Szombati István

Négyszemközt

Kopognak az X-ek

Le vagyok győzve (győzelem ha van),

de nincs, akinek megadjam magam.

(József Attila)

Kérsz még egy kis habot, kérdezem képmásomtól pamacsolás közben. Ha rossz passzban vagyok, ha döfködnek belülről, igyekszem rátenni, cikizgetem magamat: meddig sercegtetsz még, melyik buliba készülsz? Partit akarsz adni a bujkáló szeleknek? Vagy mamikádhoz készülsz, ki odafentről figyel? „Jól vagy, kicsi fiam? Miért nem mobilozol, miért nem írsz nekem? Ha nem kéne itt lennem, elröppennék hozzád. Kérnék Szent Pétertől vagy egy arkangyaltól, biztos, megértenék, hogy rózsára kéne, mert a drága fiam újabb X-be lépett…"

Nos, kedves pajtikám, kérdezem képmásomtól, kell még sercegtetned, megéri a strapát? Tényleg úgy döntöttél, zsörtöl egy belső hang, hogy lehúzod a bőrt is? Miben reménykedsz? Kit akarsz mozgatni? Hány barátod van még… önmagadon kívül? Ki tudná, merre laksz, ha hamis címen bujkálsz, ha az se valódi már, ahol olykor szunyálsz? Tudod, mit ajánlanék? Töröld le a habot, s hogy láthassák a képedet, menj ki az utcára, szellőztesd ki a fejedet.

Na, mi a langyos ábra, megkukultál, fiam? Kérlek, ne erőlködj, kár a torz vigyorért, amúgy is ronda vagy. Ha pedig ledöglesz, vagy felhívod egy lotyódat, tönkreverhetsz mindent, kiröppen belőled az idő…

Nézzük meg Szent Lászlót, hány órát mutogat? Ha nem túl tömény a füst, éppen odalátsz. Olyan a tornya, mint egykori önmaga. Úgy látom, te vak vagy. Nem látod, hogy üzen?

Na, rajta, szedd már össze magadat, kérdezd meg: hány óra? Ne tőle, magadtól! Miért nincs tartásod, falat önbecsülésed? Azt mered remélni, különb vagy apádnál? Ha nem kérsz szabinapot, te is azt csinálnád, amit a nagy többség, temetnéd a melót. Vagy mint a cégednél, ha nincs megrendelés, futtatnád az ultit? Töröld ki a csipát, s menj a Fő utcára. Lépj be egy vendéglőbe, szippants ételszagot. Ha megjön az étvágyad, ha falánkságra sarkall, sorba állsz, fizetsz. Ha hajléktalan koslat körülötted, lesi a tányérodat, elfordulsz, mutatod a seggedet, vagy ha eszedbe jut anyád elgyötört képe, megenyhül a szíved, mit ennél, barátom, kérdezed lazán. Csak nehogy úgy járj vele, mint azzal a doggal, melynek fél szál kolbászt dobtál kótyagos fejjel; azóta is követ, ha befordulsz a sarkon.

Nos, kedves ünnepelt, kérdezed magadtól, megtömted a bendődet? Akkor meg mire vársz? Miért fixírozod azt az öreg tyúkot? Mint egy karácsonyfa, minden csillog rajta. Műszempilla, seprűhaj, harminccentis köröm, szilikonos duda. Azt hiszik, hogy két X, pedig hatvannál tart. Már csak egy pöttöm kutya kéne, mit kedvére rángathat: „Hová nyargalsz, Rezső, nem kaptál eleget? Most az anyuci jön. Mondtam már az előbb, nincs otthon műleves. Veszünk egy spagettit, neked kérek szaftot, remélem, nem püffedsz?"

Na most légy résen, fiam, biztatom magamat, mert az a vén trotty, akár a sintér, mint a villámcsapás, ha ökörnyál csiklandja, közeledik feléd: „Te vagy az, Rigovác?" Lekapja cvikkerét, mellyel sose látott. „Addig nem rakom fel a vaksi dioptriát, míg ki nem húzod magadat, elém nem rükvercelsz! Tudod már a törit, fényezted magadat? Ha azt mondom, Hunyadi, mit társítsz hozzá? Petőfivel hogy állsz? Voltál Segesváron? Láttad már a sírját?" „Összetéveszt valakivel, bátyó – vágod ki magadat –, mikor én suliztam, még dák mesét tanultunk."

Úgy néz ki, megúsztad, megint levegőn vagy. Bár a koszos főtér nem éppen ózondús. Úgy hasal a napfény a pihegő aszfalton, mint egy döglött kutya. Merre kéne lépni? Mi lenne, ha kicsit lágyulna a szíved, ha felpréselnéd magad az egyik toronyblokkba? Az, akit keresnél, itt lakik valahol a Dózsa György szélén. Hogy is hívták a csajt? (Nem félsz az istentől, megint múlt időben?) Mi a fenét is szült? Szoknyást vagy kétgolyóst? Még a nevüket sem tudod. Miért nem erőlködsz? Nem valami Kalmár? A gyerekedről talán egy fotót is küldött, nézd csak meg a tárcádat! Boglárka. De milyen? Lehetne Rigovác. Miért vagy ilyen, fiam, kérdezné az anyád.

Nem megy a lift, uram, szól rád egy banyahang. Na, akkor!… A vén macska somolyog, mintha azt mondaná, nálunk ez nem újság, az lenne meglepő, ha valami működne. Bevágod az ajtót, szepeg a lépcsőház. Úgy néz ki a dolog, ma se kérdik tőled: te vagy az apukám? Az egykori alany se, aki lehet Balogh, Kalmár: megjöttek, Rigovác, kérdezné szorongva, leesett a tantusz?

Egy nagy fenét, öcsi, ordítsz magadra. Mi a túrót pattogsz, viszket a tenyered? Röhögni szeretnél, mikor sírnod kéne? Lásd be, öreg bratyóm, egyik se túl könnyű. Úgyhogy ne vigyorogj, ha sírás szepeg benned. Úgy látszik, királyi játékhoz, a patthelyzethez értél. Se ide, se oda. Próbálj gondolkodni, maradj picit veszteg. Léteznek utak, csak merni kell indulni. De hát miért dobnád a kitaposott utat? Miért kéne göröngyös, ha a másikon már láb nélkül is mehetsz? Miért kell toporognod? Minek a felhajtás? Bármerre indulnál, ugyanaz a tócsa, ugyanaz a házszám. Nem hív, és nem taszít. Lófing a négyzeten. Akár önnönmagad. Hiába új szerkó, dúsított mosópor, ha bűzlesz, mint az apád. Ő azzal tudott ölni, hogy mikor felcsinálta, elvette anyádat. Te pedig azzal, hogy messze mégy tőlük. Hol van az a házszám, ahol helyed lenne? Nem a Dózsa Györgyön vagy a Kálvin téren? Mi a te címed, ha nem jegyzik meg sehol?

Sakk után matt. Se erre, se arra. Ki lépjen helyetted? Várj csak, öreg haver, szél kezd söpörgetni az utcaseprő helyett. Dörög és villámlik. Ha netán megeredne, állj ki az esőre. Vagy belül is piszkos vagy? Szent János se lehetsz?

Miért loholsz megint? Miért nem nyomsz egy bazi nagy féket? Haza akarsz menni? Alig múlt fél kettő. Akár a lelked, a te lakásod is üres. Nyiss be egy moziba. Tanulj egy kis bunyót. Ma már ez a sláger, mindenki verekszik. Utcán, parlamentben. Mindenütt patthelyzet. Ha nagyon unatkozol, kiütheted magadat. A krimi most a menő. Ifjúságnevelő. Képernyőn és vásznon. Otthon és suliban. Rendőr és üldözött. Nagyon jó pólusok. Náluk nincs deficit. Ők már rég döntöttek: egymás kiegészítői lesznek. Te miért nem bírsz társulni végre lapító magadhoz?

Visszatekintő

„Harminckét éves lettem én –

meglepetés e költemény

csecse

becse"

(József Attila)

Minden stimmel, feleim, magam is harminckettő lettem, bár nem vagyok József, nincs két keresztnevem, de az Attila az oké, talán még az is, hogy rébuszban beszélek, csupán azt nem értem, miért lettem tanár? Miért akarom a népemet tanítani, amikor magammal is igencsak hadilábon állok?

A legnagyobb bajom talán, hogy bár harminckettő lettem, nem tudom, ki vagyok. Míg segédmunkás voltam, raktam a kocsikat, apámmal duóban toltuk a csillét, míg naponta megaláztak, rúgtak, az igazamnak keresgéltem érvényt, míg tudtam, mit akarok, míg akkor is nevettem, mikor sírnom kellett volna… Mikor… Ne bonyolódj, fiam, ütök az ajkamra. Hová lett a rébusz? Miért szövegelnél, ha fogalmad sincs, ki vagy? Semmi se bizonyos? Csupán az a tétel, hogy a boldogsághoz mákszemnyi közöd sincs?

A nagyobb baj mindig az, hogy nem is lázadozom, kezdek hozzászokni a sötét gondolathoz. Elpuhultam volna? Muszáj úgy éreznem, mint a legtöbb társam: amiért boldogtalan vagyok, élhetek békével? Vigasztalódjam azzal, hogy én árnyaltabban tudom művelni a nagybetűs SEMMIT?

Vajon azért szomorkodnék, mert nem bírom szeretni magamat olyannak, amilyen vagyok? Bizonyos lenne, hogy mindig másról, másképp álmodozom? Valóban nem tudnám, miről és miért?

Azt hiszem, feleim, meg kéne változnom, méghozzá sürgősen, lézersebességgel. Olyannak kéne lennem, amilyen szeretnék. S akkor nemigen rágnám, emészteném magamat. Ám a nagy bökkenő talán akkor jönne, mivel magam se tudom pontosan, milyen szeretnék lenni. S talán ha tudnám is, ha sejteném a kontúrt, akkor se lenne bizonyos a végleges boldogságérzetem, mert akkor bizonyára megint valami más, jobb szeretnék lenni…

Nyilván az is zavar, hogy az új helyemen, egy picike városban, nem ismer senki és nem ismerek senkit. Ha egyedül lötyögök, ha nem kísérek olykor egy-egy kolleginát, az az érzés szurkál, mindenki figyeli, követi a léptem. Nem látom, hogy látnak, de érzem, hogy figyelnek. Talán üzennek is, jelzik a szemek, ez a kicsi pali tanítja a lányomat vagy a drága fiamat a naponta változó történelmi múltra. Tehát akikről úgy tudom, nem ismernek, azok a polgárok úgy érzik, mégiscsak ismernek. Lement a dák korszak? Milyen következik? Milyen kapu nyílik, hová kell húzódni?

Ha nagyon unatkozom, be szoktam ülni a főtéri lokálba. Olykor tanítványokkal is találkozom. Kölcsönös biccentés. Sohasem bujkálnak. Tudják, hogy nem fogok másnap a dirihez szaladni, minthogy ők se fogják világgá kürtölni, hogy a pasi beteg, egyedül mászkál. Előfordul néha, hogy kiszúrok valakit. Mondjuk, mint most is, egy kis csinos szőkét a szemközti asztalnál. Lehetőleg olyat választok mindig, aki nem a tanítványom. S bár nem ismerjük egymást, a lány mindig rám mosolyog. Vajon mit vár tőlem? S ha egyszer vár, miért nem viszonzom? Mert nincs éppen egyedül? Mert úgy kezdem érezni, sose látom többet? Ha egyedül lenne, talán odaülnék, vagy intenék neki s az asztalomhoz hívnám? Vajon hányan vannak, akik így figyelnek, akikről azt hiszem, nem tudják, ki vagyok, mert nem ismerem őket?

De maradjunk a lánynál, a csinos kis szőkénél. Annál, akit nem ismerek, ki negyedmagával van, mégis engem figyel, rám pazarolja mosolyát. Mit tudnék mondani neki, ha ideülne hozzám? Talán azt mondanám, egyedül vagyok, mikor engem figyel, biztat mosolyával? Vagy bevallanám neki, bocs, drága hölgyem, csak azért nem vigyorgok, mert úgy kezdem érezni, ahogy megnyitotta felém gyönyörű lábait, gyöngyvirágos combját, az ágyékom tája keményedni kezdett?

Mint mindig, a könnyebbet választom, fizetek és megyek. Miért menekülök, ha úgy kezdem érezni, megmozdult valami?

Szombati István író, nyomdász (Nagyvárad, 1943). Szülővárosában érettségizett, nyomdásznak tanult, a nagyváradi állami nyomdából ment nyugdíjba. Lapokban közölt, szerepelt az Ajtók rövidpróza-antológiában, egyetlen önálló kötete 1988-ban jelent meg A sikoly címmel a kolozsvári Dacia Kiadónál.