlekedés-rendészettől vagyunk. Ön az előírásoknak nem megfelelő világítással repült, és a kanyaroknál nem használt fényjelzést.

– Nincsen fényszóróm – mentegetőzött Bátorffy.

– Még rosszabb. A jármű hiányosan felszerelt, így tehát a közlekedési szabályoknak nem megfelelő. Aki ilyen járművet használ, annak balesetekkel, illetve más utasok, járművezetők életének veszélyeztetésével kell számolnia. Írja alá a jegyzőkönyvet, kérem!

A szárnyaló férfi aláírt és a padlón érezte magát. Két másik férfi a határvédelmiektől érkezett és határsértéssel vádolta.

– Nekünk embereknek nem adatik meg a szabadon való repkedés, Szabina – mondta Bátorffy a feleségének.

Elbátortalanodott, összezárta szárnyait és az Öreg Sashoz címzett kocsmába ment, hogy ott egy kis sör mellett töprengjen el azon, honnan szed pénzt ügyvédekre. Ám a lokálban nem sokáig maradt társaság nélkül. Egy kis termetű, fürkész tekintetű, nagy fülű férfi ült mellé.

– Baj van, igaz, Bátorffy úr? – szólt hozzá az idegen igen bizalmasan és élénken.

– Ismer engem? – csodálkozott Bátorffy.

– A szakmám az, hogy másokat ismerjek – mondta a kis ember. – Egy rakás kellemetlensége lesz. Néhány száz év börtön biztosan. És az nem kicsi dolog.

– Ki maga? – kérdezte a repülő férfi.

A kis ember megmutatta igazolványának hátulját.

– Titkosrendőrség. Iszik egy kis sört?

A sört felszolgálták.

Az ügynök az asztal fölé hajolt, és suttogni kezdett:

– Beszéljünk egymással értelmes emberek módjára, Bátorffy úr! A börtön nem panzió. Valószínűleg tudja ezt, és erre becsületszavamat adom. Ennek ellenére minden helyzetből létezik kiút, ha jóakaratú emberekkel vagyunk körülvéve. Segíteni akarunk önnek, Bátorffy úr. Az összes kihágását elfelejtjük, nem zárjuk be, szőnyeg alá seperjük az ügyet. És ön csupán egy semmiséggel tartozik: bizonyos egyének ablaka előtt repül el, benéz, mit tesznek, és kihallgatja a beszélgetésüket.

– Mint besúgó? – fortyant fel Bátorffy. – Nem!

– Gondolja meg jól, Bátorffy úr – súgta a kicsi ember –, ott nem fog tudni többé repülni…

Azután mosolyogva elment.

Egy idős, sötét szemüveges férfi várt rá az Öreg Sas előtt, odalépett hozzá, és így szólt:

– A vezérkar kettes szakasza segíthetné ki önt a slamasztikából, ha együttműködik. A szárnya, helyesen felhasználva, egy karrier kezdetét jelenthetné, gazdagságot.

Otthon egy írás várta, a védelmi minisztérium pecsétjével. Behívó tartalékos-gyakorlatra.

A bizottság asztala mögött sok tiszt, civil és fehér köpenyes orvos ült. Megvizsgálták, megmérték, átvilágították Bátorffyt és megtapogatták szárnyait.

Annak ellenére, hogy halkan, félhangosan beszéltek, Bátorffy ki tudta venni egy magas rangú, tábornoki egyenruhás személy szavait:

– És ha rászerelnénk egy atomfejet…

A védelmi körzet épületének elhagyásakor egész testében remegett. Sápadt volt, gyenge, és nem akart többé repülni.

Lelkileg összetörten lépett be egy borbélyüzletbe.

– Hajvágás lesz? – kérdezte a borbély.

– Nem, borotválás – válaszolta Bátorffy.

– A szakállt?

– Nem, a szárnyakat.

A borbély beszappanozta őket, és elkezdte élezni a borotvakést.

Fordította Fábián Judit

Janusz Oseka 1925-ben született kortárs lengyel író.