Pomogáts Béla

A drámaírás iskolája

Hubay Miklós drámaíró művészetének első korszaka

Hubay Miklós több mint hat évtizedes írói munkásságának belső dramaturgiája van: belső rendje a történelmi jelen drámai rendje szerint alakult. Ahogy gyűltek tapasztalatai, mindig egy nagyobb drámai esemény vonzásába került, bennük ismerve fel a korszak valamely meghatározó történelmi és emberi konfliktusát. A vonzás nehezen engedett, Hubay mindig éveket töltött egy-egy drámai téma mellett. Nemcsak úgy, hogy rendre átírta-átszerkesztette korábbi színpadi műveit (az Aranytollú madárból lett az István napja, az 1957-ben készült Késdobálókat 1977-ben újraírta a római bemutató tanulságai nyomán, a Tüzet viszek egy egész felvonással bővült, az 1970-ben bemutatott Álomfejtésből, illetve az 1971-es Analízisből nőtt ki 1978-ban Az utolsó császárkeringő, majd 1985-ben a Freud vagy az álomfejtő álma című darab stb.), hanem oly módon is, hogy ugyanazt a korélményt, ugyanazt a történelmi összeütközést több alkalommal is feldolgozta, mintegy keresve a dramaturgiai alakítás legjobb változatát. Azt a valóságanyagot és azt a színpadi formát, amely minél érvényesebben, minél hatékonyabban képes kifejezésre juttatni a történelmi tapasztalatot és az írói felismerést.

A most nyolcvanötödik születésnapját ünneplő neves író vagy félszáz színpadi művet írt hat és fél évtizedes írói munkássága során, ez a tekintélyes életmű nagyjából öt-hat irányt szabó élmény és drámatéma köré rendezhető. Valójában ezeknek a drámatémáknak az egymásra épülő szerves rendje szabja meg az életmű dramaturgiáját. Mindig arra törekedett, hogy a drámaírás és a színház természetes egységét állítsa helyre, írói munkásságának tengelyében mindig a dráma állt. Darabjainak igazi otthona nem a „papírszínház", hanem a valóságos színpad: nemcsak vonzalmairól és vívódásairól vall, nemcsak eleven hősöket, költészetet és erős drámai nyelvet teremt, a színpadi technikát is fölényesen kezeli. Valódi poeta doctus módjára ismeri és használja a modern dráma technikai változatait és fogásait: Ibsen, Csehov, Shaw, a szimbolisták, Pirandello, Brecht vagy Németh László dramaturgiáját. Mégsem utánoz, inkább átlényegít. Saját dramaturgiája van, az antidrámák korában a cselekvés színpadát képviseli.

Akárcsak a klasszikusok tették, ő is a drámai tett lehetőségein építkezik. „A legszemélyesebb problémám pedig és egyre kínzóbb: vajon drámaírás közben el tudom-e vezetni a hőseimet ahhoz a pillanathoz, amelyben cselekedni tudnak, s ha eljutnak ide, és tesznek valamit, vajon hitelesnek tűnik-e a cselekedetük?" – hangoztatja dramaturgiai elveinek foglalatában, Az emberi tett hitelessége a modern színpadon című milánói előadásában. Ezért mindig cselekvő hősöket keres. Abban a társadalmi környezetben, amelyet rendszerint a színpadon ábrázol, mindazonáltal alig talál ilyeneket. Hőskultusza következésképp nosztalgiává válik, romantikával kell pótolnia azt, amit a valóságban hiába keres. A modern színpadi technika egy valójában romantikus alkatú szerző eszköze lesz.

Ez a romantika jól megfér azzal a tudatossággal, amely megszabja írói növéstervét és meghódítja az elméletet. Hubay nemcsak a színpadnak, hanem a teóriának is mestere. Mindig is érdeklődött az esztétika és a drámatörténet problémái iránt: elsősorban a nemzeti hagyományok helyzete és a modernség értelmezése foglalkoztatják. Ez az érdeklődése több drámaelméleti és drámatörténeti tanulmányában, valamint igen izgalmas naplósorozatában is megjelenik. Ez a naplósorozat különben az új magyar irodalom igen gazdag „énregénye", amely tágas intellektuális horizonton széttekintve vet számot az értelmiségi személyiség és az európai (illetve a magyar) kultúra jelenkori esélyeivel.

Hubay eszménye a cselekvő drámai hős, ez már maga szokatlan a huszadik század második felének drámairodalmában, amely többnyire sodródó, kiszolgáltatott és mindinkább kiüresedő személyekként mutatja be az emberi lényeket. „A drámai irodalomnak – jelenti ki Hubay A megváltó mutatvány című 1941-es tanulmányában – sarokköve az a szikla, amelyhez kötve Prometheus vitatkozik az embertelen és kapzsi hatalmakkal." Első nagyobb színpadi sikerének, a budapesti Nemzeti Színházban 1942-ben bemutatott, majd nyomban betiltott Hősök nélkül című drámájának replikáit éppen az töltötte fel indulattal, hogy a polgárság, az író tapasztalatai és meggyőződése szerint, már nem termett ilyen hősöket. Hubay történelmünk egy válságos szakaszán leplezte le a magyar dzsentroid polgárság esendőségét, minden történelmi szerepre való alkalmatlanságát. A polgárságot mitizáló elképzelésekkel szállt vitába, így például Márai Sándor Kassai polgárok című darabjának nosztalgiájával. Publicisztikai feladatot vállalt, a történelmi „középosztály" morális bomlását és szerepvesztését mutatta be.

Hubay műve a cselekvés elmulasztásáról szólt, ezért epikai jelleget kapott, legfőbb erénye talán az ábrázolt társadalmi tabló teljessége és hitele. Ezek a sajátosságok érvényesültek – már az 1945-ös történelmi fordulat után írott – drámájában, az Egy magyar nyárban. Ez a színpadi mű a magyar polgárság egy másik rétegét: a vidéki gazdag paraszt környezetet ábrázolja, megmutatván, hogy ez a réteg sem meri sorsát irányítani, nem vállal társadalmi hivatást, nem terem igazi hősöket. A darab széles körű történelmi tablót rajzol, a korabeli kritika ezt erénynek tekintette, ma már úgy tetszik, inkább fogyatékosság. Az a törekvés ugyanis, hogy a színpadon a korabeli magyar társadalom teljes szerkezete jelen legyen – a jobboldali politikustól a kommunistákig – egyféle illusztratív ábrázolásra vezetett. Valóságos konfliktusai és drámai nyelvének költői ereje következtében Hubay drámája mégis a kor jobb színpadi művei közé tartozik.

Hubay Miklós drámaíró művészete igazi mivoltában 1956 után teljesedett ki, midőn személyiségének autonómiája szerint alkothatott, és nem kényszerült arra, hogy a művelődéspolitika változásaihoz igazodjék.

Egy önéletrajzi ihletésű darabja, Az egyik Európa után ismét a cselekvés lehetőségeinek vagy elmaradásának konfliktusához tért vissza. Késdobálók című, 1957-ben írott drámája annak az ifjú nemzedéknek a helyzetét vizsgálta, amely a második világháború után lelkesedő bizalommal készült a világ megváltoztatására, de a történelem szorításában elvesztette eszményeit. A dezillúzió lelkiállapota egy házasság bomlásában, az odi et amo ambivalenciájában, reménytelennek tetsző harcaiban kap ábrázolást. „Mit lehetett szeretni egy sovány, borzas műegyetemi hallgatón? – kérdezi a férj, aki külföldre készül, hogy elhagyja szerelmét, múltját, álmait. – Őt nem, csak az eszményeit. – Hová lettek, mondd? Csak én maradtam itt, meghízva és cinikusan." Hubay nem tudott belenyugodni abba, hogy hőseit elnyelje a cinizmus és a kiábrándulás. Dóra és Imre végül felidézik indulásukat, terveiket és megpróbálják újrakezdeni a közös életet, illetve mindazt, ami ennek erkölcsi tartalmat adott: a küzdést, a hitet. Kár, hogy a darab nem mutatja be a kiábrándulás okait és előzményeit, csupán a dezillúziós állapotot. Igaz, ezeket nem is mutathatta be, hiszen akkor a hatalom visszásságairól, az erőszak markában sínylődő társadalom történelmi konfliktusairól kellett volna beszélnie. Így voltaképpen az egy felvonásra való cselekvést tágítja ki háromfelvonásos szerkezetté.

A fiatal értelmiség válságát ábrázolja a későbbi Tüzet viszek című, 1974-ben készült drámája is, ez az előbbinél mélyebbre hatolva vizsgálja egy sokat ígérő értelmiségi nemzedék megtorpanásának okait. Hubay a „fényes szellők" népi megmozdulásával érkező tehetséges színész, Soós Imre és orvosnő felesége 1957-ben történt kettős váratlan öngyilkosságát idézte fel. Arra keresett választ, hogy e nagyra hivatott népi tehetségnek miért kellett összeroppannia és elpusztulnia. A dráma hősének sorsában két kultúra ütközik össze: a hagyományos paraszti értékrend és a nagyvárosi értelmiségi világ. Mint az író maga mondja: „ennek a két kultúrának az összeférhetetlenségét vagy a szintézisük lehetőségét próbáltam én – mint számunkra egyik legégetőbb, Nessus véreként égető történeti kérdést a drámában, a dráma eszközeivel megfejteni." A tanulságok azonban túlmennek ennek a pszichológiai és művelődésbölcseleti kérdésnek a taglalásán, azokra az indítékokra is utalnak, amelyek a társadalmi létben találhatók.

Hubay az elvadult társadalmi viszonyok között, a diktatúra szorításában vergődő művészeti élet felelősségére utal; ez a művészeti élet ahelyett, hogy támogatta volna a tehetséget, magára hagyta, kiszolgáltatta az intrikának, a siker körül mesterkedők cselszövéseinek. Távlatosabb módon a társadalmat is felelőssé teszi, minthogy nem adott elegendő védelmet a bizonytalanná váló, kishitűséggel küzdő ifjú színésznek, s hagyta veszélybe sodorni azokat az emberi ideálokat, amelyeknek nevében a népi tehetségek egész nemzedéke lépett a történelem színterére a háborús évek után. A több alkalommal is átdolgozott dráma valóságos emberi és társadalmi konfliktusokat jelenít meg a színpadon, művészi kompozíciója. is összefogott. A valóságos történet mintegy a drámai szerkezet mitikus magjával szolgál, hasonlóan a klasszikus görög tragédiákhoz, amelyek szintén valamilyen mitikus eseményből fejlesztették ki a drámai kompozíciót. „Ha igaz – mondja Hubay – az a híres dramaturgiai tétel, hogy a görög tragédiáknak az alapja mindig a mítosz, akkor nyugodtan mondhatnám, hogy ennek a drámai kísérletnek a megismételt erőfeszítések, amit végeztem a Tüzet viszek írása során egy tiszta modern magyar tragédiáért, mítoszi előzménye csakugyan a Soós Imre és feleségének a tragédiája."

Valóban, a népi tehetségként a paraszti élet mélyvilágából kiemelkedő művész tragédiája mítoszi természetű. A Tüzet viszek a magyar népi tehetség és a valóságos emberi értékeket elutasító, hazugságok között élő, következésképp elidegenedett társadalom konfliktusának mítoszi drámája. Mint ilyen, a korszak – az 1956-os forradalom leverését követő korszak – súlyos erkölcsi és emberi tapasztalatainak mitikus színpadi megjelenítése, amely ilyen módon azt szolgálja, hogy hiteles tükörben lássuk a már nem is olyan közel múlt történetét.

Pomogáts Béla irodalomtörténész, kritikus. (Budapest, 1934.) Részt vett az ,56-os forradalomban, rövid ideig internálták. Több rangos folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2001-ig a Magyar Írószövetség elnöke. A 20. századi magyar irodalommal, ezen belül a népi írók mozgalmával, az erdélyi és a nyugati magyar irodalommal foglalkozik.