Bíró Zsolt

Az univerzum kutatása és az ember formátuma

Az utóbbi évtizedekben végbement tudományos fejlődés fényében ésszerű feltenni a kérdést, hogy a világról alkotott képünk megváltozása mennyiben befolyásolta az önmagunkról és a világban elfoglalt helyünkről alkotott elképzeléseinket. A föld térségeinek meghódításához és a világűrbe való kilépéshez vezető tudományos fejlődés érintetlenül hagyta, vagy pedig olyan mértékben változtatta meg ezeket a fogalmakat, hogy már nincs is értelmük. Érintetlenül hagyta-e a világűr meghódítása az ember formátumát? A kérdés megválaszolásakor azt kívánom szem előtt tartani, hogy mit jelent a világűr kutatása az emberi állapotra, és arra nézve, hogy hogyan tekint az ember önmagára.

Ezt a kérdést két nézőpontból kívánom tárgyalni.

1. Hogyan hatott a fizikai valóság és az érzéki világ szétválása az ember formátumára?

2. Az utóbbi évtizedekben egyre több bizonyíték halmozódott fel arra vonatkozóan, hogy az univerzumban nem az ember az egyedüli értelmes létforma. Az értelmes élet egyedi jelenség-e az univerzumban, vagy pedig az anyag fejlődésének általános következménye? Másképpen: egy esetleges kapcsolatfelvétel más értelmes lényekkel mennyiben változtatná meg az ember önmagáról kialakított képét?

A középkori ember számára a világ nem tűnt idegennek és felfoghatatlannak. Bármennyire hatalmas is volt az emberhez képest, mégis véges, és az „állócsillagok szférája úgy vette körül, mint a városfal a várost, azaz egy hasonlat segítségével elképzelhető volt", továbbá az ember biztos, jól meghatározott hellyel rendelkezett ebben a világban. Térbeli elhelyezkedését tekintve az ember a világ közepén helyezkedett el, de ez nem azt jelentette, hogy a lehető legjobb helyet foglalja el a kozmoszban, hanem éppen ellenkezőleg, a legrosszabbat, mivel az ember lakhelye a lehető legtávolabb van az égi szféráktól, és a lehető legközelebb van a pokolhoz. Egy középkori hasonlattal élve „a világ egy olyan aranyalma, aminek rothad a magja"; Ágoston szavait idézve: „A semmiből alkottad az eget és a földet, nagy dolog az egyik és kicsi a másik... az egyiket alkottad, hogy csupán te légy nála fölségesebb, a másikat, hogy alacsonyabb nála semmi sem legyen." Vagyis Kopernikusznak épp azt lehet a szemére vetni, hogy elmozdította az embert a keresztény alázatossághoz olyan jól illő helyről, s ezzel kezdődött meg az a folyamat, ami napjainkra azt eredményezte, hogy az ember egy határtalanul táguló univerzumban találta magát, amely ellenáll minden olyan kísérletnek, ami szemléletessé próbálná tenni. A kopernikuszi kozmológia még nem jelentett teljes szakítást az arisztotelészi kozmológiával, mivel ugyanúgy a világegyetem végességét, a kozmosz szférikus felépítését és a Nap isteni természetét tanította. Az arisztoteliánus kozmológiával való végleges szakítás Giordano Bruno nevéhez fűződik, aki A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című munkájában több ponton lényegesen meghaladja a kopernikuszi elképzelést, mivel egy olyan végtelen univerzum eszméjét dolgozza ki, ahol az állócsillagok olyanok, „mint egymástól mérhetetlen távolságra vetett napok, amelyek körül, épp úgy, mint a mi naprendszerünkben, bár számunkra láthatatlanul, bolygók, földek keringenek." (Vegyük észre, hogy már Brunónál is felmerül más égitestek lakottságának a gondolata.) Ez a végtelen univerzumról szóló elképzelés a 20. század elejéig meghatározta a tudományos világképet.

Amikor Albert Einstein bevezeti a fizikába a nem-eukleidészi szférikus tér fogalmát, újra megjelenik a világ végességének eszméje. Ez az új, a relativitás-elméletre alapozó világkép racionális és matematikailag leírható, ugyanakkor egy mélyebb, emberibb értelemben irracionális, mivel intuitív térképzetünk számára abszurd és felfoghatatlan. (Intuitív térképzeten azt a naiv térfelfogást értem, amelyre a mindennapi tapasztalatunk számára megnyíló látszatvilágból teszünk szert.) Míg a kopernikuszi vagy brunói világegyetem intuitív térfelfogásunk számára befogadható és elképzelhető, addig az új kozmológiai világkép ellenáll mindenféle kísérletnek, ami elképzelhetővé és intuitív tér- és idő-felfogásunk számára befogadhatóvá próbálja tenni. Amikor Einstein a görbült, nem-eukleidészi tereket választja, akkor itt nem valami tapasztalati kényszerről van szó, hanem olyan előzetes elméleti föltevésről, amelyet az alkotó elme szabadon fogalmaz meg. Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy „a tapasztalásnak olyan területei is vannak, amelyek értelmezésében nem boldogulhatunk a newtoni mechanika fogalmi rendszerével, ezek megoldásához merőben új fogalmi rendszereket kell keresni." Míg a klasszikus mechanika fogalmi rendszere az érzéki észlelésből származó szemléletes tér- és időfogalmakkal dolgozik, addig az új természettudományos világképnek szakítania kellett a hagyományos fogalmi rendszerrel, és ezzel együtt a szemléletességre való törekvést is fel kellett adnia, tehát egy olyan új fogalomrendszert kellett megalkotnia, amely határesetként a régebbit is magába foglalja. „Úgy tűnik, hogy a fizikai valóság megértése nem csupán az antropocentrikus világkép elvetését követeli meg, hanem mindazoknak az antropomorf elemeknek és alapelveknek radikális kiküszöbölését is, amelyek akár az öt emberi érzék számára adott világból, akár az emberi értelemben inherensen jelen levő kategóriákból erednek."

Az ember formátumára vonatkozó kérdés abból a feltételezésből ered, hogy az ember az ismereteink szerinti legfelsőbb lény. Ez az emberkép távol áll a természettudóstól, aki számára az ember nem más, mint a szerves élet egy speciális esete, így potenciálisan tudományos elemzésnek vethető alá, azaz potenciálisan meg is ismerhető. A kérdést, ha nem a tudóshoz, hanem a laikushoz szól, a hétköznapi nyelv fogalmi keretein belül kell megválaszolni. A fizikai realitás azonban csak úgy tárható fel, ha a tudós elszakad a hagyományos emberi nyelvtől és az érzéki észlelésből származó kategóriáktól: hiába akarunk az atomi folyamatokról a klasszikus fizika szemléletes tér- és időfogalmaival beszélni, mivel a realitásnak ezen a szintjén nem használhatóak. Úgy tűnik, hogy ezen fogalmaink nem a valóságos világból, hanem az emberi érzék számára megnyíló látszatvalóságból származnak. (Mindazonáltal gondolkodásunk és nyelvünk azon az előfeltevésen alapul, hogy tér- és időfogalmaink helytállóak.) Így a fizikusnak el kell vetnie a térben és időben játszódó objektív folyamatok elképzelését. Ezért mondhatja Planck, hogy az adatok, amelyek felé a modern fizikai kutatás fordul, „a valóságos világból érkező titokzatos hírnökökként bukkannak elő", s ezekről a hírnökökről azért lehet tudomásunk, mert mérőműszereink bizonyos módon jeleznek, de ezek a jelzések csak annyira hasonlítanak rájuk, „mint a telefonszám a telefon előfizetőjére". Az elektront magát nem tudjuk észlelni, mert a kísérlet típusának megválasztásától függően vagy részecskeként, vagy pedig hullámként mutatkozik meg. Egy hasonlattal élve: úgy áll a helyzet, mintha egy kétdimenziós lény akarna egy háromdimenziós hengert megérteni, amely attól függően, hogy hogyan lép be a kétdimenziós világba, vagy mint kör, vagy mint téglalap jelenik meg. Oppenheimer az így kialakult helyzetből azt a következtetést vonta le, hogy „értelmetlen minden arra irányuló kísérlet, amely a laikusnak meg akarná magyarázni a modern matematika és fizika valóság-fogalmait [...], megközelítő hasonlatok segítségét igénybe venni hozzá anynyi, mint hazugságot terjeszteni és a megértés illúzióját melengetni." Mára már nemcsak a természettudományok és a társadalomtudományok között tátong áthidalhatatlan szakadék, hanem a természettudományos diszciplínák között is. A specializálódás egyre magasabb foka és a felhalmozódott ismeretanyag miatt a tudás szétdarabolódott, és egyre kevesebbet képes felfogni belőle bármely emberi elme. Ennek során a beavatottak maroknyi csoportja szemben találja magát a kívülállók tömegeivel, akik gyanakodva és növekvő szorongással figyelik a tudósokat, akár a természeti népeknél a törzs tagjai a sámánt. A tudományos kutatásban gyakran van szükség általánosítások, jogosan feltételezhető valószínűségek alkalmazására, s ez addig nem is jelent problémát, amíg a tudós tisztában van azzal, hogy mikor él ezekkel a módszerekkel. Sajnos gyakran fordul elő a természettudományokban, hogy egy jogosnak ítélt feltételezésre úgy tekintenek, mint tapasztalatilag igazolt tényre – így áll a helyzet például a kozmológiában, amikor az univerzum homogenitására mint tapasztalati tényre tekintenek, elfelejtve azt, hogy ez egy teljesen önkényes feltevés, hiszen csak a metagalaxisról, a minket körülvevő galaxisvilágról rendelkezünk ismeretekkel, és egyáltalán nem biztos, hogy az általunk feltérképezett galaxisvilág az univerzum reprezentatív része. A fizika mégis az egész világegyetemről beszél: vagy abból a meggyőződésből kiindulva, hogy itt még tudományról van szó, vagy pedig tudatosan elhallgatja, hogy itt már merő spekulációról vagy matematikai formába öntött mítoszokról beszélhetünk. A természettudomány mára önálló dogmarendszerrel rendelkező vallássá alakult, jó példa erre a relativitáselmélet, amely a 20. század értelmiségének az elődöknél mélyebb tudás, a beavatottság nagyobb fokának az ígéretét nyújtotta, ugyanakkor kielégítette a mítoszok iránti igényét is, hiszen gyakran fogalma sem volt arról, hogy mit takarnak a relativitáselmélet kifejezései, mégis kellően sejtelmes volt ahhoz, hogy kultuszt lehessen köré építeni. Így Einstein, a racionalitás bajnokaként ünnepelt zseni, valójában a révületbe ejtő sámán szerepében jelent meg napjaink művelt rétegei számára.

A fentebb elmondottak fényében feltehetjük a kérdést: a laikus fel tudja-e mérni, hogy milyen hatást váltott ki a tudomány fejlődése az ember formátumára nézve?

Főként az idősebb tudósnemzedék aggódott a fizikai világkép és a tapasztalati világ közt végbement szakadás miatt. Míg Einsteinnek nehezére esett elfogadni a kvantumfizika statisztikus jellegét, mondván, „Isten nem játszik kockajátékot", addig a mai fizikusnemzedék nem habozik kijelenteni, hogy „Isten nem hogy kockajátékot játszik, de még csal is". A relativitáselmélettel szemben, amely a klasszikus fizika betetőzése, a kvantumfizika teljesen új utakat nyit. Bohr szerint „a kauzalitás, a determinizmus és a törvények igénye szükségképpen előítéletes fogalmi gondolkodásunk kategóriái közé tartozik, sőt, már nem rémítette meg [ti. Bohrt], amikor az atomi jelenségek körében a determinisztikus leírásba be nem illeszkedő egészen újfajta törvényszerűségekkel találkozott". De ami az emberi előítéletes kategóriákkal nem írható le, az el sem gondolható és ki sem fejezhető emberi nyelven, tehát ha atomokról van szó, a nyelvet a fizika is csak úgy használhatja, mint a költészet, ennek ellenére Heisenberg még nem mondott le arról, hogy hidat verjen a matematikai és a hétköznapi nyelv közé.

A tudomány alapja nem más, mint a jelenségek megfigyelése és a megfigyelések közlése. Mindkét folyamat a klasszikus fizika fogalmi körében megy végbe, de a kvantumfizika olyan jelenségeket vizsgál, melyek alapvetően különböznek a klasszikus fizika jelenségeitől, ezért a matematikai nyelvről át kell térni a mindenapi nyelvre, ha a természetről mondani akarunk valamit. Mikor a tudós a mérőműszerek eredményeit közölni akarja, nem kerülheti el a hétköznapi nyelv használatát. Az atomi jelenségek elméleti leírásánál különbséget kell tenni a jelenség és a megfigyelő, illetve a jelenség és a megfigyelőeszköz között. Számunkra most nem lényeges, hogy hol vonjuk meg a határt, de a megfigyelő térfelén mindig a klasszikus fizika nyelvét kell használni, mivel csak ezen a nyelven lehet az eredményeket kifejezni. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy e nyelv fogalmai pontatlanok és korlátozott az alkalmazási körük, ezért a kvantumfizika eredményeit csak közvetve, igen durva megközelítésben tudja kifejezni. A tudomány legnagyobb teljesítménye, hogy a tudós ki tudta magát emelni a sajátosan emberi, antropomorf tapasztalati környezetéből, és arra már a világegyetem valamely pontjáról tekint le.

Hannah Arendt úgy véli, hogy mikor a tudós a „matematika nyelvén kommunikál önmaga egy részéről, a továbbra is emberi megértést jelentő, megértő hatalmától is eltávolodik", azaz a dezantropomorfizáló magatartása következtében valami sajátosan emberi tulajdonságától szabadul meg, tehát valamilyen elembertelenedés megy végbe. Másrészt úgy is tekinthetünk a dezantropomorfizálásra, mint ami „eszköz arra, hogy az ember úrrá legyen a világon, annak a magatartásnak a tudatosítása, a módszerré való emelése ez, amely [...] az embert kiemeli az állati létből, és hozzásegíti ahhoz, hogy emberré alakítsa magát", azaz egy sajátosan emberi tulajdonság a legmagasabb tudatos forma, ami a megértést segíti elő.

A dezantropomorfizált tudomány adatait az emberi agy semmiféle kategóriájával nem tudjuk elgondolni (mint ahogy azt már az előbb említettem), így le kell mondanunk a világ szemléletességének illúziójáról, amelyhez egyébként sincs jogunk, mert bárhogy is próbáljuk elgondolni a világot, szükségképpen téves lesz, „annyira talán nem értelmetlen, mint egy háromszögű kör, de egy szárnyas oroszlánnál azonban mindenképpen értelmetlenebb". A világot csak a modelljeinken keresztül tárhatjuk fel, így fel kell adnunk a megértés hagyományos fogalmát, amely azon a téves előfeltevésen alapul, hogy a tér- és időképzetünk helytálló.

***

„A világ legradikálisabb és legnagyobb léptekkel haladó forradalmát megvalósító tudósok gondolkodásától mi sem áll messzebb, mint bármiféle hatalom akarása". A tudós nem a természetet akarja leigázni, vagy meghódítani az univerzumot, hanem az érzéki sokféleség mögött megbújó általános elvek keresése, az igazi valóság megismerésének vágya hajtja előre. A fizikai törvények végső egyszerűségébe vetett hit sarkallja arra, hogy néhány egyenletbe sűrítve, a lehető legnagyobb általánosságra törekedve próbálja leírni a világot. A fizikai világkép és az érzéki világ közt megszakadt kapcsolatot mégsem az elméleti szakemberek állították helyre. Ami nem sikerült a nyelvnek, az sikerült a technikának, a megszakadt kapcsolatot mérnökök hada állította helyre, akik csövekbe és drótokba álmodták a tudósok elvont képleteit. Az űrkorszak eme vízvezeték-szerelői hozták le a földre a tudósok eredményeit. Az bizonyítja legjobban a tudományos hipotézisek érvényességét, hogy egész technika tudott a nyomán kifejlődni. A tudós nem akar a Holdra utazni, tudja, hogy automaták segítségével sokkal eredményesebben tudja elérni a célját, de a világűr meghódítása csak akkor válik valósággá, ha embereket szállító űrhajók indulnak az univerzum meghódítására. Ciolkovszkij mondását idézve: a Föld az emberiség bölcsője, de ki akar egész életében bölcsőben élni? Most érett meg a tudomány arra, hogy az emberiség belekezdjen a nagy vállalkozásba: az univerzum meghódításába, így az Einstein által elképzelt, a térben szabadon lebegő megfigyelőt egy „olyan valóságos megfigyelőnek kell felváltania, akinek úgy kell viselkednie, mintha pusztán az absztrakció terméke lenne". Most, hogy az ember a fejlődésének olyan szakaszába ért, amikor már aktívan hatni tud a kozmikus környezetére, ésszerű feltenni a kérdést, hogy az értelem csak a Földön fejlődött-e ki, vagy máshol is élnek értelmes lények, akik hozzánk hasonlóan belevágtak a világűr feltárásába. Ne gondoljuk azt, hogy ez egy új keletű probléma, a kérdés, hogy a Föld-e az egyetlen lakott hely, már a régi görögöknél is vita tárgyát képezte. Az atomisták meggyőződéssel vallották, „hogy az összes világban vannak növények, élőlények, meg egyéb dolgok, amelyek megtalálhatóak ebben a világban". Ha elfogadjuk, hogy más értelmes lények is élnek az univerzumban, az ember formátumára vonatkozó kérdés értelmetlenné válik, mivel a kérdés azon a feltételezésen alapul, hogy az ember az ismereteink szerinti legfelsőbb lény. Egyre több bizonyíték gyűlt össze arra nézve, lehetséges, hogy nem csak a Földön alakult ki az élet, pl. a marsi élet nyomainak felfedezése egy meteoritban, a kiszáradt folyó- és tengermedrek feltérképezése a Marson, vagy a távoli csillagok bolygóinak megfigyelése egyre valószínűtlenebbé teszik, hogy egyedül lennénk a világegyetemben.

„A földön kívüli civilizációk felkutatása és tanulmányozása felmérhetetlenül jelentős kérdés az emberiség haladása, kultúrája és filozófiája számára". Valóban az emberiség ezekben az években fogott bele történelmének talán legnagyobb vállalkozásába. Űrszondák keresik a marsi élet nyomait, a CETI program keretében hatalmas rádióteleszkópok pásztázzák az eget értelmes lények jelei után kutatva, és ezzel a földön kívüli értelem kutatása a spekuláció szintjéről a kísérleti tudomány szintjére emelkedett. Egy ilyen felfedezés beláthatatlanul megnövelné az emberi tudást, olyan információk birtokába juthatnánk, amelyek előre jeleznék, merre halad majd az emberi civilizáció a következő asztronómiai korok során. Ha a kapcsolatfelvétel létrejönne, a kommunikáció csak a dezantropomorfizált tudomány nyelvén történhetne: ha lenne egymásnak mondanivalónk, azt csakis a matematika nyelvén tudnánk kifejezni, és a látszatvilág mögötti igazi valóságról szólna. „A távolság válaszfalai omladoznak, a csillagok közt összetalálkozunk a velünk egyenlőkkel vagy a nálunk különbekkel. Az emberek vonakodnak szembenézni a kilátással, egyesek még mindig azt remélik, hogy ez sosem válik valóra". És ha ez a jóslat bekövetkezik, értelmetlen lesz majd az ember formátumáról beszélni, helyette inkább a megismerő tudat formátumáról kell majd beszélnünk, ami ugyanaz a földlakóban és a szíriusziban, mivel ugyanazt a természetet ismerik meg mindketten, mert ugyanazok a természeti törvények hatnak az egész ismert univerzumban.

Amikor az emberi fejlődés arra a pontra ér, hogy el tudja hagyni szűkebb kozmikus környezetét, a hagyományos tér és idő fogalmait is maga mögött kell hagynia, mivel Einstein híres ikerparadoxonával találja szembe magát. Az említett paradoxonban Einstein feltételezi, hogy ha az ikrek egyike egy fénysebességhez közeli sebességgel száguldó űrhajón utazik, visszatértekor azt tapasztalja, hogy földön maradt testvére megöregedett, vagy már rég meg is halt, mivel az idő már nem abszolút mennyiség, ahogy a newtoni fizika állítja, hanem a tömegtől és a sebességtől függ; ezért, míg a földön évtizedek teltek el, addig az űrhajón csak néhány hónap. Így a földi élet egy olyan időfogalomhoz kötődik, ami nem valóság, csupán a látszatok közé tartozik (ahogy azt már az írásom elején kifejtettem).

***

Kopernikusz óta az ember formátuma csökkent, mivel már nincs egy, csak az ember számára fenntartott hely a kozmoszban. A tudóst mint tudóst nem érdekli az ember formátuma, vagy az univerzumban elfoglalt helye. Mikor a tudomány eljut oda, hogy valamit meg tud valósítani, habozás nélkül meg is teszi, pl. évek óta heves vita folyik az emberi klónozás engedélyezéséről, ennek ellenére az ember klónozását – állítólag – már véghezvitték.

A világűr meghódítása ellen felhozott érvek csak akkor elfogadhatók, ha arra mutatnak rá, hogy a vállalkozás saját keretei közt hiúsítja meg magát. Az egyik korlátozó tényező lehet, hogy tömeggel rendelkező testek számára a fénysebesség határsebesség, és az emberi élet időtartama véges, ám ez csak technikai és nem elvi akadály. A meghiúsulásra utaló legfontosabb jelzés a Heisenberg-féle határozatlansági relációban rejlik, amely kimondja, hogy vannak olyan mennyiségpárok a természetben, amelyeket elvi okokból nem lehet egyidejűleg tetszőleges pontossággal meghatározni: minél pontosabban mérjük meg az egyiket, annál pontatlanabb a másik, mint pl. egy részecske helye és sebessége. Az alkalmazott megfigyelés dönti el, hogy a valóság mely részét kívánjuk megfigyelni és mely részét hagyjuk homályban, azaz az elmélet határozza meg, mi az, amit megfigyelhetünk. Így olyan helyzet alakult ki a tudományokon belül, „amelyben az ember számára elveszett a természeti világ objektivitása, az objektív valóság utáni hajszában egyszer csak felfedezte, hogy mindig csak egyedül önmagába ütközik". Az utóbbi időkben a tudomány összefonódott a technikával és belépett a mindennapi életbe; olyan gépek vesznek bennünket körül, amelyeknek a működését a laikus nem érti. Minél fejlettebb a tudomány, az ember annál kisebb valószínűséggel találkozik olyan dologgal, amit nem önmaga hozott létre, tehát ami nem önmaga volna különböző álruhákban; minél inkább törekszik a tudomány a dezantropomorfizálódásra, az ember annál inkább elidegenedik az őt körülvevő természeti világtól. A dezantropomorfizálódásnak furcsa mód az lett a következménye, hogy az ember egy sajátosan emberi világot teremtett magának és ezzel a saját kezébe vette a sorsát. Úgy tűnik, hogy megtaláltuk azt az arkhimédészi pontot, ahonnan kifordíthatja a sarkaiból a Földet, de ez az arkhimédészi pont mindig csak viszonylagos lehet. Amikor megszerezzük a Föld feletti teljes uralmat, ez egyszersmind azt is jelenti, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a Földtől, és ennek következtében egy újabb arkhimédészi pontra lesz szükségünk, ami már nem a Földhöz viszonyított arkhimédészi pont lesz és így tovább a végtelenségig. „Más szóval, az ember csak elveszhet a világűr végtelenjében, mert egyetlen igazi arkhimédészi pont az abszolút űr volna". Értelmetlen a világűr meghódításáról vagy annak lehetőségéről beszélni, és fel kell adnunk azt az illúziót is, hogy a természet végtelen sok jelensége véges számú alaptörvény és elmélet által megérthető. „Következésképpen bármely egységes természettudományos világkép csak relatíve befejezett elméleti szintézise az ismereteknek, amelyet a természet további kutatása egyre újabb és pontosabb, mind magasabb szinten általánosított, de mindig csak relatíve teljes egységes világkép vált fel". Tehát bárhova is fejlődik a tudomány, bármekkora territóriumot kíván lakhelyéül az ember, annál nagyobb lesz a felfedezésre váró „terra incognita". Az ember még nem érte el az arkhimédészi pontot, de már megtanult úgy viselkedni, mintha a térben szabadon lebegő megfigyelő helyzetéből uralkodna a Föld felett, ami, mint tapasztaljuk, öngyilkos viselkedés; másrészt az ember által létrehozott technika annyira hozzátartozik az életéhez, mint „csigához a háza". Magunkat már szinte el sem tudjuk képzelni a bennünket körülvevő technikai berendezések nélkül. Ezért a technikai fejlődést tekinthetjük a biológiai evolúció következő szakaszának is.

Az embernek nem szabad feladnia a világűr felé való törekvést, valószínűtlen, hogy egyetlen civilizáció vagyunk az univerzumban. Ha az intersztelláris kommunikáció megvalósul, értelmetlen lesz az ember formátumáról beszélni, helyette a megismerő tudat formátumáról beszélhetünk majd, ami minden tudatos, az univerzumot megismerni kívánó lényben azonos. Fel kell tenni a kérdést, hogy túléli-e az emberiség a saját technikájának „áldásait", hogy idővel csatlakozhasson a Galaktikus Klubhoz. Marx György szavait idézve: „Ha van bátorságunk a kalandhoz, elindulhatunk megkeresni a Galaktikus Klub kapuját. Ha egyszer rátalálunk, olyan társaságra lelünk majd, akik tudják, hogy lehet az alkotó nyugtalanságot stabilizálni, miként kell a forradalmi értelmet félresikerült kitérők helyett a galaktikus történelem tartós jellegzetességévé tenni… Az élet vékonyan csörgedező földi erecskéje beömölhet a galaktikus fejlődés fő folyamába."

Bíró Zsolt 1981-ben született Bihar községben. 2000-ben végzett a nagyváradi Ady Endre Gimnázium biológia–kémia osztályában. Jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem III. éves filozófia szakos hallgatója.