Eszteró István

Mint tó vize…

Istent, ki mindenek forrása, bármi

sejtekbe fűződő génekig, egy

szent dalba révülő leánygyerek

szeméből láttam először kiszállni,

szép volt és kék volt, mint tó vize, tiszta,

fenséges tükrén megvillant a nád,

barna bugából kibomló haját

arany sugárba szeptember felitta,

röppent, repült a szédületes tájba,

ezer selyemszösz vitte az igét,

fohász-leplet a mennyei oltárra;

azóta zenglek, isteni vidék,

ahol szemekből nyílt a dal virágba,

és gyöngyharmatot lélegzik a rét.

Napon túli nap

Be furcsa ám a múlt a képkeretben,

idők farkasszemébe bámulunk,

álljuk tüzét, szempillánk meg se rebben,

ó, mennyi arc, még egy se életunt,

betűt, szerelmet, bármit abbahagyva

utcán, mezőn, a parkban, fák alatt

távolba nézhetsz, napon túli napba,

a lélek tükre ezred-pillanat:

sodorja máris évszakoknak árja,

kikezdve, mit homokba írt a fény,

a mosolyodból mossa, marja, vájja

csilló derűd gödröcskék rejtekén,

sugár homlok tavak fodrába mártva –,

elrontott filmet áztat így edény.

Eszteró István tanár, költő (Végvár, 1941). A Babes– Bolyai Tudományegyetem filológia karán szerzett magyar szakos tanári oklevelet. Jelenleg a temesvári Bartók Béla Líceumban tanít magyar irodalmat. Verseket 1970 óta közöl. Szerepel a Hangrobbanás (1975) című versantológiában. 1983-ban Üveges címmel önálló verseskötete jelent meg.