Blaga Mihoc

Román–magyar interferenciák

A román–magyar etnikumközi kapcsolatok története olyan múltra tekint vissza, hogy még csak érintőlegesen sem tekinthetjük át a teljes folyamattörténetet.

Tekintettel arra, hogy a hallgatóság az utóbbi időben az internetes site-okon elérhető rövid információkhoz szokott, most nem szeretném ezzel a hosszú történettel fárasztani Önöket.

A két nép közötti ellentétekre és konfliktusokra sem akarok kitérni, mert erről a témáról sokszor, sokat beszéltek, sajnálatos módon legtöbbször mindkét részről igen elfogultan, szenvedélyes hangon. Azonban szólnunk kell arról, hogy a sors a román és magyar népet egy olyan földrajzi területre telepítette le egymás mellé – nem mondok ezzel újat –, amely rengeteg külső hatásnak volt kitéve. Ezek közül leginkább a török és az orosz támadásokat emelném ki, amelyek az idők folyamán akadályozták az egységes román állam kialakulását, de a magyar államot sem tolerálták és egy időre romba is döntötték.

Erről a többnyire keleti irányból származó fenyegetettségről, mely egyformán érintette a magyarokat, románokat és lengyeleket, sajnálattal és együttérzéssel emlékezik meg sajátos romantikus stílusban Jules Michelet neves történész egyik, igen érdekes rövidebb munkájában, amely Róma, Pisa, Románia címmel a 19. század közepe táján látott napvilágot. Ebben a munkában a történész egyenlő mértékben emlékezik meg mindhárom népnek a keletről érkező elnyomók ellen viselt harcáról, ugyanakkor sajátos módon vázolja lelki és morális jellemrajzukat is. Attól sem riad vissza, hogy a nyugati nemzetektől több tiszteletet követeljen számukra: „Ó, ti nyugati nemzetek, kik a barbárságtól távol, békében és csendben művelitek a kultúrát és művészeteket, ne feledjétek, hogy mindezért adósai vagyunk Magyarországnak, Lengyelországnak és főleg a szerencsétlen Romániának. Ezeknek a népei álltak rendíthetetlenül a hódítókkal szemben, akik annyiszor leigázták őket" – írja Michelet. Íme egy többes számban megfogalmazott elismerés, amely egyaránt vonatkozik a románokra és a magyarokra, kiemelve különleges tulajdonságaikat, miközben közvetett módon a fejlettebb Nyugat-Európa segítségét és megértését kéri számukra. Talán most érkezett el az az idő, amikor kimondhatjuk vagy inkább reméljük, hogy a hasonló értékelések közelebb hoznak egymáshoz minket, románokat és magyarokat, nem feledkezve meg arról, hogy ebben a geográfiai övezetben a két népet etnikai szigetnek tekintsük a szláv tengerben.

A történelemben arra is találunk példát, hogy évszázadokon keresztül szoros és gyümölcsöző kapcsolatok alakultak ki Magyarország királyai, Erdély fejedelmei, valamint Havasalföld és Moldva uralkodói között, főleg a törökellenes háborúk idején.

Itt példaként említeném meg az erdélyi székelyek és Ştefan cel Mare (1457–1504) moldvai uralkodó között kialakult szoros kapcsolatot. Ezt az együttműködést, mely rövid ideig nézeteltérések miatt megszakadt, később Mátyás király (1458–1490) is hathatósan támogatta. 1475. január 10-én Vaslui-ban vagy a Podul Înaltnál vívott ütközetben a román uralkodó oldalán ötezer székely és ezernyolcszáz magyar harcolt. Ezek a katonák a harcban kitűntek vitézségükkel, minek köszönhetően abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy elsőként támadhatták meg a törököket, nem feledkezve meg arról, hogy egyszersmind a szülőföldjükért is harcolnak, amely török győzelem esetén a hódítók prédájává válhatott volna.

Úgy tartják számon, hogy a román vajda határozott fellépése a török sereggel szemben nagy hatást gyakorolt Mátyás királyra (ezt megerősítette a pápa tanácsa is), olyannyira, hogy a király a katolikus olasz fejedelmektől kapott pénz egy részét Ştefan cel Marenak átadta, mintegy jelezvén, hogy támogatja török elleni harcát.

Meg kell jegyeznünk, hogy a románok és magyarok közötti jó kapcsolat Corvin Mátyás halála után is fennmaradt. 1497-ben, amikor István vajda és Albert, Lengyelország királya élethalálharcot vívtak, mely háború Lengyelország komoly vereségével végződött a Codrul Cosminului-i erdőben vívott csatában, a magyar király megbízásából a szembenállók között Drágffy Bertalan erdélyi fejedelem – vagy Birtok, ahogy a moldvai román krónikákban fennmaradt – vállalta a közvetítő szerepet a békekötés érdekében.

Századok múltán hasonló kapcsolatok alakulnak ki Havasalföld uralkodója, Mihai Viteazul és Magyarország királyai között. A korabeli dokumentumokban több feljegyzést is találunk arra vonatkozóan, hogy Mihály vajda uralkodásának kezdetétől (1593) a hadseregében sok magyar és székely zsoldos katona is harcolt. Egy 1595. április 10-én keletkezett dokumentumból azt is megtudjuk, hogy egy Borbély Márton nevű zsoldost küldött Erdélybe, azzal a megbízatással, hogy harcosokat toborozzon serege számára. Ebben a dokumentumban, amely egyfajta útlevél, passzus szerepét töltötte be, a következőket olvashatjuk: „…Erdélybe, Őfelsége országába, a Fejedelemnek, hogy harcosokat toborozzon"; valamint arról is hírt kapunk, hogy a tüzérek zsoldja havonta egy rend ruha és három tallér, a lovasoké pedig öt tallérra rúgott.

Érdemes megjegyezni, hogy a Mihály vajda vezette 1595. augusztus 13-i, törökök elleni călugăreni-i csatában kétezer főnyi székely és magyar katonaság is részt vett Király Albert és Horváth Mihály vezetésével. Szamosközy István krónikájában azt írja, hogy a harc kimenetelét nemcsak az uralkodó közvetlen közbelépése fordította a románok oldalára, hanem Király Albert kétezer katonája és azok két ágyújának pontos találatai is hozzájárultak a győzelemhez.

Mihály tehát a csatát megnyerte, de a török túlerő elől vissza kellett vonulnia Erdélybe, ahol 1595 októberének elején magyar segítséget kapott (Bocskai István vezetésével), mégpedig: 37 500 katona állt hadrendbe, akik közül 22 000 székely volt 63 ágyúval felfegyverezve. Segítségükkel sikerült kiűznie a törököt Tîrgoviştéből (1595. október 8-án) és azt követően Bukarestből (október 12-én). A Mihály és az erdélyi magyarok közötti együttműködés a következő években, Erdély elfoglalását követően is folytatódott. 1599-ben a vajda tanácsadói között találjuk Székely Mózest és Kornis Gáspárt. Ebben az időben Mihály jó kapcsolatban állt a fenesi vár (Béla-vár, Bihar megye) urával, Somoggyal, valamint két belényesi magyar vezetővel is, akiktől nagy pénzösszeget vett kölcsön, hogy felfegyverezhesse csapatait, ahogy azt Szádeczky-Kardoss Lajos egyik Temesvárott 1893-ban megjelentetett munkájában megjegyzi.

Szeretném kiemelni, hogy a románok és székelyek közötti kapcsolatok a történelem folyamán többnyire jól alakultak. Sokan a székelyek közül átkeltek a Kárpátokon, hogy Moldvában és Havasalföldön szerencsét próbáljanak, mint ahogy Imreh István történész A székelyek hétköznapjai 1750– 1850 című kitűnő munkájában megjegyzi, hiszen ott jobb keresethez jutottak, a férfiak ügyes mesteremberek voltak, az asszonyok háztartási alkalmazottként dolgoztak és gyermekeket neveltek a főuraknál. (Zárójelben jegyzem meg: örömmel mondhatom, hogy magam is Imreh professzor tanítványa lehettem egykoron.)

Ne részletezzük most, hogy a 19. század elején a magyarok közül kik és milyen számban élhettek Bukarestben, Románia fővárosában több generáción keresztül. Ezek az emberek részt vettek választott pátriájuk politikai és kulturális életében, mint ahogy az Erdélyben élő románok az első világháborút megelőző években részt vettek az Osztrák–Magyar Monarchia közéletében, parlamenti képviselőként, ügyvédként vagy más területeken. Egyesek közülük, mint a Sina (Szina), Poienaru (Poynár) vagy Gojdu (Gozsdu) macedoromán családok Magyarországon futottak be szép karriert. Közülük külön is meg kell említenem Szina György kereskedő-bankárt, aki a budapesti Lánchíd építését finanszírozta, de Gozsdu Manóról sem szabad megfeledkeznünk, akinek lelkében megfért a saját nemzete és a magyarok iránti szeretet egyaránt. Ezzel magyarázható, hogy ma mind a romániai, mind a magyarországi románok tisztelettel emlékeznek meg Emanoil Gojdu, azaz Gozsdu Manó születésének 200. évfordulójáról.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején (az 1918 előtti Magyarországot értve ezalatt) sokan a román intellektuelek közül, akik ragaszkodtak a saját nemzetükhöz, iskolai vagy egyetemi éveik ideje alatt magyar nyelven leveleztek még a saját családjukkal is, mert az iskolában, az olvasmányaikon keresztül elsajátították és tökéletesen beszélték a magyar nyelvet.

Itt kell megemlékeznünk Gheorghe Pop de Băseşti-ről, aki 1900 előtt magyar parlamenti képviselő volt, és akit később az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlés elnökének választottak meg, ő fiatalkorában a nagyváradi jogakadémia hallgatójaként édesapjával magyar nyelven levelezett. Élete során egyformán tisztelték saját nemzetének tagjai és magyar barátai is, akiknek képviselőtársa lett a magyar parlamentben. Élete alkonyán, amikor egy alkalommal Gyulafehérvárról hazafelé tartott, Kun Béla katonái elfogták. Egy magyar ember, a tövisi vasútállomás pénztárosa szabadította ki és bújtatta el irodájában.

A román–magyar interetnikai kapcsolatokra a legtöbb példát mégis a művészetek területén találjunk. Ilyen típusú kapcsolatként említhetjük Bartók Béla zeneszerző és Ioan Buşiţia belényesi tanár barátságát. De még mielőtt erről beszélnénk, szólni kell a román és a magyar zene és vers között észlelhető interferenciáról.

Ismeretes, hogy a Rákóczi fejedelmek és Ferdinánd császár korában a magyarok körében meghonosodott egy tánc, az „oláh tánc". Esterházy Pál önéletrajzában meséli, hogy 1647-ben a pozsonyi diéta alkalmával rendezett mulatságon II. Ferdinánd császár felesége, Leopoldina arra kérte, hogy járjon el egy román táncot. Esterházy a kérésnek eleget tett, és egy nemes kisasszonnyal szívesen járta a táncot, a császári pár tetszését elnyerve.

A 19. század elején Gáthy Béla írja egy helyen, hogy a román tánc dallamára magyar táncokat is lehet járni, lám, itt is tetten érhető a két kultúra összefonódása. Így nem kell Bartók román népdalokat gyűjtő tevékenységén csodálkoznunk. Erdélyi gyűjtőútjára Buşiţia kísérte el, akit 1908-ban a Gazeta de Transilvania megjelenésének hatvanadik évfordulója alkalmával felkeresett otthonában. Ebből az alkalomból Bartók Béla román nyelven mondott beszédet. A többoldalas, lila színű tintával írott kéziratot, amelyen a Buşiţia javításai is láthatók voltak, az 1960–1965-ös esztendőkben még a belényesi gimnázium irattárában őrizték, itt láttam én is, aztán nem lehet tudni, milyen körülmények folytán, nyoma veszett.

A fent említett kapcsolatokhoz hasonlóakat más személyiségek esetében is felemlegethetnénk, reméljük, hogy a következőkben kutatási területünket kibővíthetjük.

Elhangzott 2002. július 22-én Budapesten, a Magyar Írószövetség rendezvényén.

Blaga Mihoc történész, tanár, publicista, a történelemtudományok doktora (Talp, Bihar m., 1943). Belényesben érettségizett, a Babes– Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia karán diplomázott 1965-ben. 1977-től a nagyváradi Körösvidéki Múzeum muzeográfusa, jelenleg főkutatói beosztásban a Iosif Vulcan Emlékmúzeum vezetője.