Dezső István

Viharban

1914–1960

(részlet)

Egy olyan korszak következik a vajdakamarási református egyházközség életében, amikor a békés fejlődés és építés terveit mindegyre keresztülhúzzák a történelmi események okozta változások.

Közben, akárcsak egy viharban álló hajóról, egymás után sodródnak le emberi életek, egzisztenciák, földi és lelki értékek, amelyek eddig, emberi számítás szerint, létét biztosították, erősítették. S mégis felfedezhetjük e viszontagságos években is a történelem Urának gondviselését.

Az 1914. július 31-én kitört első világháborúban a kb. ezerfős kálvinista gyülekezetből (1910-ben 866) csaknem háromszáz lélek, az emberek színe-java katonai vagy hadimunka szolgálatra elsodródik. A lelkész halálos betegen fekszik, november 26-án meg is hal, kántora szintén bevonul. 1914 óta tehát – amint egyik következő lelkész, Makkai Sándor írja (A konfirmáció reformja. Az Út. 1917. 23–24. old.) – egy egész esztendeig pap nélkül van az eklézsia s a szováti lelkész szolgál be.

Az iskola csak névleg működik, alig van benne gyermek, de tízéves koron felül egyáltalán nincs. Az V–VI. osztály megszűnik, a tanév 1916–17 telén a dühöngő skarlátjárvány miatt még januárban sem nyílik meg. A tíz éven felüli gyermekek mind be vannak fogva gazdasági munkába, semmi lelki foglalkozásra nincs idejük. Ifjúsági egyesületet fenntartani lehetetlen.

A községben egy harminc főből álló adventista szekta van, jobbára asszonyokból áll, kik túlnyomóan a református egyházból léptek ki. Két év óta nincs konfirmáció, a fiúk rakoncátlanok, féktelenek, a leányokat a szekta kerülgeti. A derék állami tanítónő, Nagy Ilona tanít, amit s akit lehet. Talán ő a helyettes énekvezér is. „A gyülekezet történeti öntudata halvány, az iskolai vallástanítás újabb munkájának nyomai felfedezhetetlenek. De szelleme, legalább külsőleg, jó." (Makkai)

Mindenekelőtt a lelkészi állás betöltése sürgős. A kegyeleti félév letelte után meghirdetik a pályázatot, s ennek eredményeként a Filep Árpád magyarszováti lelkész által adminisztrált gyülekezet megválasztja Oláh István békési segédlelkészt pásztorának. Aki 1887-ben született Debrecenben, ahol szintén összes tanulmányait is végzi. 1915. szeptember 12-én iktatják be állásába, de a híveknek nem sok örömük van benne. A templomi bibliaolvasást nem gyakorolja, hittanórákat nem tart, napokon át távol van a falutól, Mócson és Kolozsvárt bódorog. Beszédje értelmetlen, zavaros. Lelki beteg, idegei az orvosi bizonyítványok szerint nincsenek rendben.

Végül a sok panaszra kiszáll Barabás Samu esperes és egy drámai lefolyású közgyűlés után, október 3-án lemondatja állásáról e szerencsétlen ifjú embert, ki betegségével csak ártalmára van ennek az exponált gyülekezetnek.

*

Az esperes rábeszélésére most aztán Nagy Ilona tanítónő rokonát, dr. Makkai Sándor kolozsvári hitoktatót választják meg, s 1915. november 7-én iktatják be lelkészi hivatalába. Született 1890. május 13-án Nagyenyeden, atyja Makkai Domokos kollégiumi tanár. Tanulmányait itt és Sepsiszentgyörgyön végzi, Kolozsvárt meg a teológiát és filozófiát tanulja, utóbbi szakból 1912-ben doktorátust szerez. Miután sem külföldre, sem a katonasághoz nem tud eljutni, s gazdagnak ígérkező irodalmi tevékenysége és kiváló igehirdetői képessége mellett sem sikerül rendes lelkészi állásban elhelyezkednie (Makfalva, Gyulafehérvár), közben pedig meg is házasodik, Barabás esperes, kinek gyülekezeti lapjába, az Egyházi Újságba állandóan írogat, s aki „egyházmegyéjében a legjobb erőket koncentrálja", ráveszi a vajdakamarási parókia elfogadására. Beiktatásán, hol a környék papsága is jelen van, az esperes beszéde után megrázó beszédet mond, melyben a mai kort a Jézuséval hasonlítja össze, s munkára, új életre hívja fel a gyülekezetet. Mert az aratnivaló sok, s a bűn ellen együttesen küzdeniük kell. Jelen van apósa, Borsai Samu zenetanár is, ki művészi játékával emeli az ünnepség fényét. A közös ebéden aztán boldogan ünneplik az új lelkészt és feleségét, valamint Péter Gyula udvari tiszttartót és Farkas Dániel kurátort, kik a választás előkészítői, sikerre vezetői voltak. (Református Szemle. 1915. 708.)

Az eddig bölcsészeti és teológiai magasságokban járó lélekből Vajdakamaráson bontakozik ki a pásztor.

Elnézi beszélgetés közben hívei „kiműveletlen, de őserejű, értelemtől sugárzó parasztfejét, szellemiségre teremtett parasztkoponyáját", s szívében mély, emberi szánalom ébred annak elgondolására, hogy mik lehettek volna ezek az emberek, ha tanultak és művelődtek volna?…"

„Jusson eszedbe, ó, lelkipásztor – írja –, hogy ez a lélek is végtelen úton halad és előtte is számtalan eshetőségét és lehetőségét rakta le az Úr a nagy fölszabadulásnak…

Ezek a lelkek is tiszta tükreivé lesznek Isten arculatának…

Úgy szeresd a népet, mint testvéreidet, akiket nem a mai állapot, hanem a hivatás fensége és a cél egysége veled egyenrangúakká tesz…

Magasabban állsz? Boldog gyermeke Istennek, légy hálás a mennyei Atya iránt, és amivé lettél az ő kegyelméből, tedd azzá szegény testvéreidet is.

Csalódni fogsz bennük? Legjobb reményeidet felőlük ne hullasd el a földön; szűzies érintetlenségben őrizd meg őket mindig az örökkévalóság számára." (A Nép. Az Út. 1916. 1–3.)

Egyelőre csak hagyományos keretek közt munkálkodik. Igehirdetésében, amint ezt később püspökkorában is az ifjú lelkészeknek mindegyre szívére kötötte, elmegy a nagy igazságok lehető legnagyobb mértékű népszerűsítéséig. De így is vannak, akik nehezen értik vagy elálmosodnak.

Nem baj! – gondolja, a Szentlélek így is elvégzi bennük a maga tisztító munkáját. Babona és bűn előbb-utóbb meghátrálnak az evangélium fénye és ereje elől.

„Két hely van a faluban, amit sűrűn látogat mindenki: a templom meg az iskola. Az ének nem olyan szárnyaló, zengő, mert hiszen hiányzanak a fiatalok, maholnap az öregebbek is. De az imádság buzgó, és a templom megtelik esdeklő suttogással. Az igére figyelmes szemmel, feszülten les mindenki. Otthon még újra elmondják egymás közt, mert ez vigasztalja, erősíti meg egyedül a lelkeket. Az iskola szombat esténként telik meg. Vallásos estély van ilyenkor, de nálunk egyszerűen dalárdának hívják, mert a régi »jó« világban ilyenkor gyakorolták a zsoltáréneklést. Most itt is Istent hallgatják, meg azokról az országokról hallanak, amelyekkel hadban állunk." (Akik itthon maradtak. Egyházi Újság. 1916. 8–9.)

Tisztán látja a háború által felidézett lelki ébredés, buzgóság mellett az engedetlenséget, léhaságot, keresztyénellenes bűnöket is. A látogatások, amelyeket vagy ő végez a családoknál, vagy a hívek a parókián, s a gyermekeknél a hittanórák és vasárnapi iskola, mind a hitetlenség, a téves hit és bűnök felszámolására irányulnak. A katonák hazalátogatásakor „fellángol benne a remény", hogy népe tisztultabban, erősebben, nemesebben kerül ki a háború kohójából, mert látja „csöndes komolyságukat, áhítatos hitüket, férfias türelmüket, tetteik elmondásában komoly tartózkodásukat." Ez a „lelkibb viselkedés biztató záloga a jövőnek". (Uo.)

Már akkor kiformálódik benne az a meggyőződés, amelyhez később is hű marad, hogy egyháza jövője, a kálvinizmus virágzása, ereje, életképessége kizárólag és egyes-egyedül az egyes gyülekezetek viruló, erős, életképes voltán fordul meg." (A kálvinista gyülekezeti nevelés alapelvei. Az Út. 1917. 219.)

Ennek eszközei szerinte az önfegyelmezés és önépítés. Tehát nem a felettes hatóság, sem az állam, hanem elsősorban a presbitérium, ennek és a lelkipásztornak kölcsönös bizalma és egysége, ezeknek felügyelete, állandó gondozása az egyes családok és lelkek felett.

„Népünk lelkének belső ereje, Isten után való szomjúhozása, bibliás élete, erős, történeti öntudata s abból táplálkozó áldozatkészsége kell hogy fenntartson, s nem a külső, megbízhatatlan támaszok." (Uo.)

Így lesz a presbiteri gyűlés nála ismét imával és bibliamagyarázattal bevezetett hitbeli tanácskozás, s a konfirmáció, hol a Nagy Péter kátéja helyett kb. a saját munkálatát használja, de amely egyházunk hitét, erkölcsi eszményét tolmácsolja, az eddigi értelmi erőfeszítés helyett hitünk és életünk rövid, megragadó, megindító tükrözése.

„Vigyáznunk kell arra, hogy növendékeink eddigi képzettségének és minőségének megfelelően a Káté a lehető legrövidebb, a kérdések száma a lehető legkevesebb, a magyarázat a lehető legelemibb legyen". (Az Út. 1917. 29–30.)

A presbiterek mellett, kiknek már ekkor külön kátét és konferenciákat terveznek, tartanak, munkatársakat keres és talál a szomszédos gyülekezetek lelkipásztoraiban.

A kolozsvári egyházmegye mezőségi köre az a hely, ahol előbb Kolozskarán, aztán Mócson együttesen számba veszik gyülekezeteik s az egész Anyaszentegyház belső életét, tanácskoznak a kölcsönös látogatás és tervszerű együttműködés, egységes vallástanítás, kálvinista népnevelés feladatairól, teendőiről. Sőt, a népegészségügy és a népi tehetségek további nevelésének kérdéseiről is. Utóbbira hamarosan ezer koronát hoznak össze, s elhatározzák tőke gyűjtését is. Az egész Anyaszentegyház megújulásának programját pedig az 1916. november 28-i egyházmegyei közgyűlés elé terjesztik, innen pedig a többi egyházmegyét is csatlakozásra hívják fel. (Az Út. 1916. 252., Egyházi Újság. 1916. 106., 120.) Mindezek a Makkai későbbi egyetemes egyházi tevékenységének rendjén megvalósított, de innen kiinduló célkitűzések.

A gyülekezeteket, tehát Vajdakamarást is fenyegető kitérések, különösen a nemzetileg is fenyegető reverzálisok természetesen szintén foglalkoztatják a lelkipásztorokat. Sőt, Makkai a szektakérdést a budapesti Kálvin Szövetség 1917. januári lelkészi konferenciáján alapos tanulmányban veszi tárgyalás alá. (Az Út. 1917. 68.) S kimutatja a szekta kultúra- s világellenességét, benne a biblikus protestantizmus torzképét, a vallásos elégedetlenségnek az értelmi korlátoltsággal való kapcsolódását, csökönyös fanatizmust, romantikus ábrándozást a vélt szentségre alapított üdvösség teljes bírásáról. S természetesen keresi ennek az egész egyház betegségére reáutaló jelenségnek gyógyszerét, amely nem lehet más, mint a lelkipásztori személyes lelki gondozás.

„Ez fogja éltetővé tenni az igehirdetést, nem üres szólammá, hanem mennyei kenyérré az igét."

A lelkek elhanyagolását, sablonos, egyforma kezelését, mellőzését kerülnünk s az egyházfegyelmet gyakorolnunk kell, új gyülekezeti szellemet kell kialakítanunk. Arany szavak, amelyeknek megvalósulását vajdakamarási működése alatt már nem tudja számba venni. Csak azt, hogy ő ezeknek az elveknek szolgálatát hirdeti mind teológiai tanársága, mind püspöksége alatt.

A néppel való állandó, hűséges foglalkozása közben időt talál arra is, hogy 1917. május 14-én letegye két szakcsoportból (rendszeres és gyakorlati teológia) a magántanári vizsgát, s miután egyidejűleg meghívják a sárospataki gyakorlati teológiai tanszékre, július 12-én – szeptember 1-jétől fogva – benyújtja lemondását itteni állásáról. Gyülekezete, egyházmegyéje, sőt, az egész egyházkerület fájó szívvel bocsátja el a testvér-, tiszáninneni kerület főiskolájába. De egyúttal azzal a reménységgel is, hogy még visszakapják őt. Kétévi gyülekezeti munkájához nem fűződik sem csoda, sem gyökeres átalakulás, ilyesmit vallási téren csak a divatos népszónokok vagy erőszakos eszközökkel dolgozó hatóságok szoktak előidézni, sokszor kétes következményekkel.

De elhintette hívei és lelkésztestvérei lelkébe a megújulás lehetőségének reményét és éltető magvait.

S Vajdakamarás boldog lehet, hogy az ő ösztönös, hagyományos buzgóságával s férfiai lelkibb életével hozzájárult későbbi püspöke építő programjának kialakításához.

*

Egyetlen faluban, így Vajdakamaráson sem múlt el úgy egy nap, hogy ne emlegették volna a lelkipásztoruk nevét, akkor is, ha szerették, de akkor is, ha nem volt kedvükre való. Pedig a papválasztás a kálvinista gyülekezetekben mindig is meghívásos alapon történt, és történik ma is.

Az új pap kezdetben mindenkinek tetszik, mindenki kíváncsi az első prédikációira, főleg ha azoknak érthetősége és tanulságossága leköti a figyelmet. Az ékes hang, a jó szónoki képesség, a közös zsoltáréneklés felértékeli az új lelkipásztort. A pap erkölcsi magatartása is a közérdeklődés fókuszában áll, bármilyen kilengése nagy visszhangot kelt. Ezért a nőtlen kálvinista pap ne is vállaljon eklézsiát, inkább tanítson hittant városon, míg megtalálja élete párját.

Aztán jönnek a méhes napok – ahogy a szürke munkás napokat nevezik ma is a Mezőségen – és a presbiteri gyűlések, ahol kisebb-nagyobb dolgokról határozni kell, és ide már nem elégséges az ékes prédikációs beszéd, mert itt már az emberismerés, a problémamegoldó képesség és a diplomáciában való jártasság jut előtérbe.

Ne akarjon az új pap azonnal építeni egyházi épületet, amíg fel nem építette eklézsiájában a lelkek harmóniáját. És ez nem kis dolog, mert ezen áll és bukik egy pap sikere vagy éppen bukása.

Szót érteni a hívekkel és elsősorban a választott presbiterekkel, a legnehezebb feladat, amelyet nem lehet a teológián megtanulni, mert minden faluban más szokások uralkodnak, és főleg mások a hagyományok, amelyekhez föltétlen alkalmazkodni kell. A kálvinista papnak erősnek, határozottnak, igazságosnak kell lennie, de meg kell éreznie, hogy mikor kell engednie is a maga elé tűzött stratégiából. Engedni persze egy bizonyos határig, de ne engedje sérülni egyháza, népe érdekét és jövőjét.

A Mezőségen csak az apró lépések taktikáját lehet követni, de azt konzekvensen, mert a forradalomból kihátrálnak.

A szórványmagyarság papjának nap mint nap gondosan vigyáznia kell arra, hogy a más nemzetiségű és hitű lakosokkal jóban legyen és tiszteletüket kiérdemelje, mert ha nem ezt teszi, akkor mindent elveszíthet, amit a falu népe neki megelőlegezett.

A kálvinista pap példaképe kell legyen gyülekezetének. Nehéz munka, nagy feladat, mert a pap is gyarló ember, aki akarata ellenére is hibát követhet el, de a pap hibáját a hívek már nem nézik el, a közösség azonnal a szájára veszi.

A református lelkipásztor fontolja meg minden szavát és minden tettét, ha sikeres akar lenni és hosszú távon is maradni szeretne a közösségben. Ugyanakkor tanuljon meg elnéző lenni akkor, ha a hívei botlanak, főleg akkor, ha nyilvánosan vagy csak négyszemközt beismerik botlásukat.

A kálvinista pap maradjon meg szolgának, és ne akarjon meggazdagodni, mert az úgysem fog sikerülni, éppen ezért kár is belefogni.

A református lelkipásztor a politikába látványosan ne avatkozzon, de úgy irányítsa a rá bízott híveket, hogy a közösség érdekeit szolgáló politikát válasszák.

A Biblia nagy tenger és abban mindig megtalálhatja az aktuális prédikációjához való igét. Igenis, a választott szent textus legyen áthallásos, de értse meg a gyülekezet a prédikációt, az igehirdető ne feledkezzen meg arról, hogy nem teológusoknak, hanem egyszerű embereknek prédikál. A Biblia sem a főpapoknak készült, hanem a pórnépnek, a bibliai idők pórnépének.

A kálvinista lelkipásztor számára a Biblia a védősátor, ez megvédi őt a külső rosszindulatú támadásoktól, ide bármikor menekülhet is, ha rászorulna.

A jó pásztor a nyájat el ne hagyja semmilyen körülmények között, mert ez volna a fő feladata, hogy a rábízott gyülekezetet megtartsa, összetartsa.

Ez a fő misszió persze nemcsak a kálvinista papokra vonatkozik, hanem minden hitű és nyelvű lelkipásztorra, a baj csupán az, hogy a kálvinista lelkipásztorok ebben a legfőbb küldetésben alulmaradnak, és híveik a buzgóbb szektákba sorolódnak.

*

Még gimnazista éveimben olvastam Makkai Sándor Holttenger című regényét, amelynek a helyszíne Vajdakamarás és Magyarpalatka. A regény szereplői majdnem mindannyian élő, felismerhető, akkor élt református hívek, egyházi vezetők.

Dávid az egyik főszereplő, akinek a polgári neve Farkas Dániel volt, és a kurátor szerepét töltötte be hosszú ideig. A Dávid unokája kortársam és osztálytársam volt a vajdakamarási elemi iskolában.

Karó Pendzsi, aki a regényben kukoricát lop a paptól, később mint beteg páciensem volt.

A Holttenger megjelenése nem keltett felháborodást a falunkban, mert az élő szereplői nem érezték megbántva magukat. Az sem bántotta a vajdakamarási reformátusokat, hogy alig kétévi szolgálat után elhagyta a falunkat, mert – kegyeletet nem akarok sérteni, de – a falu népe nem lelkesedett különösképpen Makkai Sándorért, erre talán a legtalálóbb, ha azt mondom: nem volt szimpatikus a kamarásiak számára. A Kovács József halála utáni kegyeleti félév leteltével nagyon áhítoztak egy jó papra, és azt többször is kifejezték – Barabás esperesnek a Farkas Dániel kurátor által vezetett küldöttségek s a kolozsvári református püspöknek címzett beadványok –, hogy egy nagyon jó papot küldjön Vajdakamarásra. A református püspök határozottan megígérte, hogy a legjobb, legokosabb papot fogja küldeni Vajdakamarásra, és ez az okos jó pap Makkai Sándor volt.

*

Édesapám serdülő gyerekként (született 1903-ban) jól emlékezett a szemüveges Makkai tiszteletesre. Tőle és másoktól is többször hallottam elbeszélni, hogy milyen nagy visszatetszést keltett a falu népének, hogy papjuk gyakran puskával lőtte a református templom tornyába összesereglő galambokat. Mindezt csak úgy úri passzióból, mert különben nem volt szüksége a galambhúsra, hiszen a paplak udvarán gazdag majorságállomány legelészte a porcsfüvet.

A falunkban nem volt szokásban galambhúst enni, mert valahogy a galambot valami szent állatfélének gondolták, éppen a Bibliából tanult és annyit hallott hírvivőről, a Noénak olajágat vivő galamb okán.

Makkai lelkipásztor egész nap otthon ült és dolgozott: írt és tanult, csak nagy ritkán indult családlátogatásra a kurátorral vagy egy presbiterrel.

Vajdakamarás református népe később azért büszke volt, hogy papjuk püspök lett és hogy előbb Vajdakamaráson szolgált, és ezt sokáig emlegették is, főleg püspöksége idején.

A nagy megbotránkozás akkor történt, mikor a püspökségről lemondott és Debrecenbe távozott teológiai tanárnak, mert mint mondta: kisebbségiként nem lehet teljes értékű életet élni.

Vajdakamarás kálvinista lakói mindössze tudomásul vették, hogy egykori lelkipásztoruk végleg eltávozott Erdélyországból és a kálvinisták Rómájában kötött ki.

Az Erdélyi Szépmíves Céh tagjai, de főleg Kós Károly, gróf Bánffy Miklós és társaik érthetetlennek minősítették a befutott, tehetséges író, filozófus, kitűnő hitszónok és református püspök gyors távozását, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá, mert ekkor kezdett az erdélyi magyarság föleszmélni az őt ért nagy traumából, a Trianon miatti magyar vérveszteségből.

Bárhogyan is alakuljon az erdélyi magyarság sorsa, dr. Makkai Sándornak, Erdélyország református püspökének Magyarországra való kivándorlását sohasem tudja elfelejteni, de megbocsátani sem, mert akkor ment el és hagyta el a rábízott nyájat, amikor a legnagyobb szükség lett volna főpásztorra. Elmenetelével nemcsak rossz példát mutatott az erdélyi magyarságnak, hanem az addig hirdetett hitvallását is semmissé degradálta megfutamodásával.

Elvetette a kétkedés magját a későbbi egyházi vezetők iránt is, és ez bizony már vétekszámba megy mind az ember, mind pedig az Isten előtt.

Erdély református püspökének lenni mind a múltban, mind a jelenben a lehető legnagyobb kitüntetés egy kálvinista lelkipásztornak, és aki ezt nem tudja értékelni, annak a kimagyarázását sem lehet elfogadni, mert ebben az esetben a cserbenhagyott erdélyi magyarságról, a cserbenhagyott erdélyi kálvinistákról van szó, s nem egyéni fájdalmakról, mert ez utóbbinak el kellett volna törpülnie a nagy fájdalom, a halálos vész éreztén, nevezetesen attól, hogy szétszóratik az erdélyi magyarság, látván főpásztora menekülését a kisebbségi sorsból.

Megélhetési gondjai Erdély református püspökének nem lehettek, mert az egyház gazdagon gondoskodott főpapjairól. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Makkai Sándor már befutott író volt Erdélyben, akire az anyaországban is felfigyeltek, így aztán az írói honoráriuma is tekintélyes lehetett.

Nagy rokonszenvnek örvendett a liberális szellemű papságban azzal, hogy püspök létére bátran kiállt Ady Endre költészete mellett. Ma mindez nehezen hihető, de abban az időben valóságos hőstettnek számított.

Megemlítendő, hogy Makkai egy alkalommal meglátogatta Bánffy Miklóst Bonchidán, és amikor az inas bejelentette a vendég nevét, a gróf személyesen igyekezett a bejárathoz őt fogadni. Bánffy meg is mondta Makkainak, hogy ez a fogadtatás csak neki jár, mert Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt csak az inas vezette fel a fogadószobába. „Te vagy az én püspököm" – tette hozzá az a református főúr, aki mindvégig kitartott szülőföldje mellett, de még haló porai is a kolozsvári Házsongárdban nyugszanak.

Márton Áron élete és halált megvető bátorsága a rábízott hívek őrzésében és az üldözöttek pártfogásában például kell szolgáljon minden időkben minden hitű és felekezetű lelkipásztornak.

Nem tudjuk, hogy Makkai Sándor debreceni évei alatt megbánta-e kimenekülését az erdélyi kisebbségi sorsból vagy sem, de mindenesetre saját jövőjét is aláásta, ezt a negatív tettét a jövőben megjelenő semmilyen lexikonból kihagyni nem lehet.

Egyszer éppen nyári vakációmat töltöttem a szüleimnél Vajdakamaráson, és az udvarunkon tettem-vettem, mikor felfigyeltem, hogy a református templom harangjai szünet nélkül kongnak. Megkérdeztem édesanyámat, hogy mit jelenthet ez a hosszú harangozás ilyen szép időben. Anyámtól tudtam meg, hogy aznap temetik Debrecenben dr. Makkai Sándort, aki 1915–1917 között Vajdakamaráson volt református lelkipásztor, és aki beiktatásán megrázó beavató beszédet mondott, de nem maradt hű az akkor vállalt nagy ívű munkájához.

Bennfentesek tudni vélik, hogy Makkai Erdélyből való gyors távozásának családi háttere is volt, nemcsak a kisebbségi sors megalázó volta.

*

Nem tartozik ide, de mégis leírom, hogy Makkai László, Makkai Sándor fia, 1945-ben a kolozsvári újonnan megalakult Bolyai Tudományegyetemen az Erdély történelme tanszéknek volt a katedrafőnöke, a helyettese egy román történész. Azért lett a tanszékvezető magyar, mivel az Erdély történelmével foglalkozó okleveleknek, fönnmaradt írásoknak nagyobb része magyar nyelvű.

Makkai László rövid idő alatt meg is írta Román–magyar közös múlt című könyvét, ami csak az 1989-es fordulat után jelenhetett meg újra, aminek az előszavában a szerző lábjegyzetben jelzi, hogy az 1200-as években román jelenlét Erdélyben nem valós, és ez csak az 1300-as években mutatható ki biztosan. (A könyv utánnyomása volt az 1945-ösnek, minden változtatás nélkül.) Makkai László ezen tévedését azzal magyarázza, hogy az az oklevél, amire alapozta az 1200-as évekbeni román jelenlétet, hamisítványnak bizonyult!

Bármilyen hamisítványról van szó, mégis a tisztelt olvasó elvárt volna valamivel több magyarázatot egy kis lábjegyzetnél, mert száz évről van szó, és ez nem kis idő, mert aki nyolcvan évig kisebbségi sorsban élt, annak szinte egy örökkévalóság.

Másrészről pedig az is megjegyzendő, hogy kétszer ennyi idő alatt már a dákok és a rómaiak keveredéséből állítólag ki is alakult a román nép, s innen már ismerős a történelem útja Erdélyországban...

*

Az árván maradt, de most a megelevenedés útjára lépő vajdakamarási gyülekezetre felfigyel az egész egyházkerület, s a veszedelmesen mutatkozó paphiány mellett is tizenketten adják be pályázatukat a megürült lelkészi állásra.

Közülük Kósa Mihály kolozsvári hitoktató segédlelkész kerül ki győztesen (született 1891. december 28-án). Atyja Kósa Károly lelkész. Tanul Nagyenyeden és Kolozsvárt, ahol 1915-ben végzi be teológiai tanulmányait. Két évig a kolozsvári vallástanító testület érdemes tagja, s most, 1917. december 30-án Barabás esperes úgy iktatja be a kamarási lelkészi állásba, mint Makkai méltó utódát. Itt feleségül veszi az említett Nagy Ilona állami tanítónőt, de ő négyévi boldog házasság után elhal.

Együtt élik át a háború utáni viszontagságos időket s természetesen együtt folytatják építő munkájukat is. A vallásos estélyek – sajnos – már 1921-ben szünetelnek, az ifjúság színdarabot tanulgat, a gyermekek a vasárnapi iskolában és vallásórákon jó oktatásban részesülnek. Úgyszintén a konfirmálók, kiket hetenként háromszor a lelkészi lakáson a Biblia alapos ismeretébe is igyekszik a lelkész bevezetni.

Dezső István sebész főorvos (Vajdakamarás, 1932). A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen diplomázott, 1990-től Magyarországon él.